hirdetés
Az újságírásban nagyon sok műfaj akad: rövidebbek, mint a hír, hosszabbak, mint a riport. Más azonban a riport és más az interjú. Szerencsés voltam, mert mindben kipróbálhattam magam, és szerettem a nagyobb falatokat, a hosszabb formákat. Amíg azonban napi 10-20 ezer karakternyi írás egzisztenciális kérdés volt, sokszor hétvégén is, egyszerűen minden kreatív energiám ebben égettem el. Nem tudtam e mellett az irodalom felé kacsingatni. Vagy csak kicsiben, novellaméretben. Néha akadt olyan érzés, történet, ami nem hagyott békén. Akkor megírtam magamnak. Az újságírás nagyon sok alázatot kíván, egyszerűen nincs rá mód, hogy az ember harcoljon egy zseniálisnak vélt mondatért. Kihúzhatja a szerkesztő, a nyelvi lektor – és a főszerkesztő akár az egész cikket is félreteheti, mert az utolsó pillanatban jön valami nagyon aktuális. Amikor könyvet ír valaki, ettől a tehertől megszabadul – sokkal nagyobb tiszteletben tartják, hogy mit és hogyan képzelt el. Többnyire csak javaslatokat kap arra vonatkozóan, hogyan lenne jobb a könyve. Sok újságírónak készülő ismerősöm elvérzett azon, hogy nem mutatkozott kellően rugalmasnak. Én azonban nagyon hamar megtanultam, hogy egy jó szerkesztő látásmódja, észrevételei jobbá teszik a szöveget. Ha észre sem veszem, hogy belenyúlt, akkor mozgott velem jól.
Rögtön az elején jeleztem a kiadónak, hogy újságíró múlttal nagy tudású, szigorú szerkesztőt szeretnék. Nem vagyok saját magamtól elájulva, nem fogok sírni, ha ki akar húzni valamit. Harcolni sem fogok vele. Inkább ő vegye észre a hibákat, mint az olvasó. Így marad minden a színfalak mögött, a végeredmény pedig egy jobb könyv lesz.
Ha őszinte leszek, akad néhány kényes pont a történetben, amiben nem teljesen értettünk egyet, és a kezdeti ígéretemmel szemben kiálltam az eredeti ötletért.
Például egy számomra megdöbbentő dolog, amire nem is gondoltam volna korábban, hogy másnak hiteltelen vagy zavaró lesz. Rögtön a történet elején olvasható egy részletesebben megírt szeretkezés. Egyszerűen olyan elementáris vonzódás alakul ki két ember között, hogy ez az elvárt erkölcsi szabályoktól függetlenül nagyon gyorsan megtörténik. És most nem is a 15. századi, Mátyás korabeli elvárásokról van szó… Ez a rész, és aztán a hozzá kapcsolódó észrevételek mélyen elgondolkoztattak. Az egyik szerkesztőm azt mondta, ebben a korban kizárt, hogy a férfi ilyen figyelmes szerető lett volna és ennyire gyengéd. Közeli ismerősök közül is akadt, aki a megjelenés után pironkodva megjegyezte, hogy nem érzem ezt cikinek? Nem lett volna elég, ha Andreas megfogja Zsófia csuklóját, behúzza a szobába és a másnap reggel folytatódik a következő fejezet?
Egyfelől a gyönyörrel teli, odafigyelő szeretkezés nem 21. századi találmány. A reneszánsz idején is létezhetett, nézzük meg Antonio Canova Cupido csókja című szobrát. Ezek a jelenetek sokszor elkenve, lányregényesen jelennek meg a történetekben. Másfelől a regényben fontossá válik egy afrodiziákum, ami játék a szereplőkkel, játék az olvasókkal.
Számos növénynek, ételnek van libidófokozó hatása. Ugyanakkor nem csak ezen múlnak a dolgok. A másikra figyelés, a lelki összehangolódás számít egy nőnek igazán. Bár sokan megkérdezték a könyv megjelenése óta, hol lehet megvásárolni azt a bizonyos dolgot… muszáj elárulnom, hogy csak „az” nem tehető felelőssé a gyönyörrel végződő szeretkezésért. Más is kell hozzá.
Az igazság az, hogy nem a Mátyás király uralkodása iránti szenvedély határozta meg a regény idejét. Sokkal inkább Bártfa. A város fénykorát akár már Luxemburgi Zsigmond idejétől is számíthatnánk, de mivel a három részesre tervezett regény utolsó fejezete 1526-ig jut el, és mindenképp érinteni akartam II. Ulászló uralkodását, ami egy nyugodt, békebeli időszak volt, valahol el kellett kezdeni. Mátyás és a reneszánsz tökéletesnek tűnt kezdésnek.
Minden regényben szerepet akartam adni néhány fontos mesterségnek, így kerültek Az ezüstpénz átkába (a könyv a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg – a szerk.) pékek, kovácsok, szappanfőzők. A pénzzel való kapcsolat is fontos volt nekem, ezért kapnak főszerepet a korabeli pénzverők, velük együtt a pénzváltók, adószedők. Ez utóbbi azonban már annyira speciális terület, se történészek, se numizmaták nélkül nem tudtam volna dolgozni. Mindig is csodáltam, hogy a pénzérmék milyen tökéletes alkotások: apró tárgyak, a legnemesebb fémekből, gyönyörű rajzokkal, vésetekkel. Szimbólumok, amelyek sokkal később is mesélnek valamiről annak, aki figyelmesen megnézni őket. Ráadásul az értékük nem kevesebb, hanem egyre több lesz. Hány kisgyerek álmodik arról, hogy megtalálja Attila kincseit, vagy hogy az ő kertjükben fordul ki egy korsónyi arany? Én is sokszor elképzeltem ezt, egy ideig régész akartam lenni. Aztán 14 éves koromban a szülőhelyem, Petőfibánya határában bronzkori leleteket találtak, jöttek a régészek feltárni, és mehettem segíteni. Rá kellett jönnöm, hogy az én vibráló, örökmozgó egyéniségemnek nem való, hogy napokig görnyedjek a föld fölé egy kis ecsettel. Egy megtisztított kerámiadarabnak akkor nem is tudtam örülni, pedig találtam egyet. Mostanra azonban visszatért ez a kíváncsiság, és mindaz, ami nem lett az életem része, a regényeimben majd megvalósul. Az írás révén is lehetek régész, csak egy kicsit másképp.
Nagyon nehéz történelmi regényt írni. A tudósok, kutatók nyilván jogosan várják el, hogy az író ne állítson sületlenségeket. Mátyás korában ne pucoljon krumplit Zsófia, ne legyen csokoládé a lübecki marcipánon. De ennél sokkal több, apróbb, speciális dolog is adódhat. Ugyanakkor, ahogy belemélyedtem a történetbe, és néztem utána a dolgoknak, derült ki, hogy sok mindennek egyszerűen nincs nyoma. Nem tudjuk, csak a fantáziánk adhat megoldást. Hogyan beszéltek akkor a háromnyelvű városban? Melyik nyelv dominált? Milyen jogai, tudása lehetett egy polgársorban élő nőnek? A legtöbb fennmaradt forrás mindig az uralkodóról, egyházi személyekről szól. A hétköznapi emberek sorsa és élete eltűnik. Másfelől a létező karaktereket is színezni kell, róluk is keveset tudunk. Persze ez jó játék a szerzőnek, a szereplői őszintén gondolhatnak bármit mondjuk magáról az uralkodóról: Mátyásról. Egyébként is – az ő megítélése sem lehet mindig csak az „igazságos”. A későbbi korok rávetített ragyogását illik néha megkapargatni. Nem mindenki viselte jól a sok háborúskodást, a sok adót. Volt, amit többször is beszedett egy évben, mert kiürült a kincstára.
A könyv megjelenésével egy időben elindítottam a közösségi médiában az írói oldalam, hogy én és az olvasók egymásra találjunk. Leginkább ezen a csatornán kaptam visszajelzéseket. Nagyon sokan érzik úgy, hogy Zsófia, a füvesasszony nagy hatással volt rájuk, vagy egyenesen rokonléleknek tartják. Számomra fontos, hogy a gyógynövények ismerete, szeretete ilyen hangsúlyos legyen a könyvben, hogy valóban használjuk őket. Többen írták, hogy ez különösen fontos számukra, örültek, hogy a fejezetek is gyógynövények neveit kapták. A legfrissebb élményem, hogy az egyik olvasóm küldött egy fotót. A férje látta, mennyire megszerette a történetet, és licitált neki egy eredeti Mátyás-féle madonnás ezüstdénárra. E mellé még egy bártfai képeslapot is kapott tőle, amit 1918-ban küldött valaki Bártfáról Budapestre.
Számomra az utazás az egyik legfontosabb dolog az életben. Mégpedig azért, mert nagyobb összefüggéseket, ki- vagy visszatekintést hoz az életembe. Amikor Szlovéniában sosem hallott Mátyás mondákat hallottam, vagy Németországban a mai napig érezhető Mátyás kultuszról mesélt a német idegenvezető Bautzenben, és megértettem, hogy a király a husziták elleni harcokban hány várossal tett jót, másképp néztem rá. Ennyire részletesen, és ennyire érzelmi alapon azonban még a gimnáziumban sem ismerjük meg a történelmet. Mátyásra kétszer negyvenöt perc jut jó esetben és egy témazáró dolgozat. Az utazás azonban kitágítja ezt az időt. S hogy a kérdésre is válaszoljak: ha valaki utazásra viszi magával a könyvet, az számomra a legnagyobb öröm. Miért? Tudom, hogy számít a súly ilyenkor, az utazók gondosan választanak, hogy a hosszú út alatt jó és fogva tartó élményhez jussanak. Együtt akarnak lenni a történettel egy fontos élmény közben. Egy tihanyi levendulásban vagy a munkahelyen készített fotó is megdobbantja a szívem, mert visszajelzés arról, hogy becsben tartják, de amikor Rejkjavikból vagy New Yorkból küldtek képet, akkor már szinte irigykedtem is a főszereplőimre, milyen jó dolguk van!
Tudok már egy olvasóklubról, ahol olyan nők olvasnak együtt, akiknek mindaz fontos, ami a regényben is hangsúlyossá válik: egészség, gyógynövények, a belső megélése a saját nőiességünknek, női utunknak. Ők mindannyian olvassák a könyvet, és ősszel találkozni is fogunk egy beszélgetés erejéig. Az is inspiráció, hogy valaki körömvirágos krémért nyúl, vagy örömmel néz a pitypangra, amit eddig gyomnak hitt. Ilyen visszajelzést is kaptam már.
Mindig is vonzódtam a növényekhez, elbűvölt a természet sokszínűsége, a színek, a szirmok, illatok. Az, hogy egy padláson meg lehet őrizni a nyár minden csodáját. S hogy mindezzel még gyógyítani is lehet? Talán mostanában elindult egy egyre erősödő érzés, hogy újra legyen otthon körömvirág, zsálya, fehér üröm, kakukkfű. Ne csak a főzéshez, hanem teához. Imádok gyógyteákat inni, ezt az érzést át akartam adni másoknak is.
Augusztus elején voltam Bártfán újra. Egyrészt a második részhez szükségem van néhány konkrét és pontosabb ismeretre: mi milyen távolságra esik, mekkora a valóságban… Másrészt azért, mert az olvasóim közül sokan írtak, hogy szeretnék megnézni a valóságban. Szeptemberben két alkalommal fogunk együtt kiutazni, és emiatt muszáj volt úgy bejárnom a várost, hogy úgy mutassam be, ahogy Zsófia ott élt. Meg kellett tervezni, mire jut idő, mit nem lehet kihagyni. Például nagyon szeretném, ha a savanyú vizet megkóstolnák!
Úgy rajongok a lübecki kereskedőért, Andreasért, ahogy Zsófia. De ez a férfi nehezen vagy alig tud elköteleződni. Át lehet vele élni a nagyon nagy szerelmet, amire minden nő vágyik, de Zsófia fontosabb volt nekem a tudása, az akarata, a szorgalma miatt. Anci pedig most kezd kibontakozni, még kislány. Még az egyetemen, amikor filozófia szakos voltam, tanultam egy mondást, ami akkor mélységesen bosszantott: „Philosophia est ancilla theologiae”, vagyis a filozófia a teológia szolgálóleánya. Anci neve innen van, beszélő név, ennek jelentősége lesz a későbbiekben.
Már írom, és új történészek segítenek, akik ennek a következő történelmi korszaknak a tudósai. A legmegdöbbentőbb dolog, hogy amivel az első rész zárul, kiderült, hogy megtörtént. Én egyszerűen csak vizionáltam valamit, egy izgalmas dolgot, hogy az olvasó várja majd a folytatást. Erre nemrég kaptam hozzá olyan forrásanyagokat, amelyek megdöbbentettek, kiderült belőlük ugyanis, hogy az én fantáziám és a korabeli valóság valahol összeért. Kezdem úgy érezni, hogy valamilyen csodás időutazásban veszek részt. Mindezt az olvasók jövőre fogják megismerni.
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Mörk Leonórával készült inerjúnkat is!
Fotó: Huszár Borglárka
hirdetés
