Azt persze tudtam, hogy a svéd gyerekirodalomban létezik egy kislány, aki szeplős és vörös hajú, aki olyan erős, hogy képes egymaga felemelni egy lovat, és akit Harisnyás Pippinek hívnak, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel bele fogok habarodni ebbe a karakterbe, és olyan megvilágosító erejű dolgokat tanulok majd tőle, amelyeknek valaha talán én is a birtokában voltam, de régen elfelejtettem őket.
A boldogság kulcsa nyitja a Villekulla-villa zárját
„A felnőttek soha nem szórakozhatnak kedvükre” – magyarázza Pippi barátainak, Annikának és Tominak a Villekulla-villában egy átmókázott nap után. „Mindig egy csomó unalmas munkájuk van, nevetséges ruháik meg tyúkszemük és förtelemadójuk.” Annika közbeszólása után – aki helyesbít: jövedelemadó – folytatja: „Meg aztán tele vannak babonával meg boldogsággal. Azt képzelik például, hogy ég és föld összeakad, ha evéskor szájukhoz ér a kés meg ilyesmik.”
Szomorúan láttam be, hogy Pippinek igaza van, ugyan a tyúkszem mindeddig elkerült, alkalomadtán valóban meg kell küzdenem olyan monoton feladatokkal, amelyeket távolról sem lehet szórakoztatónak nevezni, előfordul, hogy csak azért veszek fel egy ruhadarabot, mert úgy gondolom, az a legmegfelelőbb viselet egy adott eseményen (nem túl szórakoztató ennek fényében öltözködni reggel), adózom (határozottan nem szórakoztató) és nem tudok elképzelni bosszantóbb dolgot az asztalnál, mint mikor valaki a szájába veszi a kést (az ebből adódó bosszankodásom sem kifejezetten szórakoztat).
Mégis úgy gondolom, nem ezek a felnőtt lét legrosszabb velejárói, abban viszont igaza van Pippinek, hogy hajlamosak vagyunk olyan szerepeket magunkra erőltetni, ami a legkevésbé sem szolgálja a boldogágunkat. Ezzel szemben ő soha egyetlen pillanatig sem teszi azt, amit mások várnak tőle. Ha kedve szottyan, tolvajokkal polkázik a Villekulla-villában, szabotálja Szerencsés néni teadélutánját folytonos csacsogásával, hajóra száll, és meg sem áll a Kurrekurrendutt-szigetig, arról nem is beszélve, hogy felemás zoknit hord, fordítva alszik az ágyban és lovat tart a kertjében.
Harisnyás Pippi – ha néha túlzásokba is esik – önazonos.
„Pippi nem próbál meg másokhoz alkalmazkodni, neki megvan a saját kis világa, a saját törvényei – aminek megvannak a maga árnyoldalai is –, ezzel együtt ő szinte mindenkit elfogad” – mondja Kovács Zsanett, a Móra Kiadó marketing menedzsere. „Pippi mindenre kíváncsi, mindenre nyitott, abszolút befogadó.”
Ez pedig nemcsak Pippi esetében igaz. Arra már a nagy hatású amerikai pszichológus, Carl Ransom Rogers is rávilágított, hogy valaki összhangban van saját érzéseivel és gondolataival, nemcsak önmagát fogadja el könnyebben, hanem másokat is.
Bárki lehet erős, bátor és független
Harisnyás Pippi története 1941-ben született. Astrid Lindgren tízéves kislányának írta, akit betegség kényszerített ágyba. Ekkor már javában zajlott a második világháború, a nők egyre nagyobb szerephez jutottak a munkaerőpiacon betöltve a háborúba indult férfiak megüresedett helyét, a svéd nők húsz éve élhettek a szavazati jogukkal, a nemi egyenjogúság azonban még Európa-szerte gyerekcipőben járt. A három évvel korábban megjelent Hófehérke és a hét törpe című, egész estés animációs film főszereplője hét kisnövésű férfire főzött, mosott, takarított, csodásan énekelt, karcsúbb volt, mint Judy Garland, és élete akkor teljesedett ki, amikor a szőke herceg csókjával felélesztette, és magával vitte kastélyába.
Mindeközben Pippi már ott és akkor, 1941-ben forgószélként söpör végig a svéd kisvároson, odaégeti a mézeskalácsot, szemérmetlenül visszabeszél a felnőtteknek, felhajítja a szekrény tetejére a betörőket és móresre tanít mindenkit, aki a nála gyengébbet bántja fittyet hányva a hagyományos női szerepekre és a társadalmi elvárásokra.
Pippi ugyanis egyedül él a Villekulla-villában, maga vezeti a háztartást, vásárol be, főz, takarít, alkalomadtán pedig még saját nevelésére is figyelmet fordít. Mikor azt kérdezi tőle Annika, ki mondja meg neki esténként, hogy ideje lefeküdnie, Pipi azt válaszolja: „Én mondom meg magamnak. (…) Először egészen szelíden mondom, és ha nem fogadok szót, akkor már erélyesebben mondom, és ha az sem segít, akkor jön a haddelhadd, értitek?”
Pippi arra tanít, hogy kortól és nemtől függetlenül, bárki lehet erős, bátor és független, bárki kiállhat a saját és mások igazáért, bárki a kezébe veheti a saját sorsát – arra tanít, hogy senkinek sincs szüksége a szőke herceg csókjára ahhoz, hogy boldoguljon a világban.
A korlátok között nevelkedett gyerekek védőangyala
Rajongok Pippi humoráért, szeretem a személyiségét, de ami igazán megfogott benne, az a szűntelen határfeszegetése. Én az a fajta fegyelmezett gyerek voltam, aki nemcsak tudta, hogyan kell felnőttek társaságában viselkedni, kifejezett vágya volt, hogy elkápráztassa és boldoggá tegye őket az illedelmességével, a szorgalmával vagy éppen a szolgálatkészségével. a mai napig úgy gondolom, hogy egy ilyen gyerekért bárki hálát adna a sorsnak, ezzel együtt – tapasztalataim alapján – egy ilyen gyerekből kis eséllyel, sok szerencsével és még annál is több önismereti munkával válik csak boldog felnőtt, hiszen ehhez meg kell tanulnia felismerni a saját igényeit és vágyait, rá kell találnia a határai és fel kell állítania azokat. „Azt gondolom, hogy a gyerek, különösen egy olyan gyerek, akit szigorú korlátok között neveltek – Pippi által megélheti azt, milyen lenne, ha nem lennének körülötte felnőttek, korlátok, ha teljesen szabad lehetne” – mondja Zsanett.
„Szerintem nem baj, ha a gyerekek látnak példát a határfeszegetésre, arra, hogy milyen, ha valaki a saját elképzelései szerint próbál érvényesülni – ez pedig hol sikerül neki, hol nem.”
Ráadásul Pippi nemcsak saját határait feszegeti, a „jó gyerek” és a „rossz gyerek” sztereotípiáival is szembe megy. (Fontos megjegyezni, hogy minden gyerek egyedi, és a viselkedésük mögött sokféle ok állhat. Az empátia és a megértés sokkal hasznosabb, mint a sztereotípiákra alapozott ítélkezés.) Ha visszagondolunk iskolás éveinkre, valószínűleg fel tudjuk idézni, hogy mik voltak az osztály „rossz gyerekének” jellemzői. Engedetlen, szabályszegő, füllentő – akárcsak Pippi, aki előszeretettel felesel a felnőtteknek, hágja át a szabályokat és csillogtatja meg élénk képzelőerejét. Zsanett azonban megjegyzi, hogy ő mindezt jószándékkal teszi. Mindemellett érzékeny a szenvedésre – megsiratja a halott madárfiókát vagy az éhen maradt cápát –, gondoskodik a barátairól – szórakoztatja Annikát és Tomit, amikor azok betegek –, önzetlen – a bőröndjéből lapuló kincsekből nemcsak a kisváros gyerekeinek vásárol cukorkát és játékokat, még a tolvajokat is megajándékozza egy-egy aranyérmével, miután azok készségesen polkáztak és vacsoráztak vele – és mindig segít a bajbajutottakon. Még a kutatásban résztvevő gyerekek sem marasztalták el a kilencéves Pippit amiatt, mert nem tud számolni, ehelyett azt hangsúlyozták, hogy nagyszerű ötletei vannak és okosan gondolkodik.
Eltekintve emberfeletti erejétől és szokatlan körülményeitől, Pippi valódi gyerek, aki se nem jó, se nem rossz, csupán egy kislány, valaki, aki önmaga és a világ felfedezése közben néha hibákat vét – mint mi mindannyian.
Pippi tanul a hibáiból – mi miért nem?
Felnőtté válva egyre hajlamosabbak vagyunk arra, hogy a hibákra kerülendő, rossz dolgokként tekintsünk, hiszen úgy érezzük, meg kell felelnünk valamiféle külső elvárásnak, ami a tökéletesség szűntelen látszatára késztet bennünket, tartunk tőle, hogy környezetünk majd alkalmatlannak talál bennünket és néha korábbi kudarcélményeink intenek óvva bennünket a kockázatos helyzetektől. Pedig Albert Einsteintől („Az ember, aki sosem hibázik, sosem tanul újat.”) Thomas Edisonig („Nem buktam el, csak találtam tízezer járhatatlan utat.”) oly sok nagy elme bizonyította, hogy hibák nélkül nem fejlődhetünk.
„A gyerekek tapasztalás útján tanulnak, és éppen ez az, amit Pippi is tesz: nem a szobájában ül, és álmodozik, hanem megy, és csinálja” – mondja Zsanett.
„Rengeteget kezdeményez hatalmas bátorsággal és hittel, optimizmussal. És igen, előfordul, hogy téved, de csak az nem téved, aki nem is próbálkozik.”
Miközben palacsintát süt, és a fejére esik egy tojás, így okoskodik: „Sokszor hallottam, hogy a tojássárgája jót tesz a hajnak. (…) Meglátjátok majd, úgy fog nőni, mint a pinty.” Amikor pedig a tanítónő hívja fel sokadszorra a figyelmét, hogy az iskolában nem szokás tegeződni, azt mondja: „Ó, a keservit, hát már megint tegeztelek! (…) Nagyon igyekszem ezután, hogy el ne felejtsem. Meg tudsz bocsátani most az egyszer?”
Miért ne engedhetnénk meg mi is magunknak, hogy hibázzunk? Miért ne vállalhatnánk fel a tökéletességeinket? Miért ne mehetnénk szembe éppen olyan bátran a világgal, ahogyan Pippi teszi?
Fotók: jelenetképek a Harisnyás Pippi (1969) című filmből
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Miért olvassunk felnőtt fejjel gyerekkönyveket?
