Hogyan kerültél Japánba?
A feleségem kapott egy vendégtanári állást az Oszakai Egyetem magyar tanszékén, és én mint családtag jöttem vele, a három gyerekünkkel együtt. Ő egyébként a Bécsi Egyetemen tanít, magyar szakon, éppen ezért már éltünk külföldön elég hosszú ideig, de úgy éreztük, hogy jó lenne még valahová távolabbra is eljutni a családdal együtt. Amikor meghallottuk, hogy az Oszakai Egyetemen van ez a lehetőség, közösen döntöttünk arról, hogy megpályázza. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy meg is kapta ezt az állást. Ez 2024 novemberében derült ki, és ’25 márciusában költöztünk ide. Itt, Japánban az iskolai év március közepén ér véget, és áprilisban már kezdődik a következő. Két évre szól alapvetően a megbízás, de lehet hosszabbítani, tehát még egy évig biztosan maradunk, de nem kizárt, hogy tovább is.
Japán számodra egy vágyott úti cél volt?
Mindig érdekelt a japán kultúra, de nagyon távolinak tűnt. Ázsiába régóta szerettünk volna eljutni, Japán foglalkoztatott bennünket a leginkább. Nézegettük, hogyan lehetne, mikor lehetne, és reménykedtünk, hogy egyszer majd sikerül kipipálnunk a bakancslistáról. Arra nem is gondoltunk, hogy végül éveket fogunk itt ráérősen eltölteni.
Kicsit sajnáljuk is azokat az ismerőseinket, akiknek turistaként, vihartempóban kell végigrobogniuk az ország felén, Oszaka például a japán körtúrák két napos állomása szokott lenni. Amikor itt van az ember, más lesz a nézőpontja, látjuk, hogy mennyi mindent érdemes megnézni, és nehéz is elképzelni, hogyan fér bele Oszaka két napba.
Tényleg álomszerűen alakult, hogy nem két hét alatt kell a lehető legtöbb dolgot megnézni, hanem több évünk van rá, és így valóban mély tapasztalatokat tudunk begyűjteni.
Egy éve vagy kinn, ennyi idő alatt tényleg sok benyomás érhetett már. Íróként mi volt az, ami elsőként megragadta a figyelmedet, vagy nagyon meglepőnek bizonyult?
Szoktak kultúrsokkról beszélni, de én azt érzem, hogy Japán egy nyugati, európai nézőpontból abszolút befogadható. Japán, legalábbis a felszínen, kiszámítható, rendezett, tiszta, az emberek közötti kommunikáció bizalomalapon működik. Nem kell megharcolni a vonathelyekért, nem kell izgulni azon, hogy elviszik a táskádat. Ilyen értelemben véve egyáltalán nem volt kultúrsokk, sőt inkább úgy éreztem, mintha egy régóta ismerős, kényelmes világba csöppentünk volna. Az igazi meglepetés az volt, hogy mennyire könnyen bele tudunk helyezkedni, mennyire könnyen jól tudjuk itt érezni magunkat. Az elején persze meglepő, hogy nem tudunk elolvasni semmit, de ha már Görögországba elmegyünk, akkor is nagyjából ugyanez a helyzet…
Ezzel együtt van egy nagyon otthonos hangulata az itteni létezésnek. Mi Oszaka szélén lakunk, egy kertvárosi részen, ahol főleg japánok élnek. Amikor megérkeztünk, az első délután sétáltunk egyet a környéken, és láttuk, hogy mindenki nyugodt: lassan mentek az autók, lassan biciklizgettek az emberek. Nagyon meglepett, mennyire nyugodtan csordogál itt az élet. Persze a belváros közepén itt is tömeg van, meg felhőkarcolók, de viszonylag sok nagyvárosban jártam már, és Oszaka ezekhez képest szerintem nagyon átlátható és barátságos metropolisz. Ugyanakkor az íróknak szokott lenni egyfajta idegenségérzésük, ez az én írói világomhoz is közel áll, és ez itt nagyon is jelen van. Európában vagy Amerikában a fizikai külsőm nem jelent semmit. Itt, ha kilépek az utcára, mindenki egyből a külföldit látja bennem. De a japánok ezt nagyon udvariasan kezelik. Az idegenséget egyáltalán nem teherként élem meg, nem is volt semmilyen rossz élményem ezzel kapcsolatban, sőt íróként ez a felhasználóbarát idegenség jól esett, inspiráló volt.
Van-e valamilyen változás abban, hogy te mint író hogyan dolgozol ott?
Íróként dolgoztam Magyarországon is, de volt egy civil foglalkozásom, a Magyar Narancs újságírója voltam félállásban. Az újságírói munka meghatározta a napirendemet, vagy legalábbis a heti beosztásomat, tehát nagyon össze kellett hangolni, hogy a civil foglalkozást és az íróságot kiegyensúlyozott helyzetben tartsam. Most ez könnyebb, mert nincs civil foglalkozásom, szabadúszó író vagyok, és ez elég jól működik itt Japánban. A gyerekekkel is kell foglalkozni, hetente néhány alkalommal eljárok japántan folyamra, de ezeken túl az adja az időbeosztásom gerincét, hogy éppen min dolgozom. Ez nagyon kényelmes és szerencsés helyzet, és nagyon hálás vagyok, hogy az írói munkámra tudok fókuszálni.
Innen nézve a japánok zárt és hierarchikus társadalomban élnek. Mennyire tudtok kapcsolódni a szomszédaitokhoz, vannak-e barátaitok?
A japánok szerintem nagyon barátságosak és udvariasak, könnyű szóba elegyedni velük. A turisták is nagyon szívesen teremtenének kapcsolatot, de annyira kevés időt töltenek itt, hogy ez szinte lehetetlen, csak a felszínes interakciók maradnak egy étteremben vagy kocsmában. Nekünk annyiból könnyebb, hogy több időnk van kapcsolatokat építeni, és mélyebben benne vagyunk az itteni japán közegben. Az egyetemen, ahol a feleségem tanít, a diákok és a tanárok is japánok, velük alakult ki közvetlenebb kapcsolatunk. Az egyik magyar szakos japán lány különórákat tart a gyerekeinknek, vele sokat szoktunk beszélgetni, ráadásul ő folyékonyan, nagyon szépen beszél magyarul. Az egyetemi tanár kollégákkal is jóban vagyunk, és mivel a gyerekeink japán iskolába és óvodába járnak, a japán tanárokkal és a szülőtársakkal is jó a viszonyunk.
Vannak japán családok, akikkel szoktunk közös programokat csinálni, átmegyünk hozzájuk, vagy ők jönnek ide. Ez még intenzívebb lenne, ha jól tudnánk japánul, mert most főleg azokkal a szülőkkel tudunk kommunikálni, akik beszélnek angolul. Ez nem általános, elég kevesen vannak még a fiatalok között is, akik jól beszélnek angolul. De majd meglátjuk, lehet, hogy idővel felfejlesztjük annyira a japántudásunkat, hogy ez se legyen akadály.
Azoknak a japánoknak, akik nem magyar szakon tanulnak, milyen képük van Magyarországról, mi jut el hozzájuk?
Szokták mondani, hogy a Kodály-módszer nagyon népszerű Japánban. A zenei oktatás valóban hasonló, tudják is, hogy van egy zenei kapcsolat, de Kodály nevét kevesen ismerik. Sokakhoz eljutott Krasznahorkai Nobel-díjának híre, az óvodában is jöttek az óvónők, és mondták japánul, hogy hú, hallották, és ez milyen nagyszerű. Amit mindenhol látok, de tényleg mindenhol, a sarki bolttól kezdve a nagy bevásárlóközpontig, az a Rubik-kocka. Úgyhogy szerintem Japánban a legismertebb magyar termék a Rubik kocka. Népszerű a foci is, de a baseball még inkább, Puskás vagy Szoboszlai neve nekik nem mond túl sokat. Első kézből való élménye Magyarországról viszonylag keveseknek van, az átlagos japán keveset utazik külföldre, inkább a belföldi turizmus erős, illetve Ázsiában van néhány hely, ahová szeretnek menni. Akik viszont részt vettek európai körutakon, és útba ejtették Budapestet, mindig nagyon megörülnek, és büszkén mondják, hogy ők már voltak Magyarországon. Azt látom, hogy egy európai masszában látják Magyarországot, és nem nagyon tudnak különbséget tenni a szlovén, szlovák, lengyel vagy magyar között. Az megvan, hogy Európa, meg hogy Európának inkább a nyugatiasabb, bár nem egészen nyugati fele, de nagyjából ennyi. Úgy látom, hogy Európából elsősorban Franciaországnak van itt kultusza, amire rá lehet fogni, hogy franciás, az máris sikkesnek tűnik.
Mi az, amit szívesen hazahoznál vagy hazaküldenél Japánból?
A türelmet mindenképp. A japánokat arra nevelik, hogy az ember saját akarata ne írja felül a közös érdeket. Nincs tolakodás, ha beállsz a sorba, tudod, hogy sorra fogsz kerülni, és nem fog bevágni eléd valaki más, mert a sorban állásnak megvan a szabálya, amit mindenki betart. Metaforikusan ez az élet nagyon sok területére igaz. Például a közúti forgalomban is: nem voltam még olyan országban, ahol ennyire nyugalmas vezetni. Nagyon türelmesen vezetnek, mindenki beenged, lassan megy, betartja a szabályt, és nem kell izgulni, hogy oda fogok-e érni, ahová indultam. Ettől valahogy kiszámítható a hétköznapi élet, és ez nagyon megnyugtató. A magyar hétköznapokban nagyon nyomasztónak éreztem, hogy valahogy minden helyzet küzdelemmé alakul.
Elmenni vidékre a nagyszülőket látogatni plusz stresszel jár a közlekedés miatt, mert az autópályán levillognak, letolnak, jönnek 170-nel. Vagy amikor a boltban bemondják, hogy megnyitjuk a hármas kaszát, mindenki odarohan, és gyakorlatilag fizikai küzdelemmé válik, hogy odajuss. Az egymással szembeni türelem és odafigyelés nagyon különleges dolog, és nagyon fog hiányozni. Az udvariassági kultúra szintén, ez a szigorú, de könnyen elsajátítható társadalmi érintkezési szabályrendszer. Mindenki megkapja a megelőlegezett tiszteletet, aztán vagy jól gazdálkodik vele, vagy nem. El is lehet veszíteni, ha hülyén viselkedik az ember. A nagyon jó minőségű, változatos, egészséges és olcsó ételek is fognak hiányozni, egész Európában nem tapasztaltam hasonlót, Amerikában meg pláne nem. A japánok keveset esznek otthon, nincsenek nagy konyhák a lakásokban, mert olyan sok jó minőségű étterem van korrekt, megfizethető áron, hogy mindenki oda jár. A hétköznapok része, hogy odamész ebédelni, vacsorázni, otthon legfeljebb reggelizel. Az egészségügyi rendszer is nagyon magas színvonalú, a tisztaság is hiányozni fog… Lehetne még sorolni. És az elektromos bicikli, mert itt mindenki azzal közlekedik, és emiatt nagyon olcsón, pár tízezer forintért lehet használt, de szuper bicikliket venni. Már gondolkodom, hogyan kéne hazajuttatni.
Milyen problémákkal szembesülnek mégis a japánok?
A biztonság és nyugalom nagyon irigylésre méltó, de a japánok nem biztos, hogy teljesen így élik meg. A nyugalmat igen, de őket a munka világa stresszeli. Nehéz jó állást szerezni, és nagyon kell teljesíteni. Azok az ismerőseim, akik a versenyszférában dolgoznak, panaszkodnak is a durva munkatempóra, de ebből a szempontból is szerencsés helyzetben vagyok, mert itthon írok, és nincs egy japán főnököm, akivel szemben nagyon erősen lejjebb lennék a hierarchiában. Nagyon hierarchikus a társadalom, biztosan nyomasztó, ha valaki egy céges ranglétrán alul áll, és úgy kell beszélnie a főnökkel, mintha egy vallási vezető vagy félisten lenne. Japánban még az elöregedő társadalom fog problémákat okozni, és ezt már érzik is. Egyre kevesebb embernek kell egyre többet eltartani, ami azzal jár, hogy egyre több időt kell a munkára fordítani, és emiatt nem tudnak vagy nem akarnak több gyereket vállalni.
Az eddigi regényeid hangsúlyozottan magyar, vidéki kisvárosi környezetben játszódnak, a magyar társadalom jellegzetes alakjai jelennek meg bennük. Elképzelhető, hogy a japán környezet és a japán tapasztalatok is megjelennek majd a következő regényeidben?
Mint minden írónak, nekem is megvannak a régóta dédelgetett terveim. Egy jelentős részüknek semmi köze nincs Japánhoz, hiszen a tervek már hamarabb megvoltak, mint ahogy én idejöttem. Lehet, hogy szokatlan japán környezetben írni róluk, de íróként megszoktam, hogy akkor dolgozom az engem foglalkoztató témákon, amikor időm van rá. Amikor Oszakába megérkeztünk, egy novellásköteten dolgoztam, ami most márciusban fog megjelenni.
A novellák nagy része Magyarországon játszódik, és igazából jó volt itt dolgozni rajtuk, egy picit eltávolodva a közegtől, de tematikusan azért ott maradva. Lesz benne egy Japánban játszódó novella, ami hasonló problémákat próbál feldolgozni, mint amik a Magyarországon játszódó novellákban megjelennek. Szóval nem váltja le egyik helyszín a másikat, hanem inkább kiegészítik egymást, harmonikusan összekapcsolódnak.
Van még egy regénytervem is, amihez már régóta gyűjtöm az anyagot. Ha a novelláskötet megjelent, ennek fogok nekiülni. Magyar főszereplője van, de nem Magyarország a helyszíne, tehát olyan szempontból nem kapcsolódik az előző regényeimhez, hogy nem egy magyar kisvárosi történetet dolgoz fel. A történelmi időt tekintve is korábban, a 20. század közepe felé játszódik. A gyorsabban megszülető szövegekben, a beszámolókban, versekben, novellákban hamarabb megjelenik a környezet hatása, de a regényekben szerintem akkor fog, amikor majd hazaköltözünk, és letisztul egy kicsit ez az egész. Amíg itt vagyok, inkább a tapasztalatokat próbálom gyűjteni, és nem zárkózom be, hogy megírjam a japán regényt. Azt majd megírom akkor, amikor már nem leszek itt, és ráérek visszagondolni mindarra, ami itt történt velünk.
Fotó: Krusovszky Dénes; libri.hu
