„Minden este egy kicsit szétesem a színpadon” – interjú Martinovics Dorinával

A beszélgetésünk apropója a Centrál Színház új darabja, a Macskalápon bemutatója, amelyben főszerepet játszol. Őszintén mondom, engem nagyon meglepett, mennyire felkavaró ez az előadás. Tudtam, miről szól, de nem számítottam arra, hogy ennyire üt.

Mi mindent beleadtunk, az biztos, kétszeresen mindent, mindnyájan. A pokolraszállás mellett viszont feltett szándékunk volt, hogy a darab szuper humorát is átadhassuk, úgyhogy pont olyan megkönnyebbülés most fellélegző röhögést hallani, mint szipogást és sűrű, jó csöndeket.

Fentről, a színpadról mennyire érzitek, hogy jelen vannak a nézők?

Nehéz kérdés, mert mikor megy a krahácsolás, fészkelődés, és tulajdonképpen fáradt közöny a felénk áramló kollektív energia, akkor is sokszor megtalál utána egy-egy ámuldozó megjegyzés. Vannak jó esték, mikor mindenki százon tolja, forr az egész, a nézőtéren, a színpadon is, aztán a rollerről elcsípek egy cifra bosszankodást. Azt, hogy többségében jönnek velünk, azt mindig érezni. De ez tudományosan is tiszta sor, ha valaki pulzusszáma szerinti állapotba kerül, jóba, rosszba, a felszabaduló energiától megváltozik körülette a levegő töltöttsége, és ha ez egyszerre sokakkal történik, az a bizsegés hozzánk is felkúszik, és körénk telepszik.

Most, hogy már túl vagytok néhány előadáson, elégedett vagy?


Még a legeslegelején vagyunk, de összességében azt hiszem talán igen. Vagy lehet, hogy csak a kizsigerelt szervezetem ünnepel, hogy vége egy iszonyat intenzív próbafolyamatnak. Nem tudom. Hogy lehetnék elégedett, mikor mindig lehet jobb? Az én szempontomból semmi nincs készen, amivel dolgom végeztével hátralépve, elégedett tudnék most lenni. Ott ilyenkor a rendező tart. Én eljutottam egy nullpontra, ahol eszközök kerültek a kezembe, megtanultam egy építészeti technikát, és akkor most megyek, és havi háromszor fel kell valamit építenem ezekkel az eszközökkel, eszerint a technika szerint. Meló van előttem, nem egy kész valami.

Mennyire szereted azt a nőt, akit játszol? Hestert, a kitaszított, alkoholista egyedülálló anyát, aki küzd a férjéért, egy normálisabb életért, és elmegy egészen a falig.

Első olvasásra nem találtam benne semmi szerethetőt. Egyik rossz döntést hozza a másik után, szemellenzős, robog előre, mint egy vonat. Aztán ahogy eljött az idő, hogy beengedjem, rápakoljak magamból mindent, amitől mindjárt ő tudok majd lenni, megszerettem. Ezzel a színészet dologgal az van, hogy nem tarthatom el magamtól, akit játszom, különben az életbe nem fogom tudni igazul eljátszani. Tehát minimum közelről értenem kell azt, akivé válnom kell. De Hestert szeretem. Olyan problémára tudom felhívni rajta keresztül a figyelmet, ami megint nagyon fontos pillanat a szakmai életemben. Sok nő kerül olyan helyzetbe, amiből önerőből nem bír kitörni. Hiába tesz meg mindent, ami az erejéből telik.

Találtál közös pontot közted és közte?

Olyannyira, hogy megkockáztatom, Hester élethelyzetében én elég hasonlóan viselkednék. Én is szenvedélyes vagyok, meg „fiús”, és nem igazán érdekel, ki mit gondol rólam. Azt az egy-két embert kivéve, akikkel az életemet élem.

Korábban ezt a szerepet Básti Juli játszotta a Nemzeti Színház színpadán 2005-ben. Milyen érzés most vele egy színpadon lenni, miközben te játszod Hestert?

Jó. Jó érzés vele egy színpadon lenni megint, mert nagyon szeretem őt is, meg a vele való közös munkát is. Mikor elkezdtünk próbálni, hallottam a hangját a fejemben, ahogy Hester szövegét mondja, úgyhogy rá kellett dörrennem magamra, hogy nem lehet mindennek a tetejében még ez is idegőrlő tényező. Ha ilyeneken kattogok, úgy nem lehet dogozni. Viszont nagy segítség, hogy szerencsére ez a mostani, ez minden ízében más előadás lett, mint aminek ő állt a közepén. Új fordítás, új értelmezés, új külcsín, új belbecs, új minden. Persze így is volt olyan próba, amikor néztem őt, és egyszerűen nem tudtam nem arra gondolni, hogy „de hát te vagy Hester”. Kicsit olyan nekem, mintha tőle kaptam volna ajándékba ezt a szerepet. Egy régi kincsét, ami most egy darabig az enyém lehet.

Beszéltetek erről egymással?

Erről így nem. Csak, hogy neki is furcsa helyzet ez, mert őneki meg a huszonegy évvel ezelőtti Mrs. Kilbride hangja cseng a fülében.

Volt benned bármiféle megfelelési kényszer? Nem féltél attól, hogy Básti Julihoz hasonlítanak majd?

Dehogyisnem. Jó, kényszer talán nem, de ez a hasonlítgatás azért nagyon motoszkált bennem. Azzal zártam le magamban, hogy ha bárki azt mondja, azért a Básti Juli jobb volt, mint én, az legyen a legrosszabb dolog, amit mondanak rólam. Olyan volt ebben a szerepben, hogy nem nagy sértés, ha bárki szerint én nem vagyok annyira jó.

Három gyerek, patchwork család, közben pedig itt ez a főszerep. Hogy bírod energiával?

Rosszul. (nevet) Kicsik a gyerekek: a legkisebb egyéves múlt, a középső öt. Ez egy baromi kemény időszak, ráadásul rövid időn belül ez a második bemutatóm. Nem esik jól, hogy ilyen hamar visszajöttem dolgozni, csak ez egy olyan lehetőség volt, amit biztosan megbántam volna, ha nem élek vele. A következő szezonban több időm lesz a gyerekekre, visszabillentem a mérleget az anya serpenyő irányába.

Hogy váltasz át az anyaszerepből színésznőbe? Van valami rituáléd egy-egy előadás előtt? 


Igazából csak akkor váltok színésznőbe, mikor felmegyek a színpadra. De nem átkattan, és kész, van egy hosszabb átmeneti állapot, főleg nagy feladatok előtt. Korán bemegyek a színházba, szükségem van pár órára, hogy megérkezzek. Egyedül vagyok, csendben készülődőm. Ez lett a rituálém: sok szöveg, kicsi smink, járok a díszletben, írok a családnak.

Nyolc év a Nemzetiben, nyolc a Radnótiban, és most a Centrál Színház. Mit adott neked ez utóbbi?


Ez az első munkahelyem, ahol tényleg elkezdtek felnőtt művészként kezelnek. A mi generációnkat alázatra nevelték, úgyhogy picit hagytuk magunkat elnyomni, sokáig maradtunk a pályakezdő skatulyában. Az utánunk következő generáció már sokkal öntudatosabb, mint mi voltunk. Itt viszont végre felszabadultam. És nagyon jót tesz az is, hogy folyamatosan több műfajban dolgozhatok. Váratlanul sokat segített a nagy, drámai szerepeim eljátszásában egy-egy komolyan vett vígjáték szigorú követelményrendszere. Hogyan tempírozunk, milyen fizikai, fonetikai pontosság, intonáció és ritmus kell egy kisoperett prózájának, meg prozódiájának a működtetéséhez. Élvezem, hogy nemcsak belevetem magam hétkor iszonyú energiával és átéléssel, aztán remélem odalent ők is kábé azt érezték, amit én odafönn, hanem pontos, közérthető formába kell öntenem a rengeteg felkorbácsolt érzelmemet. Kicsit felszabadultabb vagyok, mert azt érzem, hogy talán megbízhatóbban működik, amit csinálok.

Azelőtt nem játszottál zenés darabban és vidám játékokban?

Játszottam elvétve, de nem volt jellemző. A pályám elején enyém lett a síró lány szerepkör, és minden darabban állandóan könnyeztem. A vígjátékokban is. Mivel sose próbáltam megúszni, hogy a cél érdekében kikészítsem magam, a havi huszonötször-harmincszor két óra zokogás tökéletesen kiszipolyozott fizikailag és lelkileg is. Volt olyan év, hogy márciusra teljesen kiszáradtam, kimerültem.

A nagyközönség a Társas játék sorozatból ismert meg, ennek már 15 éve. Milyen voltál akkoriban 30 évesen? Mit tanácsolnál a mostani fejeddel annak a lánynak?

Volt bennem akkoriban egy erős imposztor-szindróma. Mindig olyan érzésem volt, hogy valamiért működik, amit csinálok, használnak a rendezők, de egyszer csak mindjárt rá fognak jönni, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára. Azt tanácsolnám a 30 éves énemnek, hogy élvezze egy kicsit jobban az életet, ne kérjen lépten-nyomon elnézést azért, hogy létezik. Annyi helyet nyugodtan foglaljon el a világból, amennyit válltól vállig elfoglal, ha szépen kihúzza magát.

És ő, mit szólna most hozzád?

44 évesen igazából még mindig huszonötnek érzem magam, belül minden ugyanaz maradt. Talán kicsit fáradtabb vagyok, viszont soha életemben nem voltam ilyen boldog, mint most. Szerintem ilyesmi csajnak képzelhettem el magam 40 pluszosan. Nagyon reménykedtem abban, hogy létezik a nagy szerelem, a libikóka mentes boldogság, harmónia és bizalom egy párkapcsolatban. De úgy alakult az életem, hogy erről le kellett tennem, és meggyőztem magam, hogy csak tündérmese. Hihetetlen csoda, hogy negyvenévesen hirtelen mégis megadatott. Úgyhogy szerintem a fiatal Dorina azt mondaná: jól van anyukám, ügyes vagy.

Szakmai szempontból milyen volt ez a 15 év?

Teljes. Nem kaptam szakmai elismeréseket, és most nem is feltétlenül a díjakról beszélek, hanem bármilyen egyéb átfogó, szakemberi visszacsatolásról, hogy rendben volt, amit csinálok. Mégis, miután az értékes, jó feladatok motiváltak ebben az egészben az elejétől fogva, a rám és a nézőkre egyaránt jó hatású közös meló, beteljesültnek érzem azt, amire feltettem a fiatalságom összes idejét és erejét. Olyan szerepeket játszhattam el mindenhol, olyan produkciók részeként, olyan csapatok tagjaként, hogy azt éreztem, van értelme. Mert tanít, felemel, jófelé formál. Ez szerencse. Innen nézve szakmailag tenyerén hordozott a sors. Háromszor is vissza tudtam jönni a szülések után, visszafogadtak a Nemzetiben, a Radnótiban, a Centrálban is, számítottak rám, pedig ez távolról sem magától értetődő. És nagyokat, jókat csinálhattam mindenhol. Ezért húzom csendben az igát, nem azért, hogy szem előtt legyek.

Komolyan, nem vágytál hírnévre? Ez egy színésznőtől szokatlan dolog.

Az általánosítás szerintem a színészek kapcsán is hülyeség. Nem mind vagyunk exhibicionisták. Nem véletlenül nincs közösségi média oldalam, nem lettem részmunkaidős influenszer, a sajtó is csak akkor foglalkozik velem szökő évente, ha az aktuális munkámról kell szó legyen, sose rólam. Soha nem akartam híres lenni. Volt Pannon GSM reklám, meg ahogy mondtad, a Társas játék, de ilyenkor mindig nagy levegővel direkt lebuktam a hullám alá, ahelyett, hogy szörfdeszkán meglovagoltam volna. Introvertált vagyok, nem szeretem, ha néznek. A monodrámámban sem érzem jól magam egyedül a színpadon, mert partner tekintete híján perzsel, hogy a nézők engem figyelnek.

Introvertáltként nehéz lehetett a Színművészeti Főiskolát elvégezni.

Pokoli volt. Jordán Tamás és Lukács Andor könyörtelen tempót diktált, nem értem, hogy vészeltem át. Az ott töltött négy év alatt ijedt, görcsös és kimerült voltam, nem voltam ideális állapotban a tanulásra, önmagam megismerésére. A mai napig nagyon sajnálom, hogy túlélő üzemmódban próbáltam láthatatlan lenni végig.

Mikor kezdted el élvezni a színjátszást?

Amikor a Nemzeti Színházba kerültem gyakorlatra, és lekerült rólam a főiskola nyomása. Ott tanultam meg élvezni a közös játékot.

Van-e valami nagy álmod, egy szerep, amit szívesen eljátszanál a jövőben?

A Muzsika Hangja főszerepét. Akárhányszor meghallok belőle egy dalt, rögtön elsírom magam. De esélytelen, mert semmi hangom nincs.

Azért ki tudja…

Olyan lenne, mintha Arnold Schwarzenegger játszaná a Sophie választását.

Fotó és videó: Szente Lulu