hirdetés
A szüleim egyáltalán nem meséltek nekem és egyáltalán nem nőtem fel mesés környezetben, már ami a családi otthonomat, vagy a szülői házat illeti. Ugyanakkor mesés kapcsolatom volt a körülöttem lévő lényekkel, a pókoktól kezdve a katicabogarakon át a tölgyfánkig, nagyon sok mindent megőriztem ebből az időszakból, tovább tudtam vinni őket a gondolkodásmódomba.
Nagyon sokáig nem tudtam, hogy a mesék boldogságforrásként tudnak funkcionálni.
Azt tudtam, hogy nagyon sok fontos egzisztenciális kérdésre képesek pontos választ adni, de hogy ezek között még a boldogság is ott van, erre csak néhány éve jöttem rá.
Addig volt elég más megfigyelni valóm a mesékben: a női és a férfi mesealakok, a csodák, az átváltozások, a helyszínek, a segítők személye. Egyfajta olvasója voltam a meséknek, s számomra teljesen hiteltelennek tűnt a mesék vége: amikor a főhős a haláláig boldogan tud élni. Aztán 4-5 évvel ezelőtt elkezdtem szisztematikusan figyelni a mesék végét s ez a kutatási időszak megnyugtató felismerésekkel zárult számomra.
Nemcsak a gyerekek számára fontosan a mesék, hanem a felnőtteknek is. Csak az utóbbi száz évben van úgy, hogy a gyerekeknek mesélünk. Minden kultúrában felnőttek meséltek felnőtteknek, felnőttek ülték körül a mesemondót, csak aztán a mese elvesztette a státuszát és valahogy köré kerekedett az a jelző, hogy gyerekes, vagy bugyuta. Onnantól a gyerekek szobájába száműzték a meséket, és a felnőttek a gyerekeknek kezdtek el mesélni. A gyerekek lettek a mesék megmentői, tovább éltetői, mígnem a felnőttek újra vissza nem találtak ezekhez a történetekhez. Én is és a férjem is nagyon-nagyon sokat meséltünk a gyerekeknek és nem azért, hogy elaludjanak, hanem azért, hogy buddhista értelemben felébredjenek. Hogy ne veszítsék el éberségüket a világ érzékelése felé. Egyébként Nagy Sándornak is voltak éjszakai mesemondói, minden éjszaka azért meséltetett magának, hogy megőrizze az éberségét. A népmesék az éberség megőrzésén túl, a saját belső középpontunk megtalálására és a világgal való többszintű kapcsolataink rendezésére is alkalmasak.
Minden élethelyzetnek megvan a maga mesebeli párja, és bárki bármilyen problémával, bármilyen helyzetben jön el a meseterápiára, a meseterapeutának az a feladata, hogy a több százezer meséből, amit ismernie kell, megtalálja azt a mesét, ami annak az embernek a mintázatára illik. Amikor megvan ez a mese, márpedig a terápia sikerének a záloga, hogy meglegyen, akkor ezután úgy lehet már tekinteni a mesét, mint egy forgatókönyvet, ami megmutatja, hogyan lehet valamit jól csinálni. Abban a helyzetben, amiben a kliens elakadt, a mesehős hogyan tudja hatékonyan és ügyesen kivezetni magát a nehézségekből. Ez egy hosszantartó folyamat, egy-egy terápiás helyzet minimum tíz alkalom, de akár 3-12 hónapig is eltarthat, amíg valaki a mesébe kódolt igazságokat a saját életére tudja formálni.
A boldogság egyetemes emberi minőség, a mesék nyelve pedig egyetemes emberi nyelv. A boldogság iránti vágy, a boldogságért való küzdelem minden kultúrában megegyezik, egyszerűen fogalmazva: minden ember ezen a földön boldog akar lenni. A mesék egyetemes emberi értékek mentén tudnak gondolkodni. Azt mondják: azok a boldog emberek, akik univerzális értékrend szerint élik az életüket, és nem feledkeznek el arról, hogy a saját belső erőforrásaikkal összekapcsolódva önmagukat is teljessé tudják tenni. A meséknek tehát van egy minden emberre általánosan igaz üzenete a boldogságról és a boldogságkeresésről. Ettől függetlenül azért kultúránként vannak eltérések. Az európai mesék hősének egy folyamatos projektalapú életben kell boldogulnia, mindig kell valamit csinálnia, mindig el kell valamit érnie, meg kell szereznie, ki kell javítania. Ellentétben vele a keleti mesék hősei nem feltétlenül ezt az attitűdöt teszik meg a boldogságkeresésük alapjának, hanem egy szemlélődő, mindenre nyitott, mindennek megnyíló és mindent elfogadó attitűdöt, ami egy egészen másfajta boldogságalap.
Az óceániai meserégióban, ahol az ott élő emberek a nap és a fény szabad gyermekeinek vallják magukat, ők attól boldogok, hogy süt a nap, fúj a szél és lógatják a lábukat az óceán vizébe, néha szóba állnak a delfinekkel.
Ilyen értelemben van környezeti meghatározottsága is annak, hogy ki mit tart boldogságnak a mesékben.
Erről a témáról egy-egy kötetem van. A Mesék boldog öregekről könyvem 47 mesét tartalmaz, a Mesék életről, halálról és újjászületésről kötetben pedig több mint 50 mese található. Ezek mind az öregedésről, a halálról szólnak. Ezek a mesék azt állítják, hogy az öregkor jórészt attól függ, hogy addig milyen életet éltünk. A mesék szerint az értékrendünket nehezen tudjuk később felül írni, azok vagyunk az öregkorunkban, akik egész életünkben voltunk. Ez általában a mesékben a harácsoló, pénzsóvár, irigy, gőgös öreg, kontra, szelíd, a világgal békében lévő, önmagában békében lévő, befogadó, elfogadó idős ember két végletében éleződik ki. Minden mese és minden kultúra azt mondja, hogy időskorban az egyik alapvető feladat, hogy az ember a szükségletei szerinti életet kezdje el magában kimunkálni. Nem az a lényeg, hogy mennyije, hol van, akár pénzben, akár egyéb javakban, hanem a belső értékekre, a belső növekedésre fordítva a figyelmet, az anyagiakat a szükséglete szerinti mértékre korlátozza.
Elég későn kezdtem el mesékkel foglalkozni, 30 évesen jutottam el odáig, hogy azt tudjam mondani: nagyjából most már értem, miről szólnak a mesék. Terapeutaként pedig már jóval elmúltam 40 éves, amikor több ezer mese vizsgálata után megértettem, hogy mindez, hogyan működik. Addig én is csak arra használtam a mesét, amire általában egy laikus meseolvasó tudja használni. Egyrészt örömforrásként, másrészt pedig a mesék azokban az elakadásaimban, vagy minta nélküli létezésemben segítettek, amikor a saját belső erőforrásaimat kerestem, hogy jó anyává váljak. A szerelemről, a társtalálásról, a másik elfogadásáról, a másik segítéséről nagyon sokat tanítottak nekem a mesék. Szintén a mesékből tanultam meg, hogy érett nőként hogyan tudok magam mellé állni, a saját érdekeimet képviselni.
Az élet utolsó szakaszába lépve, most azt keresgélem, a mesék hogyan tudnak munkául szolgálni abban, hogy egy boldog véggel érjen véget mindaz, ami nekem adatott.
Minden csütörtökön hospice önkéntesként dolgozom a Korányi Kórházban. Sose lehet előre tudni, hogy milyen betegekkel találjuk magunkat szembe, ezért mindig előre válogatok a mesékben. Egy hete találtam egy nagyon különös mesét, ami a jogos haragról szólt és az nagyon megmozgatott engem, ahogy a hospice-ban lévő beteget is. Tényleg létezik ilyen harag? Szabad-e haragudni, és milyen az, amikor igazságosan teszi ezt az embert? Úgyhogy most egy ilyen abház mesével dolgozom magamban, és több helyre is bevittem ezt a történetet.
Boldizsár Ildikó boldogságkeresésről szóló gondolatait keresd a Remind Bookazine nyolcadik lapszámában. Keresd az újságárusoknál, a Libri és a Butlers üzleteiben vagy kattints, és rendeld meg most webshopunkból!
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: miért olvassunk felnőtt fejjel gyerekkönyveket?
Fotó: Boldizsár Ildikó
hirdetés
