„A nevetés esély a menekülésre a szörnyű helyzetekből” – Interjú Básti Julival és Mucsi Zoltánnal

A kripli újra egy közös produkció, hiszen az idősebb fia, Puskás Samu a Centrálban már rendezte a Fekete Péter című előadásban. Véletlenül kapott ön is szerepet a Dávid által rendezett A kripliben?

Básti Juli: Teljesen véletlenül, hacsak nem azért, mert irtó jó színésznő vagyok (nevet), és ezt a szerepet én tudom itt a legjobban eljátszani.

Az esetleg elhangzott akár a családi asztalnál, akár itt a színházban, hogy miért ezt a darabot választotta Dávid?

B. J.: Bár ezt tőle kell megkérdezni, vagy az apjától, a színház igazgatójától, Puskás Tamástól, én is tudom a választ: nagyon tetszett neki. A szerző is 26 éves volt, amikor a darabot írta, a címszereplő Szécsi Bence és ő is éppen annyi az idén. Egy szakajtó darabot olvasunk el az évadra készülve minden tavasszal, hogy találjunk egyet-kettőt, ami a nézőknek, vagyis az évek során „felnevelt” közönségünknek is tetszik. Például tíz évvel ezelőtt ezt a darabot még nem mertük volna bemutatni. Ehhez ki kellett nevelnünk egy olyan közönséget, amely már fogékony a fajsúlyosabb darabokra, nem csak vígjátékok érdeklik.

Azt mondta, hogy ki kellett nevelni azt a közönséget, amelyiket érdekli egy olyan fekete komédia, mint A kripli. Mi a tapasztalatuk, milyen darabokra lehet most behozni az embereket a színházba?

B. J.: A remek előadásokra. Persze vígjátékra mindig fogékonyabbak az emberek, de ha egy nehezebb fajsúlyú darab előadása igazán jól sikerül, természetesen arra is bejönnek. A vígjáték, az operett, a könnyebb műfaj mindig nagyobb tömeget mozgat. Nálunk a 300 fölötti előadásszámmal dicsekvő előadások, a Pletykafészek, a New Yorki komédia, a My Fair Lady mind ezt bizonyítják. Ez természetes, hiszen az emberek szeretik elfelejteni bújukat-bajukat, amikor színházba mennek.

A színház szerepe mégsem csak a búfelejtés, fontos, hogy legyenek komolyabb témájú előadások is.

A kripli nem egy vígjáték, nem egy kacagtató történet attól függetlenül, hogy vannak benne igazán megmosolyogtató részek, melyeken a közönség jót derül. Mit üzen a 21. században egy olyan történet, ami az 1930-as években játszódik?

Mucsi Zoltán: A színháznak sokkal inkább hatnia kell, mint üzennie, hogy megérintse az emberek szellemét, lelkét, vagyis érzelmileg kell, hogy hasson rájuk. Ez a darab pedig dúskál az érzelemben. Egy olyan szigeten játszódik, ahová nem szívesen költöznék abban az állapotában, ahogy mi megmutatjuk, de az emberek, akik, ha egy kicsit sprődebbek is, de nagyon jólelkűek, szeretetre vágyók, mint mi, csak nem tudják ezt kifejezni, mint ahogy az életem során nekem is volt olyan eset, amikor nem úgy fejeztem volna ki magam én sem, ahogyan kellett volna. A darab szereplői ettől esendőek, szeretetreméltóak és bizonyos helyzetek ezért is hatnak igazán az érzelmekre. De ugyanezért válnak nevetségessé is a karakterek, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kinevetnivaló emberek, hanem ugyanolyan csete-boták, mint mi oly sokszor az életben. Nem véletlen, hogy a darab végén néhány embernek fátyolos lesz a szeme. A nevetés sokszor leginkább a szörnyű helyzetekből való menekülés esélyét adja meg nekünk. A kripli egy nagyon emberi dráma, én nagyon szeretem azokat az embereket, akik a darabban körülvesznek. A kollégáimat is és a szereplőket is, mert mind jóindulatú emberek.

A való életben is megesik, hogy megindítja egy-egy szerencsétlen, félresiklott sors?

M. Z.: Nyilván nagyon sok minden megérint, de azt vettem észre, hogy többet sírok, mint harminc évvel ezelőtt, hamarabb meg tudok hatódni. De lehet, hogy ez összefüggésben van azzal, hogy már kevesebb van előttem, mint mögöttem, és ez az állapot teljesen új érzéseket is hoz, és bizony sok minden átértékelődik. Más az ember 16 évesen, 26 vagy 36 évesen, és más ebben a korban, amiben már én vagyok. De életkortól függetlenül azt gondolom, hogy a színházi emberek jelentős része érzékenyebb, és nem röstell sírni vagy könnyezni. Én mások előtt nem szeretek sírni.

Mi az, ami meg tudja indítani, ami meg tudja érinteni a lelkét, a családjával kapcsolatos dolgok, vagy idegenek történetei is meg tudják hatni?

M. Z.: Nyilván ez függ az én lelkiállapotomtól is, de általában minden megérint, ami emberi, ami szép. Én meg tudok hatódni azon is, hogy a naplemente milyen gyönyörű, hogy milyen csoda ez a bolygó, egy csillag, a felhő, vagy maga a létezés, vagy mi magunk, akik időnként szörnyetegek vagyunk.

A darabban többször is bebizonyosodik, hogy vannak az életben olyan helyzetek, amikor a cél szentesíti az eszközt. Önök el tudják fogadni, ha valaki a kegyes hazugság okán nem mond igazat?

M. Z.: Az biztos, hogy egész más lenne a világ, ha soha senki nem hazudna. Az azért okozna egy kisebb forradalmat, ha mindig mindenki őszintén válaszolna egy-egy kérdésre. Azt, hogy mikor fér bele az életünkbe a kegyes hazugság, sokszor a pillanat és az adott helyzet dönti el, de az őszinteség nagyon fontos tulajdonság.

Nem tudunk egyről a kettőre lépni, nem leszünk bölcsebbek és nem leszünk megbocsátóbbak és érzékenyebbek a világ dolgaira, ha nem vagyunk őszinték.

Persze vannak helyzetek, amikor jobb nem megmondani az igazságot, de a dolgok soha nem feketék vagy fehérek az életünkben.

B. J.: Az apámnak például nem mondták meg, hogy rákos, és a mai napig nem tudom, hogy jó volt-e, hogy nem tudott erről, hogy elhallgatták előle az orvosok. Nekem pedig megtiltották, hogy megmondjam neki az igazságot, pedig én azt gondoltam, hogy tudnia kellene, mert akinek már csak hónapjai vannak hátra az életéből, annak el kell rendeznie a dolgait. De ehhez én nem voltam elég bátor húsz éves koromban.

Ha már a család szóba került, milyen volt a fiával együtt dolgozni?

B. J.: Ilyen is, olyan is. Féltettem és büszke voltam rá egyszerre. Aggódtam érte, hogyan állja meg a helyét ebben az új közegben, ilyen bölények között, ugyanakkor bámultam a felkészültségét, határozottságát, humorát. Jó volt hallani, hogy milyen jó instrukciókat ad, látni, hogy mennyi empátiával közelít az emberekhez, hogy egyáltalán nem erőszakos, nem goromba. Elmúlt az aggodalmam, maradt a büszkeség.

Az Ön élete egészen addig nem volt annyira transzparens, amíg egy egyszemélyes darabban, művészi keretek között az Egy életemben be nem mutatta a közönségnek. Miért tartotta ezt fontosnak?

M. Z.: Nem én tartottam fontosnak, hanem kaptam egy felkérést, és úgy gondoltam, ez is egyfajta kihívás. Kihívás, mert magamról kell beszélnem, és érdekelt, hogy meddig lehet, meddig tudok elmenni, és kihívás volt abból a szempontból is, hogy vajon a második előadáson majd mennyien lesznek az 500 férőhelyes nézőtéren. Ha hárman, akkor valamit nem jól csináltunk. De nem így lett.

A történetben mennyi a valóság és mennyi a fikció?

M. Z.: Nyilván, hogyha az egész életemet lefedné, akkor nem egy másfél órás, hanem egy négyhónapos előadás lenne, ezért csak részletek vannak kiemelve, például a gyerekkorom, vagy amikor elkezdtem dolgozni a színházban, de benne vannak nők az életemből, ahogyan a színészettel járó ismertség megélése is.

Mind a ketten évtizedek óta a pályán vannak, mégis A kripliben játszottak először együtt színpadon. Bár nincs sok közös jelenetünk, de nyilván nem ettől függ, hogy tudtak-e valami újat tanulni egymástól.

M. Z.: Azt hiszem, kölcsönösen jól éreztük magunkat eddig, szerintem ez egy nagyon jó munka volt, aztán majd kiderül, hogy lesz-e folytatása, aminek nagyon sok összetevője van. Ahogy mondta Juli az elején, akár száz dráma előolvasása is kell ahhoz, kiderüljön, milyen drámák lesznek majd az adott évadban. Van felkérésem, de kérdés, lesz-e olyan darab, amibe majd én kellek. Én A kriplinek is nagyon örülök, nagyon nagy megtiszteltetés, és nagyon nagy öröm ez számomra. De mi, Julival nem most találkoztunk először, két éve a Pepe című sorozatban már forgattunk együtt.

B. J.: Én is nagyon örülök, hogy most végre színházban is együtt dolgozhattunk, de ami igaz az igaz, mi nem a közértből ismerjük egymást.

Fotó: Horváth Judit

Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!