Dolli, a regényed főszereplője egy nagyon szerethető, élő és hiteles karakter. Az olvasóban óhatatlanul is felmerül a kérdés, vajon létezik-e a valóságban ilyen ember? Volt esetleg egy Dollihoz hasonló nagymamád?
Dolli több emberből lett összegyúrva. A saját családomból is merítettem hozzá ihletet, például a pesti nagymamám abszolút benne van a karakterében. Aztán amikor elkezdett foglalkoztatni a személye, akkor már mindenhol őt láttam. Figyeltem az időseket az utcán, elcsíptem beszélgetéseket, néztem, hogyan járnak, hogyan húzzák maguk után a banyatankot. Ezekből a mozaikokból állt össze végül Dolli. Egy kicsit a nagymamám, egy kicsit sok más ember, és persze egy kicsit az én képzeletem is.
Honnan jött az ötlet, hogy az idős emberek életével kezdj el foglalkozni? Miért érdekelt ez a téma?
Hosszú érlelődés eredménye volt, hogy neki álltam ennek a történetnek. A nagymamám évekig idősek otthonában élt, amikor meglátogattam, egy kórházi részlegen keresztül vezetett az út hozzá. Rengeteg élmény, érzés és benyomás ért ott, pozitív és negatív egyaránt. Ha valaki éveken keresztül találkozik ezzel a világgal, egyszerűen beleivódik, nem engedi el. Régóta foglalkoztatott az is, hogy milyen kevés empátiával fordulunk mi, fiatalabbak az idősek felé. Hogy amikor előttünk halad egy lassan lépkedő néni a gurulós bevásárlótáskájával, ciccegve kerüljük ki, ahelyett, hogy türelmesebbek lennénk vele. Nem gondolunk bele abba, hogy egyszer nekünk is szükségünk lesz majd mások türelmére. A könyvet nem egyhuzamban írtam meg, pár évvel ezelőtt kezdtem el, aztán félretettem. De túl sokszor eszembe jutott a történet, becsípődött, úgyhogy idővel éreztem, dolgom van vele, meg kell írnom.
A könyv írása kapcsán nyilván mélyebben beleláttál a magyar idősellátás világába. Milyen tapasztalatokra tettél szert?
Katasztrofális a helyzet. Nyilván csak szeleteket láttam belőle, de az is lesújtó volt. És hangsúlyozom: egy fizetős intézményről beszélünk, ahol a nagymamám volt, nem a rendszer legrosszabb helyeiről. A legnagyobb probléma szerintem az elképesztő kiégés. Nem arról van szó, hogy gonosz emberek dolgoznának az ellátásban. Egyszerűen borzasztóan fáradtak, túlterheltek és kizsigereltek. Ez pedig előbb-utóbb megjelenik abban is, ahogyan az idősekkel bánnak. És ott van a pénzhiány. Nincs pénz arra, hogy a leromlott épületeket felújítsák, a lepusztult fürdőszobákat helyrehozzák, látszik, hogy sok helyen már a méltó körülmények fenntartására sincs elegendő forrás. Szörnyű ezt látni.
Mondhatjuk azt, hogy a regényeddel tükröt mutatsz a társadalomnak, az olvasóknak, meg talán a döntéshozóknak is arról, hogy milyen a helyzet az idősellátásban?
Igen, abszolút. De ez csak az egyik cél volt. Legalább ennyire fontos volt számomra, hogy az idősekhez szóljak, hogy elmondjam nekik: látjuk őket, szeretjük őket. Hogy érezzék, ők is fontosak. Mert szerintem az időskor egyik legfájdalmasabb része a láthatatlanná válás. A könyv ugyanakkor a mi korosztályunknak is szól, akiknek még esetleg él idős rokona. Hogy lassítsunk egy kicsit velük kapcsolatban, próbáljuk jobban megérteni a szüleinket, nagyszüleinket. Remélem, minden olvasó talál majd benne valamit, ami személyesen megszólítja.
Hogyan építetted fel Dolli karakterét?
Fontos volt számomra, hogy Dollinak legyen egy erős jellemfejlődési íve. Az elején egy apatikus idős asszonyt látunk, aki az átlagos idős emberek életét éli, a szobájában ücsörög, szinte csak vegetál.
Azt szerettem volna megmutatni, hogyan jut el odáig, hogy újra élni kezdjen. Harcoljon, lázadjon, habzsolja az életet. Én Dollit valójában mindig egy harcos amazonként láttam magam előtt. Csak ezt eleinte még ő maga sem tudta magáról. A történet arról szól, hogyan fedezi fel újra önmagát, és hogyan jön rá arra, hogy az élet még mindig tartogathat örömöket.
Közben mégis nagyon szomorú, hogy ezt ilyen későn fedezi fel.
Igen, de szerintem rengeteg idős ember így van ezzel. A nagyszüleink fiatalkorában nem létezett énidő, az emberek nem foglalkoztak magukkal, nem figyeltek befele, nem érezték szükségét a lelassulásnak. Vagy dolgoztak, vagy aludtak. Sokan úgy jutottak el ötven-hatvan éves korukig, hogy közben észre sem vették, hová tűntek az évek. Akkoriban teljes mértékben a nőkre hárult a házi munka, a család összetartása is, magukra soha nem jutott idő. Dolli története szerintem nagyon-nagyon sok mindenkire ráhúzható.
A könyv egyik legerősebb szála Dolli és a fia kapcsolata. Ahogy az anya és a fia elkezdenek újra kapcsolódni egymáshoz.
Nem akartam egy túlzottan mesés, Disney-s irányba elvinni a kapcsolatuk alakulását. Egy traumákkal terhelt anya-fiú kapcsolat nem oldódik meg egyetlen beszélgetéstől, de a sérülések ellenére van lehetőség újrakapcsolódni. Ehhez azonban arra van szükség, hogy felismerjék: van min dolgozni. És hogy még felnőttként is lehet közeledni egymáshoz.
Egy ideje már kapható a könyved. Milyen visszajelzések érkeztek hozzád eddig?
Szerencsére nagyon jók. Sokak szerint egyszerre sírós és nevetős történet. A humor mellett mély érzelmi rétegei is vannak, és ez sok olvasót megérint. Egyeseknek Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című könyve jutott róla az eszébe. Ennek nagyon örülök, bár nem tudok olyan fantasztikusan írni, mint Backman, de valóban nekem is az volt a célom, hogy a történetemmel megérintsem az olvasók lelkét. A legérdekesebb visszajelzés azonban az volt, hogy ez a könyv összekapcsolja a generációkat. Erre például írás közben nem is gondoltam. De valóban így lehet: segíthet jobban megérteni egymást fiataloknak és időseknek.
Mit szeretnél, hogy magával vigyen az olvasó, amikor a könyv végéhez ér az olvasásban?
Azt, hogy figyeljen a saját „lepkéire”, mint ahogy Dolli tette ezt a történetben. Volt egy olvasó, aki azt jelezte vissza nekem, hogy a könyv után elkezdte tudatosabban keresni az örömöket a hétköznapokban. Elkezdte észrevenni az apró szépségeket. Talán ez a legfontosabb üzenete a regénynek. Mert itt rohanunk ezen a sárbolygón éveken, évtizedeken át, és közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az életnek rólunk is kell szólnia. Hogy legyenek benne pillanatok, amelyek egyszerűen csak jólesnek.
Olyan gördülékenyen mesélsz, hogy az ember azt hinné, a szöveg csak úgy kiömlik belőled. Mennyire megy könnyen számodra az írás?
Bárcsak így lenne! Kifejezetten szenvedő, izzadós író vagyok. Egy-egy mondatot négyszer-ötször átírok, szerkesztek, csiszolok. Nagyon sok munka van minden bekezdés mögött.
Akkor mi az, ami írásra késztet? Ha csak a pénzkeresetet nézzük, a marketinges, kommunikációs munkáid sokkal többet hoznak a konyhára.
Szerintem minden alkotó ember keresi azt a csatornát, amelyen keresztül elmondhat valamit a világnak. Van, aki fest, van, aki zenél, van, aki ír. A forma másodlagos, a lényeg ugyanaz: szeretnénk üzenni valamit a világnak. Megmutatni valamit magunkból. Kapcsolódni másokhoz. Számomra erre az egyik legjobb eszköz a könyv. Mert egy történet élményt ad, és ha szerencsénk van, az élmény sokáig velünk marad. És talán egy kicsit meg is változtat bennünket.
Fotó: György Tekla
