Az önismeret abban is segít, hogy játszmák helyett kölcsönösség alapján működjünk – Interjú Bibók Bea pszichológussal

Becsült olvasási idő: 5 perc
„Az önismeret segít hozzá ahhoz, hogy önazonos döntéseket hozzunk, és ha tudjuk magunkról, hogy nekünk mi a jó, akkor a kapcsolatainkban is tudjuk a másikat segíteni, megtanítva neki, hogy hol húzódnak a határaink. Ha még mi magunk sem tudjuk, akkor a másiknak sem tudunk magunkról információt adni” – mondja Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, párterapeuta, akivel Ihász Nóra beszélgetett.
bibok

hirdetés

2025 első Remind Connect rendezvényén a belső erőforrásaink nyomába eredünk – az önismeret és a reziliencia témaköreit járjuk körbe elismert szakértők segítségével. Velünk tart Bibók Bea pszichológus is, akinek új kötete, az Ellopott felnőttkor és a tavaly megjelent Ellopott gyermekkor egy szempillantás alatt a Libri sikerlistájának élére tört. Hallgasd meg Bibók Bea gondolatait a Remind Connecten február 11-én, este 7 órától a MOMkultban! Addig is, hangolódj az eseményre a pszichológussal készült interjúnkkal!

Vajon mikor mondhatjuk el magunkról, hogy kellő vagy beható önismerettel rendelkezünk?

Nehéz kérdés, mert az önismeretnek nincsen vége, ez sokkal inkább egy folyamat. Akinek van önismerete, annak önreflektív a működésmódja, figyel a működésére, hogy hogyan reagál bizonyos hatásokra, mit vált ki belőle a másik ember. Ha van érzelmi megtartóerőnk, rezilienciánk (megküzdési képességünk), akkor egy-egy problémát felnőtt minőségben tudunk megbeszélni. Ahelyett, hogy dühös, pikírt, sértődött választ adunk, inkább kapcsolódunk a másik félhez, az ő szubjektív valóságára is kíváncsiak vagyunk.

Sokszor megfigyelhető az a jelenség, hogy míg az egyik ember „bentről kifelé néz az ablakon, a másik befelé néz ugyanazon az ablakon át”. Ilyenkor egészen mást látnak, és ahhoz, hogy ne omoljanak össze, konstruktívak legyenek és próbáljanak olyan megoldást találni, ami a másik embernek is elfogadható, kell egy érzelmi megtartóerő, megküzdési képesség.

Ez különösen nehéz, amikor nem racionális megoldásokat kell keresnünk, hanem mindez az emberi kapcsolatokban, érzelmi síkon történik. Ilyenkor kapcsolnak be ugyanis azok a megküzdési módok, amelyeket a családból hozunk, például kimegyünk a szobából, elhallgatunk, megszűnünk létezni, vagy éppen ordítunk, vagy passzív agresszíven manipulálunk, játszmákat indítunk.

Az, akinek van önismerete, nem ezt fogja csinálni, hanem felnőtt minőségben kommunikál, megoldásközpontú, tudja szabályozni az érzelmeit, nem sértődik meg, nyitott a másik emberre. Fantasztikus élmény ilyen emberrel beszélgetni, egyszerűen lehet érezni, hogy nyitott, kapcsolódik, kíváncsi a másikra, játszmák és mások ellehetetlenítése helyett kölcsönösség alapján működik.

Kíváncsi a másikra és önmagára. „Jogunk van önazonosan élni” – ezzel a címmel jelent meg a korábbi interjúnk a Remind bookazine legfrissebb számában. Ezt a jogunkat szintén az önismeret folyamatával tudjuk segíteni gyakorolni?

Az egzisztenciális pszichológia foglalkozik azzal, hogy a születésünk és a halálunk közötti utat milyen minőségben tesszük meg: mi az életünk célja, hogyan vagyunk a világban, megvalósítjuk-e önmagunkat, elégedetten tudunk-e majd megöregedni, vagy tele leszünk hiánnyal, űrrel, elégedetlenséggel? Az önismeret abban is nagyon sokat segít, hogy úgy formáljuk az életünket, hogy az önazonos legyen. Nagyon leegyszerűsítve, ahhoz tudnám hasonlítani, hogy ha tudjuk, hogy nekünk a sárga színű függöny az önazonos, akkor ha lila függöny között töltjük az életet, akkor az frusztrációként fog megjelenni, nem leszünk elégedettek, nem érezzük majd jól magunkat tőle.

bibok_bea

Gyakran előfordul, hogy valaki önismerettel foglalkozik, de nehezen ülteti át a gyakorlati életbe azokat a dolgokat, amire rálátott?

Természetes, hogy bizonytalanság tölti el olyankor az embereket, amikor addig ismeretlen lépéseket szeretnének megtenni, de azért van a terápia, hogy ezt megtámogassa, segítse.

Első alkalommal olyan érzés lehet a próbálkozóknak, hogy ez őrült veszélyes, mert valószínűleg a családban ezt tanulták meg, tehát ez azok számára nehéz, akik nem lehettek önazonosak a családban. Itt szeretném felhívni a figyelmet a szülők felelősségére is azzal kapcsolatban, hogy nagyon fontos, mire buzdítjuk a gyereket, azt üzenjük-e számára, hogy legyen önazonos. Ha ebben segítjük, terelgetjük határokkal, az óriási muníció a gyerekeknek!

Azoknak viszont, akiket érzelmileg zsaroltak, akikben bűntudatot keltettek, amikor próbáltak gyerekként önazonosak lenni és ez le lett tiltva, felnőttkorban nehéz megszerezniük ezt a jogosultságot. Fontos megadni önmaguknak, hogy jogunk van saját magunkat képviselni, jogunk van önazonosan élni!

Amikor próbálkozunk és megtapasztaljuk, hogy nem sérültünk az adott helyzetben, akkor ez nagyon pozitívan hat, megerősíti az új viselkedési formát, és minden lépéssel könnyebb lesz. Tapasztalatot, magabiztosságot szerzünk, és egyre kevésbé kapcsol be a félelem. Lehet, hogy először csak kisebb történéseknél érzünk megtartóerőt magunkban, és lehet, hogy egy erősebb traumánál még nincs motivációnk a megoldáskeresésre, de ahogy belekerülünk ilyen helyzetekbe, úgy ez is erősödik.

A rezilienciát, tehát a megküzdési képességet csak úgy tudjuk fejleszteni, hogy amikor bekapcsol egy automatizmus, hogy elkerüljük ezeket a helyzeteket, ahelyett, hogy így tennénk, tudatosítjuk magunkban, hogy ki kell állnunk önmagunkért, és mindent elkövetünk, hogy meg tudjuk oldani (ahelyett, hogy összeomlunk) – legyen szó például egészségügyi vagy párkapcsolati nehézségről.

Mi történik, amikor a családból legalább egy ember, például a már felnőtt gyerek elkezd változtatni, segítséget kér, terápiába jár?

Elkezdi meghúzni a határait, amit a szülei akár kétségbeeséssel, sértődéssel is fogadhatnak, sőt merényletként élhetik át. Nem azt mondják, hogy „köszönöm, hogy szóltál”, hanem megsértődnek, hogy nem velük foglalkoznak. Elhagyatva érzik magukat, és sokszor érzelmi zsarolás a válasz a szülők részéről: „látom, felőled már a temetőben köthetnék ki”. Ez egy nagyon durva mondat.

Mindig arra biztatom a terápiába járókat, hogy bár akkor érdemes határokat húzni, amikor helyzet van, előtte érdemes elmondani a szülőknek, hogy változások következnek be, például „nem fogok minden hétvégén hazajönni”, és megkérni őket, hogy ezt fogadják el. Fontos megosztani, hogy nagyon szeretjük őket, de szeretnénk saját életet élni. Különálló emberek vagyunk külön élettel, szeretjük őket, de nem fogjuk minden szükségletüket kielégíteni, mert a saját életükért ők felelnek, ők töltsék meg tartalommal, legyenek aktívak! Itt természetesen nem arról beszélek, hogy ne ápoljuk a szülőket, amikor betegek, hanem arról, amikor épek, egészségesek és még nem túl idősek.

bibok_bea

A terápia mellett az önsegítő irodalomnak is nagy szerepe lehet abban, hogy képesek legyünk képviselni, meghúzni és megtartani a határainkat?

Az önsegítő irodalomnak abban van nagy jelentősége, hogy elkezdünk rálátni arra, hogy szeretnénk-e változtatni azon, ami addig számunkra természetesnek tűnt, pedig mégsem az, és hogy szeretnének-e érzelmileg jobban lenni a kapcsolatainkban. 

Ez nem megy magától, hiszen sokszor olyan problémákról van szó, amelyeket egy ember nem tud önmaga megoldani. Én is heti rendszerességgel járok terápiába, szinte az egész életemet végig terápiáztam több szakemberrel. A pszichológusok között is nagyon sokféle ember létezik, pont ugyanolyanok, mint a hétköznapi emberek, csak van egy hivatásuk. És az, hogy ki milyen ember, megjelenik a munkavégzésben is, az önismeret ezért is nagyon kell. Nagyon jó dolog, amikor egy szakember maga is rendelkezik olyan önreflexióval, igényességgel, példamutató magatartással, hogy ő is folytat terápiát.

Az Ellopott gyermekkor és az Ellopott felnőttkor című könyveid is segítenek, hogy a saját és a családi rendszerünk működésére is egyre élesebben lássunk rá. A 87 ezer fős Facebook-közösséged egyfajta híd közted és az olvasók között?

Rengeteg visszajelzést kapok a bejegyzéseimre, körülbelül hatéves az oldal és rendszeresen, általában napi kétszer posztolok. Társadalmi felelősségvállalásként tekintek erre az oldalra, ugyanis segíteni szeretném azoknak az embereknek a fejlődését, akik nem jutnak el terápiába, mert nem tehetik meg, vagy mert jelenleg olyan élethelyzetben vannak. Önismereti, párkapcsolati és szexuális, valamint családi dinamikákról, helyzetekről fogalmazok meg posztokat.

Nagyon aktív a közösség, és sokat dolgoztam azon, hogy kitiltsam a becsmérlő embereket, akik akár egy másik követőt, akár engem kikezdtek. Ebből kifolyólag már eljutottunk oda, hogy az oldalon fejlődést szolgáló, konstruktív beszélgetések alakulnak ki a követők között és ez nagyon inspiráló! Természetesen rengeteg munka is egyben, hiszen én moderálok, én tartom egy kézben az oldalt. Nagyon jó érzés látni a munkám eredményét, a gondolkodásuk fejlődését, és bízom benne, hogy aki még nem ismeri a Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus oldalt, az is rátalál és tud fejlődni általa.

Találkozz személyesen Bibók Beával a február 11-ei Remind Connecten, ahol Vágyi Petra klinikai szakpszichológus és sématerapeuta, illetve Szilágyi Gábor, a Remind és a PlanAll alapító-tulajdonosa társaságában járja körül örökölt mintáink témakörét és keresi a választ arra, hogyan léphetünk ki a múlt árnyékából. Kattints, és biztosítsd be a helyedet!

Fotó: Révai Sára

Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!

Tetszett, inspirált? Oszd meg másokkal is!

Facebook
Twitter
Pinterest
LinkedIn