Elgondolkodtató, hogy a mai digitális életmódunk mennyiben változtatja meg a viszonyunkat a fentebb említett határhúzáshoz. Úgy tűnik, újabban hamarabb engedjük el a képernyőidő kényelme miatt, mint azt valójában tenni szeretnénk.
Magánszféránk szisztematikus feladása
Napjaink kibervédelme úgy fogalmazza meg a „privacy”-t, vagyis a magánszférát, mint egy betolakodók ellen védett virtuális teret. Ebből az aspektusból a betolakodók hackerek vagy adathalászok, akik technológiailag jutnak el adatainkhoz. A nagyobb kérdéskör persze emberileg érint minket, valahol belül, és sokkal többet jelent ennél.
Egy olyan világban, ahol minden tettünk nyomon követhető, lementhető és optimalizálható, ahol folyton ajánlásokat kapunk a következő lépéseinkre, bizony elmozdul a belső mérce. Úgy érezzük magunkat, hogy minden egyes lépésünket figyelik. Nem feltétlenül tudatosan vagy túldramatizálva, de éppen eléggé ahhoz, hogy fokozott érzékekkel működjünk a zajban.
A kontroll illúziója és az adatvédelmi fáradtság
A legtöbben értjük, hogy gyűjtik az adatainkat, ennek ellenére ez a tudás nem mindig társul védelmi intézkedésekkel. A Debreceni Egyetem egyik kutatása azt találta, hogy a privátszféra-tudatosság Magyarországon viszonylag alacsony. Mi több, az emberek általában nem elég motiváltak, hogy változtassanak szokásaikon ennek érdekében, annak ellenére sem, hogy értik a veszélyeket. Ez nem ignoranciából fakad, sokkal inkább lemondásból és kimerültségből.
Mert közben a kérdőívek azt is elmesélik nekünk, hogy mi, magyarok, igenis kifejezzük aggodalmunkat amiatt, hogyan használják az adatainkat, amellett, hogy az adatvédelmi nyilatkozatok túl komplexek és frusztrációt váltanak ki bennünk.
Ebben az ellentmondásban élünk: érdekel minket, de nem cselekszünk. Inkább csak bepöccintjük gyorsan, hogy „Elfogadom”. Nem azért, mert valóban elfogadjuk, hanem mert mentálisan túlterhelő minden egyes lépést értékeink szerint csinálni.
Van egyfajta csendes beidegződésünk azáltal, hogy lépten nyomon a hozzájárulásunkat kérik a platformok. Cookie-k, engedélyek, értesítések, szabályzatok. Ezek apróságoknak tűnnek önmagukban, de összesítve egy olyan háttérzajt kreálnak, amitől távolodni szeretnénk. És ekkor következik be az, hogy azt a bizonyos (még elviselhető) zajt megszokjuk, és ezután gyakran már meg sem állunk döntést hozni. Shoshana Zuboff ezt úgy fogalmazta meg könyvében, hogy az önrendelkezés elvei könnyen feladhatók „tudatlanság, tanult tehetetlenség, figyelmetlenség, kényelmetlenség, megszokás vagy sodródás” következtében. Kibervédelmi megközelítésből ez sebezhetőséget szül. Emberi perspektívából pedig valami mélyebb disszonanciát: a határaink folyamatos tágítását.
Amikor már nem kérdezzük mihez járulunk hozzá, nem csak az adataink felett veszítjük el a kontrollt, hanem az érzékelésünk és döntéseink felett is arról, hogy valójában mi maradjon privát.
Amikor a megfigyelés már belül zajlik
Megfigyelnek minket. Így vagy úgy, többé vagy kevésbé, mindegy is. De tudatában vagyunk, hogy az algoritmusok, a cégek, az ismerőseink az online térben mind megfigyelhetnek minket valamilyen szinten, ha akarnak. A legalapvetőbb változás persze nem ez. Ehhez mintha alkalmazkodtunk volna.
A legmélyebb átalakulás abban rejlik, ahogy emiatt elkezdjük figyelni magunkat és, hogy mit mutatunk magunkból. Szűrjük, mit posztolunk, megválogatjuk a szavakat, nehogy visszaüssenek. Próbáljuk elrejteni valódi énünket annak reményében, hogy nem lát rá a virtuális világ. Mintha kinyitnánk az ajtót, de végül nem minket találnak belül. Ezt a jelenséget Michel Foucoult a börtön-metaforával megírta könyvében egy kísérlet alapján, mely szerint olyan térben, ahol a rabok folyamatosan látták a megfigyelőtornyot, függetlenül attól, hogy valóban megfigyelték-e őket vagy sem, fegyelmezettebbé váltak.
Mi ugyanígy cenzúrázzuk magunkat a digitális „megfigyelés” alatt, függetlenül attól, hogy ítélkezik-e a „másik oldalon” valaki vagy sem. Saját magunk felett gyakorlunk hatalmat, külső kényszer nélkül. Ezt hívta Foucoult „panoptikusságnak” a hatalomelméletben, ami a folyamatos, láthatatlan megfigyelésen és a kiszolgáltatottságon alapul.
Társas mivoltunkból tekintve nem gond, hogy tartjuk magunkat bizonyos normák között, ha azok nem mennek értékrendünk ellen. Ami viszont szomorú ebben a viselkedésben: hogy előbb gondoljuk végig, hogyan nézne ki a húsvéti kosarunk egy posztban, mint mielőtt igazán jelen lennénk, és megélnénk azt privát családi ünnepként.
Szabad gondolkodás helyett teljesítményfókusz; tapasztalatszerzés helyett dokumentálás; létezés helyett előadásmód, és mindezek között valahol elvész a valódi magánszféránk. Ezt a kiberbiztonság nem tudja meggyógyítani. Nincs olyan titkosítási protokoll, amely visszaállíthatná a csendes belső egyedüllétet, amikor már eladtuk azt.
A magánélet visszaszerzése
Ha a privát szféra pszichológiai, akkor annak védelme nemcsak technikai feladat, sokkal inkább személyes kötelesség. Azért gondolom kötelességnek, mert igazán ideje volna visszaszereznünk a döntést afelett, hogyan élünk. Találjunk vissza a közösséghez reális megközelítésből. Töltsünk időt szeretteinkkel úgy, hogy ki tudunk közben kapcsolni. És tartsuk meg határainkat ott, ahova eredetileg terveztük azokat.
Ehhez kezdésként be tudunk iktatni olyan apró lépéseket, amik elősegítik magánéletünk visszaszerzését. Mindfulness gyakorlat, ha úgy tetszik.
Dönthetünk például úgy, hogy nem osztunk meg egy képet, amit egyébként megtehetnénk. Elgondolkozhatunk egy jó idézeten csak úgy magunk miatt, ahelyett, hogy egyből tartalommá kovácsolnánk fejben. Létrehozhatunk olyan teret, ahol semmi nincs dokumentálva, mentve vagy éppen optimalizálva. Mondhatunk nemet egy app letöltésére, ha az sérti az adatvédelmi értékeinket. Utazhatunk helymegosztás nélkül. Kikapcsolhatjuk az értesítéseket…
Technikai szempontból nézve pedig értelmezhetjük az engedélyeket, és dönthetünk legjobb belátásunk szerint felettük. Minimalizálhatjuk az adataink kiaknázását azzal, ha alig engedjük ki őket a kezeink közül. Illetve rendszeresen kérdőjelezzük meg a kényelmet a biztonság érdekében.
Tudom, hogy mindez időt és energiát igényel. Ha apró lépésekkel kezdjük, akkor folyamatosan válhatnak szokássá éppúgy, mint ahogy a felületes kattintások váltak azzá.
Végső soron pedig ezek az apró, de mégis fontos tettek fognak minket egyensúlyban tartani. Azt az érzést keltik majd, hogy dönthetünk életünk felett, aminek így is kell maradnia. Nem utolsó sorban pedig dédelgetnünk kell azt a bizonyos privát teret, ami csak a miénk, hogy legyen egy autentikus helyünk leereszteni, kikapcsolódni vagy éppen alkotni.
