Öt év óta életed megkerülhetetlen része az Egykutya. Mit érzel most, hogy a filmnek köszönhetően a szélesebb közönség is megismeri a munkádat?
Ez a film számomra az elmúlt öt évem lenyomata. A történet színházi előadásként indult, több mint száz alkalommal játszottuk el a PopUp Produkcióval és most végre a filmvásznon is látható lesz. Beszélhetne belőlem az egóm, hogy milyen jó, hogy a filmnek köszönhetően híresek leszünk, de nekünk, a film alkotóinak nem pusztán az számít, hogy hány ember nézi meg a filmet, hanem az is, hogy az üzenet, amit annyi színházi előadásban próbáltunk átadni, most sokkal szélesebb közönséget találhat meg.
Mi ez az üzenet?
Nem tudom, hogyan lehet erről beszélni anélkül, hogy ne spoilereznénk a történetet. Röviden annyi: négy emberi sors találkozik egy viharos estén. Négy különböző életút, értékrend, döntés. A néző maga dönti el, hogy melyik vonalon indul el, melyik szereplővel tud jobban azonosulni, kivel nem ért egyet.
Szerinted mit gondol a néző a te karakteredről, amikor kijön a moziból?
Az én karakterem az egyetlen férfi szereplő a filmben. Ő Honda, a becenevét azért kapta, mert már nagyon fiatalon volt egy Honda sportkocsija. Ennek az autónak a megvásárlása alapozta meg a jövőjét. Élete további szakaszaiban is nagyon fontos volt számára, hogy menő autója, jachtja, pénze legyen, egy rettentő gazdag csávóról van szó, s az, hogy a személyiségének vannak-e mélységei, vagy sem, a filmből kiderül.
Adja magát a kérdés, hogy neked milyen autód van? Mennyire fontosak a külsőségek számodra?
Egy tízéves Volkswagen CC-m van, az autó fontos szerepet játszik az életemben, mivel naponta átlagban 200 kilométert vezetek. Azt szoktam mondani, nekem az a legfontosabb, hogy legyen egy megbízható autóm, egy kényelmes ágyam és egy pár jó cipőm, amiben jövök-megyek.
Hova vezetsz ennyit?
Ingázó, szabadúszó színész vagyok, Tata és környékén vettem magamnak egy lakást egy kis faluban, ez a kiindulási pont, innen megyek Pestre, Pozsonyba, Komáromba, Székesfehérvárra, Kassára. Az autó esetében a megbízhatóság a legfontosabb, nem a luxus. Más prioritásaim vannak az életben, például az, hogy Budapestről vidékre költöztem. Imádom a napsütést, a csöndet, a madárcsicsergést, az erdő közelségét, a túraútvonalakat. A pénzemet ilyen dolgokba fektettem be luxusautó helyett.
Több mint száz előadást játszottatok már, és leforgattátok a filmet is. Milyen különbséget érzel a színészi játékban a kettő között?
A PopUp Produkció Egykutyája szó szerint egy popup produkció, aminek lényege, hogy nincs feltétlenül szükség színházi térre ahhoz, hogy egy előadás létrejöjjön. Ezért is volt – a később a filmváltozat mögé gyártóként is beálló – ACG Reklámügynökség előtere az előadás bázisa, ami valljuk be, nem egy klasszikus színházi tér. De játszottuk az előadást réten, bányában, irodaházban, borászatban, étteremben, bárhol, ahol az emberek le tudtak ülni, és meg tudták nézni ezt a kamaradarabot. Nagyon sokszor kellett alkalmazkodnunk a körülményekhez. Nyilván egy nagy térben harsányabbak voltunk, egy kisebb térben megengedhettük magunknak, hogy a gondolataink éppen csak kiszűrődjenek belőlünk. A forgatás alatt a legnagyobb kihívás az volt, hogy megtaláljuk a filmhez szükséges nyelvezetet, hangerőt. Deák Kristóf, a film rendezője gyakran figyelmeztetett minket, hogy a felvétel filmesen indult, de aztán színháziasan záródott. Figyelnünk kellett arra, hogy a kamera szűken lát minket, felesleges túltolni a szerepet. Cserébe viszont nagy könnyedség volt, hogy ennyi előadás után teljes szövegtudással érkeztünk minden forgatási napra, kívülről, belülről, elölről, hátulról ismertük mindenkinek a legkisebb rezzenését is, úgyhogy adott volt a lehetőség arra, hogy színészileg szárnyaljunk egyet. Jutalomjáték volt, ha úgy tetszik.
Személy szerint színészként a színházat vagy a filmet szereted jobban? Melyik passzol jobban a karakteredhez?
Azért választottam ezt a szakmát, mert nagyon változatos. Tegnap este egy komédiát játszottam egy művelődési házban, holnap reggel pedig a második világháborús fronton leszek, mint filmszínész, este pedig az Egykutya bemutatóján hajlok majd meg a vetítés után a színpadon. Szeretem ezt a hullámzást, hogy állandóan más feladataim vannak, más közegben, más emberekkel dolgozom. Nem szeretném magam betolni egy fiókba sem, én az szeretek lenni, aki folyamatosan fiókokat nyitogat, bekukkant egyikbe, másikba.
Utazzunk vissza egy kicsit a múltba! Mikor derült ki rólad, hogy van tehetséged a színészethez, hogy jól áll neked ez a szakma?
Arra nem emlékszem, mikor derült ki, hogy van némi tehetségem a színészethez, de azt tudom, hogy már 4 éves koromban éreztem: nagyon érdekel a színház. Ugyanis én kisautók helyett színházasat játszottam. A konyhából betoltam a magas bárszékeket a gyerekszobába, pokrócot tettem rá, lámpákkal bevilágítottam a teret, színdarabot írtam és szerencsétlen húgomnak, akit egyáltalán nem érdekelt a színház, kellett eljátszani az általam megálmodott szerepeket. Nagyon korán elindult a vonzódásom a színjátszáshoz, és valószínűleg menthetetlenül, visszafordíthatatlanul és megváltoztathatatlanul akartam, hogy közöm legyen a színházhoz. Nyolc éves koromban mondtam ki először, hogy színész leszek, egyszer sem torpantam meg, sem a pubertás éveim alatt, sem máskor. Osztálytársaim hetente más szakmát képzeltek el maguknak, én mindig sziklaszilárd meggyőződéssel színész szerettem volna lenni.
Nem titok, hogy Kassán születtél, Pozsonyba jártál Színművészeti Egyetemre és Szlovákiában indult el a színészi karriered. Aztán egyszer csak úgy döntöttél, hogy átköltözöl Magyarországra. Miért történt mindez?
Egyetem után a Komáromi Jókai Színházhoz szerződtem, 5-6 évig ott játszottam. A pozsonyi kapcsolataim kezdtek elkopni, míg a volt osztálytársaim a Pozsonyi Nemzeti Színházban játszottak, sorozatokban forgattak, addig én egy kisebbségi színház színpadán álltam, ami kezdetben szuper volt. Nagyon jó szlovákiai és magyarországi rendezőkkel dolgoztunk, sokat tanultam, fejlődtem, de egy idő után rájöttem arra, hogy ennek a szakasznak vége van. Volt egy olyan pont, amikor azt éreztem, hogy az összes kollégám minden rezzenését ismerem, már az olvasópróbán körülbelül tudom, hogy ki hogyan fogja megcsinálni az adott szerepet, és elkezdett gondom lenni a várossal is. Elkezdett zavarni, hogy nem pezseg annyira az élet, mint amennyire szeretném. Már nem a szabadidőmet, hanem a munkaidőmet vártam, mert a szabadidőmben unatkoztam. Ekkor költöztem el Budapestre.
Mennyire volt nehéz beilleszkedni a pesti kulturális életbe?
Szinte lehetetlen volt, sőt még most is az. Ugyanabba a problémába ütköztem, mint Komáromban, a pozsonyi kapcsolatok Pesten sem voltak jelen. A nulláról kellett felépítenem a karrieremet. Volt egy vendégszereplésem a Nemzeti Színházban, az előadás még mindig fut, ezzel indult el valami.
És akkor bekerültél a Barátok közt sorozatba.
Igen, nagy áttörést jelentett, mert minden nap munkába kellett járnom. Addig az önkeresés időszakát éltem, visszajártam Komáromba egy-egy előadást megcsinálni, próbálkoztam Budapesten, hányatott életem volt. A Barátok közttel indult el az az időszak, amikor azt éreztem: most már tartozom valahová Budapesten.
Elég nagy a szakadék egy mindennapos tévésorozat egyik átlag szerepe, és egy értelmiségi film főszerepe között. Milyen színészi tulajdonságokat erősített benned a Barátok közt, amelyeket ebben a nagyfilmben is kamatoztatni tudtál?
Nagyon hálás vagyok a Barátok köztes időszaknak, több ok miatt is. Előtte nem volt túl sok tapasztalatom forgatásokról, egyszer-kétszer megvillantam a kamera előtt, de nem volt mérhető teljesítményem, ami a filmezést illeti. A Barátok közt volt az első projekt az életemben, amikor hosszú távon filmes fejjel kellett gondolkodnom. Amikor egyik napról a másikra nagyon sok szöveget kellett megtanulnom, alkalmazkodnom kellett ahhoz is, hogy nem volt idő alkotni, lassan felépíteni egy karaktert, hanem gyorsan kellett csinálni, méghozzá elfogadható színvonalon. Mindez nagyon sokat fejlesztette a kamera előtti viselkedésemet, a technikámat. Megtanultam, hogyan működik egy forgatás, mikor lát a kamera, mikor világít rám a fény, mi az, ami jól áll nekem. Hatalmas iskola volt, és ha ennek az iskolának köze van azokhoz a lépcsőfokokhoz, amelyek ide juttattak, akkor összeteszem a két kezem, és azt mondom, szuper, hogy megtörtént. A Barátok közt elindított egy lavinát a karrieremben, amit ott megtanultam, vittem tovább Szlovákiába, és ott is elkezdtem forgatni. Elképesztő nagy előnyt jelentett a szlovák forgatáson az, hogy a filmezés a kisujjamban volt, elég volt az akcentussal és a szlovák nyelvvel megküzdenem.
Megtalált viszont egy másik szerep is, méghozzá a Mister Szlovákia szerepe. Tavaly Szlovákia legszebb férfiévé választottak és te képviseled majd a szlovák férfiakat a 2026-os világversenyen. Mi alapján döntik el, hogy ki a legszebb férfi az országban?
A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy ez igazából nem egy verseny volt, mint a női szépségversenyek esetében. Itt felterjesztés van, figyelik a szlovák közélet, művészvilág szereplőit, műsorvezetők, sportolók, színészek jönnek szóba, és a közéleti teljesítményük alapján történnek a felterjesztések, végül pedig a kinevezés.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy felterjesztettek, kétszer különböző okok miatt nem fogadtam el, most beadtam a derekamat, de nem igazán tudom még, hogy mi vár rám. Úgy gondolom, Mister Szlovákiának lenni egy feladat, olyan, mint egy nagyköveté.
Hol lesz a világverseny, és neked hogyan kell felkészülni rá?
Két helyszínen is lesz, az egyik Lengyelországban a másik Thaiföldön. Ez már hasonló lesz egy női világversenyhez. Azt nem tudom pontosan, hogy lesz-e fürdőruhás kör, de azt tudom, hogy lesznek divatbemutatóhoz hasonló kis performanszok különféle divattervezők ruháiban, és kikérik a véleményemet különböző témákban. Nyilván nem a kelet-európai apukatestet kellene megmutatnom ott, ezért dolgozom az esztétikumért, konditerembe járok, futok, edzek. Mivel minden angol nyelven folyik, az angolomra is ráfér egy kis erősítés. Amit még mindenképpen szeretnék belevinni ebbe a szerepbe, az a figyelemfelhívás. Mindig is jótékonykodtam, de soha nem kommunikáltam a külvilág felé. Most itt a lehetőség, hogy kicsit felhangosítsam ezt, felhívjam az emberek, a szponzorok figyelmét arra, hogy minél többen támogassanak jó ügyeket. Ha mindenki egyetlen egy családnak, vagy egy rászorulónak tud néha segíteni, elképesztő változásokat indítanának el a társadalmunkban.
Fotó: Szente Lulu
