Lelkes rajongódként már alig vártam a következő könyved megjelenését. Bevallom őszintén, egy kicsit csalódtam, amikor egy hömpölygő regényfolyam helyett 15 rövid történetet találtam a könyvben. De az első sztori elolvasása után megnyugodtam: színes, információkkal teli történetek, a rád jellemző finom humor, a múlt hiteles ábrázolása mind visszaköszönt az oldalakról. Miért választottad a történetmesélés ezen formáját?
Létezik a történetírásnak az a formája, amit angolul a history „nőiesítésével” herstory néven emlegetnek: amikor nők mesélnek nőkről. Ez számomra rendkívül rokonszenves, mert a regényeimhez végzett kutatómunka során mindig belefutottam olyan valódi női alakok történetébe, akik révén sok érdekességet tudtam meg az adott korról. Ugyanakkor ezekről a nőkről gyakran teljesen elfelejtkezett a történetírás, vagy a szerepüket férfi szempontok alapján ítélte meg, ami nem feltétlenül volt méltányos vagy helytálló. Az illetők azután vagy belekerültek egy-egy regényembe, de csak említés szintjén, mint mondjuk Anna Melanchthon az Asszonyom, édes úrnőmbe, vagy ihletet adtak egy regényalak megalkotásához, mint amilyen a Goethe korában élt, kitalált meseírónő, Charlotte a Ködkirálynőben. De ezek a valódi sztorik ott éltek a fejemben, és végül összegyűlt belőlük annyi, hogy úgy éreztem, érdemes önálló könyvet szentelni nekik.
15 élettörténetet megírni rengeteg kutatómunkával jár, még akkor is, ha egy-egy sztori csak néhány oldalas. Mennyi időt töltöttél a forrásmunkával? Mi volt a munkamódszered?
Mivel mindegyik szereplővel találkoztam már korábban, ahogy említettem, a különféle regényeim írása során, a lista összeállítása nem jelentett gondot. Illetve az anyaggyűjtést sem a nulláról kellett kezdenem, ahogyan mindegyikükről volt mondanivalóm is, hiszen megérintett a sorsuk.
Elég sok forrásmunkát elolvastam mindegyikükhöz arra vigyázva, hogy hiteles forrásokat használjak, tehát szakkönyveket, egyetemek, könyvtárak, kutatóintézetek, múzeumok honlapján található anyagokat.
Majdhogynem úgy, mintha szakdolgozatot írnék. Ez valóban elég hosszadalmas munka, de én nagyon élvezem. Valamelyik Agatha Christie regényben mondja egy elkeseredett pillanatában az egyébként történész főszereplő, hogy „akárki is mondta, hogy a történelem hülyeség, igaza volt” – hát az ilyen jellegű kutatás a legjobb bizonyíték rá, hogy ez nem igaz. Számomra rendkívül érdekes rálátni sok száz évvel ezelőtti emberek hétköznapjaira, a gondolataikra, az érzéseikre, az életkörülményeikre. A nehézség az, hogy egy idő után azt kell tudnom mondani, állj, most már nem gyűjtök több információt, ennyi elég lesz.
Nagyon szeretem a regényeidben a részletekben gazdag, pontos leírásokat. Könnyedén bele tudom képzelni magam a szereplők életébe, szeretnék eljutni azokba a távoli kis falvakba, városokba, ahol a cselekmények játszódnak. Most sokkal konkrétabbak, lényegre törőbbek a leírások, te meséled el az olvasóknak egy-egy nő különleges életét. Könnyebb vagy nehezebb volt így írni?
Valójában jobban szeretek fikciót írni, és elmerülni a részletekben, örülök, hogy ezeket te is szívesen olvasod! A lányom egyszer azt mondta az egyik regényemre, anyu, ebben annyi szó van! Értsd, számára ismeretlen, régies kifejezések, madár-, virág- és festéknevek: ultramarin, lazúrkék, cinóbervörös, rézrozsdazöld. De szerintem ha valaki nem ismeri ezeket a szavakat, akkor vagy utánanézhet, vagy anélkül is élvezheti a cselekményt. Szóval nagy örömmel merülök el ezekben a leírásokban, ugyanakkor alapvetően mégis csak újságíró vagyok, több évtizedet eltöltöttem konkrétumokra támaszkodó cikkek írásával, amikor nem engedhettem szabadjára a fantáziámat, mert az egy másik műfaj. Tehát ez a fajta írásmód sem jelentett nehézséget, ugyanakkor többen jelezték, a Saját utakon esetében is érezték úgy olykor, mintha regényt olvasnának. Ez nagyon jól esett.
Miben hasonlítanak ezek a nők és miben különböznek? Más évszázadokban éltek, mennyire befolyásolta a korszellem az életüket, munkájukat?
Mint a cím is mutatja, abban mindenképpen hasonlítanak, hogy volt egy elképzelésük arról, mihez akarnak kezdeni magukkal, és ezt több-kevesebb sikerrel meg is valósították. Eltérés abban van, mekkora támogatást kaptak ehhez a családjuktól, gyakorlatilag az apjuktól vagy a férjüktől, mert az azért sokat segített. Illetve amelyikük nem ment férjhez, annak nem kellett még pluszban a női biológia kihívásaival megküzdenie.
Megrendítő látni, mennyire kiszolgáltatottá tette a nőket a sok terhesség, szülés, vetélés – a szereplőim közül többen is ilyen jellegű nőgyógyászati szövődményekbe haltak bele.
Kik a kedvenceid? Van köztük olyan, akihez erős érzelmek kötnek? Jók és rosszak egyaránt?
Valahányszor eszembe jut, Anna Melanchthon sorsa mindig megrendít. Huszonnégy évesen belehalni a hatodik gyereked születésébe úgy, hogy gyakorlatilag soha nem vehetted hasznát annak a rengeteg tudásnak, amit az apád a fejedbe töltött – számomra ez szívszorító példája egy elvesztegetett életnek. De nagy élvezettel írtam a montpellier-i rézrozsdazöld festéket termelő nőkről is, akik a 18. századtól sikeresen működtették otthonról, mondhatni, home office-ban a saját vállalkozásukat, jutottak ezáltal önálló bevételhez, és kerestek nemritkán sokkal jobban a férfiaknál. Folyton az járt az eszemben, hogy gratulálok, lányok!
Mit tanultál te, és mit tanulhatnak az olvasók a főhőseidtől?
Azt, hogy ha egy nő nagyon akar valamit, azt megcsinálja. Ez igaz volt régen, és igaz ma is. Ez pedig erőt adó gondolat.
Három évszázadot ível át a történetek cselekménye, látsz bármi fajta fejlődést a női emancipáció területén ezen idő alatt?
Érdekes módon inkább visszafejlődést. Angliában például a viktoriánus kor egyértelmű visszalépést hozott a 18. századhoz képest, ez megnyilvánult nemcsak a nők teljes jogfosztottságában, hanem a divatban is, ami szoros fűzőbe kényszerítette a női testet.
Számomra az mindig a kiszolgáltatottság jelképe, ha egy nő az öltözéke miatt nem tud normálisan mozogni, járni, futni, felszállni a vonatra, de akár csak leülni is.
A magam részéről ezért nem hordok soha diszfunkcionális ruhát vagy cipőt, szűk szoknyát, magassarkút. Emellett pedig amíg egy nő nem tudta maga szabályozni a termékenységét, soha nem lehetett szabad, és nem lehetett egyenrangú.
Kiknek ajánlod ezt a könyvedet? Szerinted a férfi olvasók szeretni fogják? Milyen visszajelzéseket kaptál eddig ezzel kapcsolatban?
Aki kezébe vesz egy ilyen könyvet, az eleve érdeklődik a téma iránt, illetve nemtől függetlenül helyesli, és a saját életében is nyilván gyakorolja az egyenjogúság filozófiáját. Mind a magánéletemben, mind a munkámban sok férfi vett és vesz körül, és ennek nagyon örülök, mert szerintem férfiak nélkül rendkívül unalmas volna az élet. A könyvemben sem tüntettem fel rossz fényben a férfi szereplőket, csak szándékaim szerint a tényeknek megfelelően.
Most tértél haza a nyaralásból, a közösségi média posztjaid alapján ismét regénybeillő helyszínekre látogattál el. Csak nem az újabb regényedhez végeztél kutatómunkát?
De igen, vagyis részben igen, mert úgysem tudok úgy utazni, hogy bizonyos helyek ne inspiráljanak. Most is megtaláltam egy következő regényem több helyszínét. Már csak meg kell írnom!
Kiemelt kép: Jónap Rita; könyvheti fotó: Posza Garbriella
