Azt, hogy mi a boldogság, már sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni. Mégis… ha meg kellene határoznunk, nehezen találjuk a szavakat. Létezik vajon általános boldogság, vagy ez a fogalom is, mint annyi minden, kinek-kinek mást jelent? Beszélhetünk hosszabb, boldog állapotról, vagy csak boldog pillanatokban részesülhetünk? Nos, az ókori görögök mindkettőt ismerték: a pillanatnyi örömöket hedonénak, a kiteljesedett, értelmes, erényes élet boldogságát pedig eudaimoniának nevezték – ez utóbbi a legismertebb görög filozófus, Arisztotelész szerint a legfőbb jó, s mint olyan, az emberi élet célja.
A boldogság – Adytól Pilinszkyig
A kérdés természetesen a költőket is foglalkoztatta, de ők sem mindig tudták vegytisztán versbe szedni. Ady Endre például Dal a boldogságról című versében a szomorúság üzenetét említi; József Attila meglehetősen dehonesztáló szövegkörnyezetben beszél róla („láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa”); Szabó Magda valami ellenében határozza meg („A boldogság az iszonyat áramszünete”), Tóth Árpád pedig félve kérdezi Boldogság című versében: „Van még boldogság?… Istenem, lehet?…” Pilinszky, egyik interjújában így beszélt róla: „Szerintem a boldogság személytelen dolog. Ott követünk el hibát, azt hiszem, amikor be akarjuk kebelezni, körül akarjuk határolni azt, amit nem lehet.”
Lackfi János erőtartalékokról és szemlélődésről
A Remind négy kortárs költőt kérdezett a boldogságról. Elsőként Lackfi János felelt, Erőtartalékok című versével a kérdésre:
Lackfi János: Erőtartalékok
Boldogok, akik állandó áremelkedésben élnek,
mert ki fog derülni, van-e elvehetetlen kincsük.
Boldogok, akik azt hallgatják éjt-nappal,
hogy a világ ásványianyag-tartalékai kimerülnek,
mert hamar rá lesznek utalva saját erőtartalékaikra.
Boldogok, akiknek fülébe az harsog,
hogy a bolygó élhetetlenné válik,
mert muszáj lesz utánanézniük,
hol és merre található az ígéret földje.
Boldogok, akiknek azt hirdetik,
az ember kártékony és túlszaporodott fajzat,
mert mindenképp el kell dönteniük,
milyen értéket tulajdonítanak az életnek.
Boldogok, akik háborútól rettegnek,
mert sosem fogják természetesnek venni a békét.
Boldogok, akik nem utazhatnak
oda, ahova akarnak,
akkor, amikor akarnak,
mert belső birodalmakat fedezhetnek fel,
ha van türelmük hozzá.
Boldogok, akiket nem töm csordultig élménnyel
az alakját bámulatosan változtató show-biznisz,
mert megtapasztalják a csend töménységét
és az apró részletek határtalanságát.
Boldogok, akiknek várható élettartama
és belátható élettere egyre szűkül,
mert ezzel párhuzamosan
egyre bővülnek lehetőségeik,
hogy ráhangolódjanak
a valamennyi létezőt magában foglaló
szív lüktetésére.
A vers keletkezéséről a következőket mondta el a költő: „A verset pörgős korunk mohósága ihlette. Figyelemzavarosként és netfüggőként én is rá vagyok kattanva az ingergazdagságra, de van bennem egy másik én, aki szemlélődő, elmerülő személyiség. Így pontosan érzem, milyen könnyen megborul bennünk az egyensúly, ha mindig csak kavarjuk az életet, és sosem várjuk meg türelemmel, amíg kihűl a kanalunkban. Újra kell tanulnunk a sóvárgást a birtoklás mellett. Az őgyelgést a céltudatos közlekedés mellett. A bámészkodást a célokra való fókuszálás mellett. És ez egy örömteli tanulási folyamat, bár nehéz kiszakadni a mókuskerékből…”
Posta Marianna az utcán heverő boldogságról
Posta Marianna versei és rövidprózái a mindennapi élet apró rezdüléseit, ismerős helyzeteket jelenítik meg, egyedi nézőpontból. Legutóbbi kötetében, a Kétéltűben életről, halálról, párkapcsolatról, szerelemről sebekről és gyógyulásról is olvashatunk; körkérdésünkre pedig ezt a választ küldte az írónő:
Posta Marianna: Hol a boldogság mostanában
„A boldogság az utcán hever, de véletlenül se keverd össze a napfényben csillogó kupakokkal. Ha valaki arról beszél, mi a boldogság titka, figyelj, mert a boldogság szeret idegen történetek mögé bújni. Ne vedd túl komolyan, mert akkor uniformist húz és szavalni kezd. De ha kineveted, gyorsabban illan el, mint a ködben a gémeskutak. Ha azt kérdezed: „ennyi az egész?”, megsértődhet. Nehezebb utolérni, mint a sánta kutyát, ezért sose kergesd. Ha mindennap ugyanabban az órában közelebb és közelebb ülsz hozzá, talán melletted marad.”
Véssey Miklós és az apaság örömei
Véssey Miklós első kötete 2014-ben jelent meg, Apa kezdődik címmel. Az egyperceseknek is beillő írások egy újdonsült apa első lépéseit örökítik meg az apaság útján, ahogy megtanul etetni, altatni, pelenkázni, elesni, felállni, kapcsolódni, megélve az ezzel járó örömöket és nehézségeket egyaránt.
Kérdésünkre Véssey Miklós az apaságban adódó boldog pillanatokat említi: „Giccses apuka leszek: a féléves lányom nevetése a színtiszta boldogság. Hát lehet egy ekkora babának humorérzéke? Hiszen nemrég született, sőt tizenöt hónapja még csak néhány sejtből állt, és nem is tudunk róla, hogy létezik. Most meg nézi, ahogy a tesója ugrál a kanapén, és göcögve, gurgulázva nevet. Pedig, ha úgy nézzük, még semmit nem tud az életről. Nem tud beszélni, nem érti, mint mondunk neki. De ha egy bizonyos szögben dől el a tesó, jön a röhögés. Gödröcskék a mosolya alatt, és száll az angyali, semmihez sem hasonlítható hang. Az élet él, és élni akar, írja Ady, de én kiegészíteném: az élet él, és nevetni akar. És nem kell neki túl sok a boldogsághoz.”
Molnár Krisztina Rita és a boldog hóesések
Molnár Krisztina Rita író, költő és műfordító szintén versben válaszolt kérdésünkre – így büszkén elmondhatjuk, hogy a Remind kérdése egy vers születését is inspirálta:
Molnár Krisztina Rita: Ha valaki rákérdez
A hóembert a nagyfiammal építettük
a válás után másfél évvel.
Férfisálat kanyarítottunk a nyakába,
lett sétabotja is.
Váratlan volt az enyhe februárban,
hogy este leesett a hó.
A fiam talán magára gondolt,
én egy talán még várható szerelemre vártam.
Annyira jókedvünk lett,
reggel még ki gondolta volna?
A másik kép is havas,
ami rendre beugrik a szóról,
ha valaki a boldogságról kérdez.
Szerelmem és egy jóbarátom
vezetik pórázon
nagyapám kölyökkutyáját
a hólepte falusi estében
nagymamám halála után fél,
a válás előtt bő húsz évvel.
Én mögöttük, valahogy lemaradtam,
és nevetünk, hogy annyira szokatlan
a kölyöknek a csúszós, puha út.
Szökdécsel és lobog a füle.
Ilyen lehet, pont ennyire
váratlan és szokatlan,
mint a felmelegedő bolygót
fehérrel borító paplan,
ritka, mint a kristályszerkezet,
a hópehely, amit csodálok,
minden alkalommal.
Ujjam hegyén őrzöm,
míg el nem olvad.
Addig, míg lehet.
Addig pont ez a szó van.
Molnár Krisztina Rita új, Gombosdoboz című regénye jövőre jelenik meg a Magvető Kiadónál, addig is szívből ajánljuk remek és ötletes, személyiségfejlesztő kreatívírás-gyakorlatait, amelyeket Ilyen kék virágok című kötetében gyűjtött össze. A feladatok elvégzése után (és a saját szövegeink megalkotásával) egészen biztosan többet fogunk majd tudni önmagunkról, mint előtte – ki tudja, talán még a boldogsághoz is közelebb kerülünk.
Fotó: Freepik
