Sokan Albert Einsteinnek tulajdonítják az állítást, miszerint „ha a méhek kipusztulnak, négy évre rá az emberek is követik őket”. Ezt olvasva joggal foghatunk gyanút, miért mondott volna a relativitáselméletet kidolgozó Nobel-díjas elméleti fizikus bármit ennyire határozottan, ami oly távol áll az ő szakterületétől. És ha mondott, mivel bizonyította ezt? Bár e jól csengő kijelentéshez valóban nem kapcsolható sem Einstein, sem bármilyen matematikai számítás arra nézve, hogyan rohan a vesztébe az emberiség, ahelyett, hogy elvesznénk a fals információk tengerében, jobb kiszűrni belőle a lényeget. Einstein halálának évében, 1955-ben még 2,7 milliárdan népesítettük be a bolygót, ma már 8,2 milliárdan vagyunk. A méhek ugyanakkor rendkívül fontos szerepet töltenek be az élet körforgásában, és a kipusztulásuk valóban alapjaiban írná át a világunkat.
A méhek sokszínűsége
A József Attila-díjas költő, Weiner Sennyey Tibor néhány évvel ezelőtt a városi életet hátrahagyva méhészként kezdett új életet: a sors úgy hozta, hogy a kezdeti hobbija néhány év alatt egyfajta hivatássá vált, amikor egy váratlan örökség miatt több méhcsaládról gondoskodnia kellett. Weiner Sennyey ma is inkább amatőrnek vallja magát, a gyakorlati munka mellett kutat, filológusként és költőként is érdekli a téma. Tanulmányozta az ember és méhek történetét, ezzel kapcsolatos írásait a Méhészet szakfolyóiratban publikálta, feltárva a méhészet kultúrtörténetét. Írásai nemrég A méhészet művészete címmel esszégyűjteményben is megjelentek. A szerző hosszan beszél erről Az élet meg minden podcastban, kezdve az őskor méhsámánjaitól az ókori Egyiptom méhészein át a napjainkban ismert, profeszszionális keretek között zajló méhészetig. Vajon hogyan felejthettük el, hogy a különböző kultúrákban nagy tiszteletnek örvendő, például szaharai barlangrajzokon is valamilyen formában megidézett méhek mennyire fontosak számunkra?
Ha a méhekre gondolunk, valószínűleg a mára háziasított példány lebeg szemünk előtt, pedig valójában több ezer méhfaj létezik. Az ő jelentőségük a beporzó tevékenységnek köszönhető: a virágos vagy magvas növények szaporodását segítik azáltal, hogy a hímivarsejteket tartalmazó virágport (más néven pollent) eljuttatják a magkezdeményre vagy zárvatermők esetében a termő bibe részére.
És bár nem minden növény szorul a segítségükre – van, amit a szél, van, amit a víz poroz be –, a beporzók nélkül elképzelhetetlen lenne a mezőgazdaság, és úgy általánosságban az, ahogy ma a legtöbb élelmiszer a boltok polcaira kerüljön.
Egy méh egy nap alatt 1500-2000 növényt poroz be, a számítások szerint csak az európai mezőgazdaság évi 5 millió eurónyi összeget „spórol” a méhek munkájának köszönhetően. Jótékony hatásukból még az úgynevezett „önmagporzók” is profitálnak, köszönhetően annak a rázkódásnak, amit a közelükben repdeső méhek előidéznek.
Túl sokat akarunk
Amikor néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy pár négyzetméteres erkélyemet növényekkel színesítem, még nem számítottam rá, milyen jelentős anyagi és időbeli ráfordítást igényel, hogy azok a kis dobozokba zárt „talpalatnyi földön” életben maradjanak. Bár a globális felmelegedés és a déli fekvés hamar gondoskodott róla, hogy zöld oázis helyett a szicíliai erdőtüzek képes beszámolóira emlékeztessen a végeredmény, azért a kezdeti sikerek egyik legemlékezetesebb momentuma biztosan velem marad: az, ahogy gyermeki lelkesedéssel figyelem a beporzók szorgos munkáját. Erre a kis időre mintha teljesen eltűnt volna a háttérben zúgó autóforgalom és alapvetően a város zaja. Mindez jól mintázza, mi a fő probléma az általunk kialakított környezettel. Azzal, hogy körbebetonoztuk magunkat, és teljesen visszaszorítottuk a természetes élővilágot, radikálisan lecsökkentettük az élőlények – köztük a növények és beporzók – lakhelyét.
Fotó: Pixabay
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
