Házaspárként alapítottatok közös pszichológiai műhelyt. Hogyan választjátok külön a munkát és a magánéletet? Nem estek kísértésbe, hogy otthon is „szakmázzatok”?
Dia: A minap egy szombat esti színházlátogatás után beültünk egy belvárosi kocsmába BL-döntőt nézni, ahol megismerkedtünk egy szintén a meccsre kíváncsi, kissé kapatos társasággal. Amikor kiderült, hogy pszichológusok vagyunk, feltették az ilyen helyzetekben gyakran felbukkanó kérdést: akkor ti most elemeztek minket? Mi pedig gyorsan rávágtuk: dehogy, most épp nem dolgozunk. És valóban nem tettük, de a pszichológusságot azért nem ilyen egyszerű kikapcsolni. Egy pszichológus munkaeszköze a személyisége, amely az évek során szerzett tudás, tapasztalat, önismereti munka során formálódik. Ezzel dolgozunk, és ezzel is vagyunk jelen a magánéletünkben. Ez egyébként nem teher, sőt kifejezetten előny a kapcsolatunkban, olyan mélységekre ad rálátást akár egymás, akár a kapcsolat tekintetében, amit korábban egyikünk sem tapasztalt. Ami a konkrét napi történéseket illeti, azokat nem osztjuk meg egymással, mivel a mi szakmánkban különösen fontos a titoktartás, és egymástól függetlenül, egyéni kliensekkel dolgozunk a SelfGuide műhelyében. Persze jelenségeket, elméleteket át szoktunk beszélni egymással.
Balázs: A pszichológusi munkának alapvetően több rétege van, az emberi lélek és az emberi kapcsolatok működéséről szóló tudás az egyik legkülsőbb réteg. Ezek általános törvényszerűségek, összefüggések, szempontrendszerek, amik segítenek rendezettebben látni és értelmezni a világot, és ezzel a tudással szeretnénk gazdagítani az olvasóink világát is. A legkülsőbb réteg tehát arról szól, ahogyan a világot látjuk, ahogy a világ jelenségeit magyarázzuk. Ezt nem is kell a magánélettől elválasztani, sőt nagyon is sokat segít abban, hogy a saját – egyéni vagy közös – életünk történéseit jobban értsük. A terápiás munka természetesen egy mélyebb réteg, a hozzánk fordulókkal kialakított kapcsolat, a közösen végzett munka olyasvalami, ami nem része a párkapcsolatnak. Tehát, ha a kapcsolatban két halmazként képzeljük el magunkat, akkor a munka nem a metszetünkbe esik, hanem abba a részbe, ami csak mi vagyunk. És ott lesznek metszeteink azokkal, akikkel együtt dolgozunk.
Hogyan látjátok, a kliensek szempontjából mennyire előnyös, hogy a műhelyetekben egy férfi és egy női szemszöggel is találkozhatnak?
Dia: Amikor az ember pszichológust választ, gyakran meg tudja mondani, hogy nőhöz vagy férfihoz menne szívesen, és milyen életkort, tapasztalatot preferál. Ennek a választásnak aztán a terápiás munkában is szerepe van, de az, hogy egy kliensnek milyen pszichológusra van szüksége, a saját történetéből, elakadásából következik. Szóval jó dolog, ha valahol lehetőség van az igényeink szerint választani.
Balázs: Ez főként olyan pár- vagy családterápiás folyamatokban fordul elő, amelyeket páros vezetéssel tart egy szakemberpáros. Ez azt jelenti, hogy a hozzánk forduló párral vagy családdal két szakember ül le beszélgetni. Egy ilyen felállásba mi, szakemberek alapvetően nem visszük be a férfi-női szempontokat, nem ritka azonban, hogy a pár belső dinamikájában ennek nagyon is fontos szerepe van, és olyankor ez a terápiás ülésen is megmutatkozik. Ilyen például, ha a terapeuta valamilyen módon férfiként vagy nőként érzi magát megszólítva. Diával közösen egyébként mi nem vezetünk párterápiás munkát.
A nők a rosszfiúkra buknak című könyvetek esetében fontos szempont volt, hogy egy férfi és egy női nézőponttal is találkozzanak az olvasók?
Dia: Ez részben adottság volt – ha már együtt vágtunk bele a könyv megírásába –, részben pedig egy kísérlet, hogy vajon bukkannak-e fel markánsan más szempontok. Egyébként bukkantak, de ez sokkal inkább szól arról, hogy más emberek vagyunk, mint arról, hogy a nemünk eltérő.
Balázs: Ezen a szinten ez nagyon keveset számít szerintem. Amiről a könyv szól, azok sokkal általánosabb, a férfi-nő dimenzión túlmutató szempontok és összefüggések.
Mi az, amiről ebben a témában szerintetek keveset beszélnek, pedig fontos lenne?
Dia: Hajlamosak vagyunk egyszerűsíteni a világot, így a kapcsolataink működését is. A hiedelmek pont erről szólnak: megkérdőjelezhetetlennek tűnő magyarázatokat kapunk kézhez általuk, így látszólag érteni véljük, ami velünk, a másikkal, a kapcsolatunkkal történik.
A hiedelmek azonban – még ha helyenként van is igazságtartalmuk – a jelenségek számos rétegét, mélységét fedik el.
A könyvben ezekből igyekeztünk jó párat megvillantani.
Balázs: Igen, a könyvben olyan hiedelmek szerepelnek, amikről nagyon is sokat beszélnek, nagyon gyakran mondják egymásnak és maguknak az emberek, és pont ezáltal válnak problémássá. Persze mindegyiknek van valami kisebb-nagyobb igazságmagja, ezt azonban hajlamosak vagyunk sokkal általánosabban értelmezni, sokkal szélesebb körben igaznak gondolni. Ami egyben azt is mutatja, hogy egy-egy ilyen leegyszerűsítő, elnagyolt hiedelemmel kapcsolatban nem is csak az az egyetlen kérdés, hogy az miért nem igaz, hanem az is, hogy mire használjuk azt a mindennapokban. Használhatjuk például arra, hogy egy gyors és egyszerű magyarázatot kapjunk a körülöttünk zajló eseményekre, és ezáltal egy kiszámíthatóbb, átláthatóbb, érthetőbb környezetben, vagyis nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Ezért szeretünk egyértelmű magyarázatokat kapni, függetlenül attól, hogy azok pontosan mennyire torzítják a valóságot.
Mi alapján válogattátok ki azt a 20 hiedelmet, amelyekről irtok a könyvben?
Dia: Több körös válogatás volt, amiben használtuk a saját tudásunkat, a klienseinktől hallott dolgokat, az online médiát és a körülöttünk élők elképzeléseit is.
Balázs: Abból indultunk ki, hogy mik azok a hiedelmek, amiket a legtöbbet hallunk, amik a legsűrűbben keringenek a köztudatban. Így kiválogattunk nagyon sok ilyet a legkülönbözőbb médiumokból – magazinokból, közösségi oldalakról, műsorokból – , amelyeket utána egy tágabb ismerősi körben pontoztattunk aszerint, hogy ki milyen gyakran találkozik az adott gondolattal a mindennapokban. Így mindegyik nagy igazság kapott egy amolyan népszerűségi pontszámot, és ezek alapján válogattuk ki a húsz legelterjedtebbet.
Mennyire jelenik meg a saját klientúrátokat tekintve ezeknek a párkapcsolattal, szexualitással kapcsolatos hiedelmeknek a hatása?
Dia: Ó, nagyon is! Van, amikor valóban csak a hatása jelenik meg egy-egy hiedelemnek rejtetten, kezdetben mindenki számára láthatatlanul, ahogy például a „meggyógyítom a szerelmemmel” hiedelem esetén, de van, hogy egészen konkrétan kimondva is találkozunk velük. Párterápiákon például rendszeresen felbukkan, hogy mi értelme dolgozni a kapcsolaton, hiszen ennek magától működnie kellene. Ha meg nem, az régen rossz. Amikor felfedezünk egy ilyen vagy ehhez hasonló hiedelmet, mindig időt szánunk arra, hogy megvizsgáljuk, átbeszéljük, lehetőség szerint átalakítsuk.
Balázs: Ebben megint nagyon fontos szerepe van annak, hogy hogy néznek ezek ki a gyakorlatban. Mondok két példát: az egyik, amikor valaki a saját felelőssége hárítására használ egy gondolatot. Mondjuk, azt hangoztatja, hogy ha a párja igazán szereti, szavak nélkül is megértik egymást. Vagy hogy egy kapcsolatban hétévente úgyis beüt a krach. És akkor érdemes beszélni valamennyit arról, hogy miből érzi, hogy a párja szereti, hogy miből fakadnak a kétségei, hogy miért nehéz kifejeznie magát a kapcsolatában. Vagy a másik esetben, hogy ha feltételezzük, hogy egy krízis nem kívülről, a semmiből, de pontosan időzítve üt be egy kapcsolatban, akkor mit látunk, milyen folyamatok vezethettek oda, hogy ez kialakult, van-e ebben szerepe a két embernek, akik ezt a kapcsolatot alkotják?
Jellemző az is, hogy egy-egy népszerű gondolatot egyfajta tájékozódási pontként használnak. Lehet ez viselkedéses iránypont, ami azt árulja el, hogyan kell viselkedni egy randin (például: ne add magad könnyen) vagy egy kapcsolatban (például: ha valakit szeretsz, azért mindent megteszel), de használható arra is, hogy problémának tekintsünk vagy ne tekintsünk valamit (például: a féltékenység a szerelem jele), esetleg hogy hogyan készüljünk a jövőre (például: a szerelem mindent legyőz – tehát szerencsére nem nekünk kell megbirkózni a kapcsolatot érintő nehézségekkel).
Azt eláruljátok, hogy a nők tényleg a rossz fiúkra buknak inkább? Ha igen, mi ennek a pszichológia oka?
Dia: Ritkán lehet igaz valami, ami egy olyan túláltalánosítással kezdődik, hogy a nők vagy a férfiak ilyenek vagy olyanok. Az, hogy ki kihez vonzódik és miért, az ennél sokkal összetettebb kérdés.
Balázs: Én inkább visszakérdezek: ki a rosszfiú? Ki szerint az? És mit értünk az alatt, hogy buknak rá a nők? Szimplán vonzónak találják őket? Családot akarnak velük alapítani? A könyvben alaposan körbejárjuk a kérdést!
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: az intő jel, ami a párkapcsolat végéről árulkodhat!
Kiemelt kép: Pexels / cottonvro studio; fotó: Pexels / Pixabay
A közös fotóért köszönet Sákovics Diának és Csonka Balázsnak!