Büszkék vagyunk arra, hogy Barabás Zsófi és Barabás Lőrinc először szerepelnek együtt hivatalos fotón, ráadásul egy címlapon. Közös interjút sem szoktak túl gyakran adni, éppen ezért különleges öröm számunkra, hogy elvállalták ezt a beszélgetést.
Túl vagyunk a címlapfotózáson. Hogy éreztétek magatokat ebben a számotokra új helyzetben?
Zsófi: Nagyon jó volt a hangulat a fotózás alatt, mindenki nagyon kedves volt, úgyhogy reméljük, a képek is jók lesznek. Ez az első alkalom, hogy együtt fotóznak minket Lőrinccel, saját használatra készültek már képek rólunk, legutóbb akkor, amikor Lőrincz utolsó lemeze kijött. Szerintem Lőrincet többször fotózták már, mint engem, ő jobban megszokta már a kamerát.
Lőrinc: Szerintem nem lehet megszokni a kamerát, egyébként pedig úgy gondolom, Zsófi téged fotóztak többször.
Fantasztikus dizájn bútorok között zajlott ez a címlapfotózás, amelyek ugyanakkor az otthon hangulatát is sugallják. Számotokra mit jelent az otthon?
Zsófi: Nekem az otthonról először a könyvespolcom jut eszembe. Imádok könyvek között létezni, a kanapén vagy egy fotelban ülni, olvasgatni, meg a családdal lenni.
Lőrinc: Nekem az otthonról talán a fiam jut az eszembe, aki most hétéves. Nagyon sok mindent szoktunk együtt csinálni, például közösen zenélgetünk. Van otthon egy pianínóm, azon szokott játszadozni, de van, hogy megfújja a trombitámat is. Még nem kezdett el iskolai kereteken belül zenét tanulni, de már most látszik rajta, hogy nagyon szereti a zenét.
Ha visszagondoltok a saját gyerekkorotokra, az akkori otthonotokról milyen képek jutnak az eszetekbe?
Zsófi: Édesapám műterme volt a lakásunk legdominánsabb része, ő ott dolgozott, mi bármikor bemehettünk hozzá. Emlékszem a születésnapi zsúrokra, azokat is oda szerveztük, kis barátainkkal mindenféle kalapokba, ruhákba beöltözve, hangszerekkel a kezünkben ünnepeltünk.
Lőrinc: Én is ebben a lakásban nőtem fel, a Ferenciek terén a Párizsi udvarban, ami ma egy szálloda. Felnőtt fejjel jöttem csak rá arra, hogy mennyire különleges épület volt és hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy itt tölthettük a gyerekkorunkat. Azóta is, bárhol, ahol lakom, a lakásnak van egy szeglete, ami annak a gyerekkori lakásnak a hangulatát árasztja a maga fénycsóváival, átjáróival, folyosóival.
Zsófi, amikor éppen festesz, szoktál inspirálódni a gyerekkorotokból?
Zsófi: Még mindig előfordul, hogy a gyerekkori lakásunkról álmodom, s az is megtörténik, hogy amikor kilépek a mostani műtermem házának a liftjéből, valahogy az az érzésem, mintha a Párizsi udvarban szállnék ki a liftből. Igazából az összes képemen vannak kapcsolódások, hangulatok a múltból, ezekben mindenképpen benne van valahol az otthon megidézése is, de direkt módon nem szoktam a gyerekkoromat megfesteni.
Lőrinc, amikor éppen zenét szerzel, nyilván ez nem egy tudatos állapot, szoktad-e rajta kapni magadat azon, hogy a gyerekkorodból jönnek elő olyan motívumok, amelyek aztán a zenédben megjelennek?
Lőrinc: Engem inkább az otthontól való eltávolódás inspirál, az otthonnal való viszonyt úgy megélni, hogy elutazom valahová. Azt hiszem, Zsófinál is elég sokszor van jelen az alkotói folyamatban az utazás. Az otthonra távolról tekinteni, ez az, ami ihletet ad, amikor zenét szerzek. És persze utána hazajönni, ez is egyfajta inspiráló érzés, ha az ember hónapokat van távol az otthonától, egész más szemszögből látja az otthon dolgait.
Előfordult már Zsófi, hogy Lőrinc zenéjére festettél, vagy pedig olyan, hogy Lőrinc Zsófi képeit nézve kaptál ihletet a zeneszerzéshez?
Zsófi: Mindig hallgatok zenét festés közben és nagyon sokszor Lőrincét. Előfordul az is, hogy Lőrinc elküld nekem olyan anyagot is, ami még nincs is fönn a Spotifyon vagy valahol, hanem még egy vágatlan verzió.
Lőrinc: Mindig irigyeltem édesapánkat is, aki szintén képzőművész és Zsófit is, hogy ők tudnak úgy dolgozni, hogy közben zenét hallgatnak. Én nem tudok így dolgozni, mert a zenével dolgozom. Vannak olyan tevékenységek, mint például a főzés, amikor szól a zene, de ilyenkor nem figyelek rá. A lakásomban édesapámtól és Zsófitól is vannak műalkotások, tehát a mindennapjaimban benne van az ő művészetük és hatnak is rám.
A munkátokban kitéritek a másik véleményéhez? Tehát, amikor megszületik egy kép, akkor Zsófi megkérdezed, hogy mit gondol róla Lőrinc?
Zsófi: Korábban, ha elkészültem egy képpel, azonnal meg akartam mutatni Lőrincnek, ez most már nincs így. Inkább az van, hogyha, feljön hozzám a műterembe vagy átjön a lakásomba, akkor mutatom meg neki, amiken éppen dolgozom, és akkor tudja elmondani a véleményét. Mindenki csinálja a saját dolgát és a beszélgetéseink sok minden másra is kiterjednek, például Lőrinc kisfiára is.
Barabás Zsófival és Barabás Lőrinccel készült címlapinterjút a Remind Bookazine 2025 őszi számában olvashatod.
Fotó: Pejkó Gergő
