Van valami szomorúan szép abban, amikor az ember rájön, hogy megváltozott. Sokáig azt hisszük, az életben nincs más feladtunk, mint megtalálni önmagunkat. Mintha valahol létezne egy végleges változatunk, akivé egyszer majd megérkezünk, és onnantól minden a helyére kerül. Csakhogy lehet, hogy nincs is ilyen végleges én. Talán nem egyetlen önmagunk van. Sokkal inkább arról van szó, hogy az életünk során sokszor találkozunk saját magunkkal, és ilyenkor minden alkalommal egy kicsit más ember áll velünk szemben.
A gyerek, aki még csak érzi, merre húzza valami. A fiatal, aki bizonyítani akar. A felnőtt, aki családot épít. A nő, aki egy ponton rájön, hogy már nem akar ugyanúgy élni. És az az ember, aki később visszanéz mindezekre, és nem azt kérdezi: „Miért lettem más?”, hanem azt: „Hogyan is maradhattam volna ugyanaz?”
Az álmok nem, de mi változunk
Wolf Kati hétéves korában még csak énekelni szeretett volna. Nem tudta pontosan, mi vár rá. Nem látta előre az X-Faktort, az Eurovíziót, a koncerteket, a sikereket és a nehézségeket. Csak volt benne egy vágy, ami újra és újra visszahúzta az énekléshez annak ellenére, hogy a civil életben megtalálta a helyét. Családot alapított és született két gyermeke. Az éneklés iránti vágy azonban nem csitult, és a folyamatos próbálkozások végül eredményt hoztak, és 36 évesen az országos ismertségre tett szert.
Kívülről nézve úgy tűnhet, mintha egy gyerekkori álom teljesült volna, azonban míg a hétéves Kati talán csak azt tudta, hogy énekelni akar, addig a felnőtt nő már azt is tudta, mit jelent anyának lenni, dolgozni, felelősséget vállalni, várni, újra próbálkozni és közben elviselni azt az érzést, hogy talán soha nem jön el az a pillanat, amire annyira vágyott. Az énekesnő úgy véli, az álmai nem késtek, sokkal inkább ő érett meg arra, hogy egészen másképp tudja megélni a vágyait. Ehhez pedig sokszor az ego háttérbe szorítására is szükség volt.
Nem kell mindig ugyanazt akarni
Sokszor úgy beszélünk az önazonosságról, mintha az valami mozdíthatatlan belső mag lenne. „Maradj önmagad!” Mintha ez azt jelentené, hogy ne változz, ne bizonytalanodj el, ne gondold meg magad, ne lépj másik útra. Pedig lehet, hogy éppen az ellenkezője igaz. Önazonosnak lenni talán nem azt jelenti, hogy mindig ugyanazt akarjuk, hanem azt, hogy van bátorságunk észrevenni, amikor már mást akarunk.
Wolf Kati számára is fontos lett, hogy ne csak azt az oldalát mutassa, amelyik mindig kedves, mindig alkalmazkodó, mindig szerethető. Hogy legyen helye annak is, ha valami zavarja, ha véleménye van, ha határt húz.
Az egót a színpadon kell hagyni
Wolf Kati énekesnőként megtapasztalta, hogy a színpadi egónak megvan a maga helye. Amikor felmegy a színpadra, szüksége van arra az erőre, arra a magabiztosságra, arra az energiára, amely azt mondja: itt vagyok, figyeljetek rám. Azonban amikor lejön, az egót is ott kell hagynia. Otthon már nem a művésznőnek kell jelen lennie, hanem anyának, nőnek, társnak, barátnak.
Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy nem kell mindig erősnek lenni, nem kell mindig jól teljesíteni, nem kell mindig kedvesnek lenni vagy tudni, hogy mi a következő lépés. Mert az identitásunk nemcsak akkor épül, amikor tudjuk, kik vagyunk. Hanem akkor is, amikor már tudjuk, kik nem akarunk többé lenni.


