Manapság igyekszünk odafigyelni a mentális jóllétre, ugyanakkor sokan szenvednek a mindennapokban a stressztől, a mérgező kapcsolatoktól, a transzgenerációs traumáktól. Hogyan tud segíteni a pszichodráma az ezekkel való megküzdésben?
Varga Péter Pius: A mai társadalom egyik nagy deficitje, hogy nem hallgatjuk meg egymást. Ilyenkor azt éljük meg, hogy „nem fogadnak el úgy, ahogy vagyok”. Aki részt vesz egy pszichodrámacsoporton, figyelmet kap, meghallgatják, elfogadják. Ez az első és legfontosabb mozzanat, ezután kezdődhet a belső munka: lassan megnyílnak a kapuk, és előkerülnek a valóban fontos dolgok. Sokszor elhangzik csoportos alkalmak során, hogy „erről soha nem mertem beszélni senkinek”. Nagyon felszabadító, hogy tényleg mindent be lehet hozni, mindenről lehet beszélni. A következő megélés a csoport hihetetlenül erős megtartó ereje, annak a megtapasztalása, hogy senki nem kérdőjelezi meg, hogy amit érzek, az valid. A mindennapokban sokszor kapunk olyan visszajelzést, hogy amit érzünk, az nem érvényes, azt csak mi érezzük.
Itt szabad, hogy legyen problémánk, és az is kiderül, hogy nem csak nekünk van ilyen problémánk. Tehát elindul egy belső folyamat: meghallgatnak, elfogadnak, biztonságban érzem magam, és megtapasztalom, hogy amit behozok a közös térbe, a csoporttérbe, jó helyen van. Azt gondolom, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy meghallgassák, elfogadják, és arra is, hogy biztonságban érezze magát: akár egy társ mellett, akár több ember közösségében.
Süttő Márta: Nagyon felszabadítóan hat a csoporttagokra, hogy az érzéseik egyetemesek. Annak a megtapasztalása, hogy az érzéseikkel semmi baj nincsen, és velük sincsen baj, mert valahogy érzik magukat. Ugyancsak fölszabadító tud lenni, hogy akármilyen gyengének, esetlennek, önbizalom-hiányosnak élem meg magam, akkor is képes vagyok mások játékába beszállni, a gyengeségem, sebzettségem ellenére képes vagyok másokat segíteni. Tehát nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy mások mellé tudjak állni. Sőt, nemcsak segíteni tudok másokat, hanem be is tudom fogadni mások segítségét: tudok segítséget kérni egy-egy nehéz helyzetben, és akkor a csoporttagok mellém állnak. A csoport leképezi a hétköznapi életük szereplőit: amit a csoportban megélünk, a csoportbeli helyzetünkön, szerepeinken keresztül, sokszor ugyanaz, mint amit a családunkban is tapasztalunk.
Ezzel már kicsit meg is válaszoltátok azt a kérdést, hogy miben hat másként a pszichodráma, mint egy egyéni terápia.
Varga Péter Pius: Természetesen az egyéni terápia során is megvan ez a biztonság. De a csoport előnye éppen az, hogy nemcsak egy terapeutával ülünk szemben, hanem egy egész csoport vesz körül: két csoportvezető és még 10-15 ember. Ez hihetetlenül nagy biztonságot tud nyújtani. Persze nem az első alkalom után alakul ki a csoportbizalom, hiszen ez egy folyamat. A pszichodrámán nemcsak ülünk és beszélgetünk, mint az általában verbális egyéni terápiában, hanem kitesszük a színpadra, megjelenítjük azt az életeseményt, azt a történést, amelyben megrekedtünk. Egy pszichodrámavezető kolléga fogalmazott úgy, hogy „a pszichodráma a terápiák királya”. Azt gondolom, hogy a pszichodráma tényleg olyan eszköz, ami rengeteg terápiás eszközt sűrít össze.
Süttő Márta: A pszichodrámát szokták úgy jellemezni, hogy élményközpontú, cselekvésorientált, kapcsolati terápia. Az egyéni terápia sem az élményközpontúságot, sem a cselekvésközpontúságot nem tűzi ki a zászlajára. Mind az egyéni, mind a csoportterápiákban belső konfliktusokkal dolgozunk, ezek általában a szociális térből és a másik emberrel való kapcsolatból származnak. A pszichodrámán az illető belső képei megjelennek a színpad „mintha” terében is, míg egyéni terápián a folyamatok általában a kliensen belül zajlanak, illetve a személy és a terapeuta kapcsolatában.
Mi szokott lenni a kiindulópont?
Varga Péter Pius: Néhány alkalom után általában már elérkezünk abba a szakaszba, amikor konkrét témák jelennek meg. Egy átlagos diszkomfortérzés például: a múlt héten úgy összevesztem a főnökömmel, hogy meg se bírtam szólalni, elnémultam, nem jött ki hang a torkomon, összeszorult a gyomrom. Tehát egy mindennapi helyzetből, konkrét életeseményből indulunk ki. A csoportba mindenki behozhatja az ügyes-bajos dolgait, mert azok valamiről szólnak. Van, amikor rákérdezünk: miről szól ez, látod-e, hogy mi van emögött? És akkor el tudjuk kezdeni a folyamatot. Kihúzunk egy szálat, és fel tudunk göngyölíteni egy sokkal régebbi eseményt vagy traumát. Ha valaki azt érzi, hogy nem jön ki hang a torkán, ha megszégyenítik vagy leszidják, akkor nagyon valószínű, hogy ez egy sokkal régebbi, meghatározó negatív élményre vezethető vissza. Ezt kereshetjük egy 5-6 éves korban történt megszégyenülésben, vagy akár még korábbi, verbális vagy tettleges agresszióban. Amikor valaki azt éli meg, hogy egy autoriter személyiséggel, például a főnökével való vita során elszorul a torka, ez valószínűleg onnan ered, hogy volt egy nagyon szigorú apja, aki hangosan vagy tettlegesen bántotta. Akár egyetlen nagyon konkrét eseményre is visszavezethető. Egy torok- vagy gyomorszorító érzés, egy testészlelés nagyon pontosan megmutatja, hol és mikor érezted ezt legkorábban. Nyilván nem a főnököd tehet arról, hogy összerázkódsz, amikor megemeli a hangját. Nem egy utcai járókelő tehet arról, hogy ha összeszólalkoztok és fölemeli a hangját, összerezzensz. Nem róla szól, de nem is rólad, hanem egy olyan mintázatról, ami sokkal korábban alakult ki benned.
Süttő Márta: A testérzetek visszavezetnek a régi élményekhez. Úgy szoktuk mondani, hogy a testünk nem felejt. Azok az egyetemes érzések, amiket megtapasztalunk, szintén el tudnak vezetni a korábbi történetekhez, tehát érzelmi hidakon át tudunk eljutni a mából a múltba.
Ha újrajátsszuk ezeket a harminc-negyven évvel ezelőtti jeleneteket, hogyan és miért hat felszabadítóan?
Varga Péter Pius: Szokták kérdezni, hogy miért jó, ha újra átéljük mindezt. Nem jó, de nem lehet megúszni. Ha valami megtörtént velünk, nem tudjuk meg nem történtté tenni. A kulcskérdés az, hogy mit tudunk megváltoztatni: a múltbéli eseményt nem, de az ahhoz való viszonyunkat igen. Ha négy-öt éves koromban történt velem valami, ami azóta is nyomaszt, és azóta is hordozom magamban, előjöhet például megmagyarázhatatlan tünetek formájában. Ha viszont megtaláljuk ezt az eseményt, akkor valóban újra át kell élni ahhoz, hogy korrekciós élményt tudjunk szerezni és ezáltal egy másik mintázatot elkezdhessünk. A játék során egy négy-ötéves kori élményben meg tudok küzdeni azzal, aki a sebet okozta bennem, használva a mai erőmet és azokat a segítségeket, amelyek ma a rendelkezésemre állnak. Gyerekként, négy-ötévesen nem tudtam megvédeni magam, mert nem voltak meg az eszközeim, a megküzdési stratégiám. A mai eszemmel viszont már tudom, hogy volt a környezetemben egy szerető nagymama, egy védelmező nagybácsi, a barátaim, az óvodástársaim, vagy bárki, egy mesefigura, a jóisten, akit meg tudok jeleníteni a színpadon, be tudom hívni segítségül. Összemontázsoljuk az akkori vagy akár a mostani erőforrásaimat, hogy a régi élménnyel meg tudjak küzdeni. Varázslatos dolog, de működik.
Süttő Márta: Ha egy mintázatra nem látunk rá, tudattalanul ismételgetni fogjuk. Ez az önismeret egyik kulcsa: amire rálátunk, azon már tudunk változtatni; ezért is biztatunk mindenkit arra, hogy járjon pszichodráma-csoportba. Viktor Frankl írja, hogy mindig van döntési lehetőségünk. Fizikailag lehet, hogy nem tudunk változtatni, de abban dönthetünk, hogy hogyan, milyen attitűddel állunk hozzá valamihez. Az agyunkban nincs idő: az emlékeket tárolja, nem az időt. Ha korrektív élményeket élünk meg, azok fölülírják a korábbiakat.
Hogy zajlik egy pszichodráma-foglalkozás?
Süttő Márta: Általában 12-16 ember és két vezető alkotja a csoportot. Szerintem nagyon fontos, hogy kötött szabályok mentén zajlik minden. A csoportvezetők felelőssége és feladata, hogy biztosítsák a szabályok betartását, mert így jöhet létre a terápiás közeg, ahol a gyógyulás történik. Minden alkalom egy bevezető, bemelegítő játékkal kezdődik, ezt felmelegedési szakasznak is szoktuk hívni. Ezután következik a bejelentkező kör, amikor a résztvevők elmondják, hogy mi történt velük az előző alkalom óta. Az igazán fontos dolgok a két drámaalkalom között történnek, és a bejelentkező körben elmondjuk, hogyan tudtak másképp reagálni a hétköznapokban. Mit vettek észre? Min tudtak változtatni? Mire ismertek rá? Utána, aki szeretne segítséget kérni egy probléma megoldásához, megteheti. Nagyon fontos, hogy kérni kell a csoport segítségét, jelezni, hogy van egy témája, és szeretné, ha a csoport tagjai melléállnának. Aki segítséget kér, ő a protagonista: a protagonistajáték során az ő belső, lelki tartalmait fogjuk fizikailag megjeleníteni a térben, élő szereplőkkel, gondosan ügyelve arra, hogy a csoporttagok szívvel-lélekkel ráhangolódva jelenítsék meg az érzéseit és a jelenet fontos szereplőit.
Ha a protagonista megtapasztalja, hogy mindenki ott van és segít, valóban meg tudja élni, ami benne zajlik. Néha már akkor észre lehet venni a mintázatot, ha kívülről ránézünk a képre, máskor szükségünk van arra, hogy korrekciót hajtsunk végre: ekkor átalakítjuk úgy, hogy bár nem történt meg, akár meg is történhetett volna. Az agyunk ezt a korrektív képet fogja tárolni. Ezt követi a csoport három fontos köre, amikor integráljuk mindezt.
Varga Péter Pius: A reflexiós körök is a tanulási folyamat részei. Sokaknak eleinte szokatlan, hogy magukról beszéljenek. Nehezen találják a fókuszt, mesélnek a családtagjaikról, a gyerekeikről, az anyukájukról, de magukról nem. Finoman, óvatosan próbáljuk megtanítani a csoporttagoknak, hogy inkább arra figyeljenek, hogy mit tesz ez velük, és megtalálják, mi az önismereti témájuk. Tehát ne csak azt mondd el, hogy már megint annyi dolgom volt a munkahelyen, állandóan túlóráztam. Pedig éppen ekkor jönne az az izgalmas részlet, hogy ez mit csinált veled. Hogy élted meg, hogy nem tudtad azt mondani hat órakor, hogy most vége van, és nem tudtad megszabni a határaidat? Ez mind önismereti téma. Az elején szokni kell: meg kell tanulni, hogy igen, ez történt a felszínen, de meg kell látni benne az önismereti témát, felismerni, hogy kell-e ezzel foglalkozni. Ha igen, akkor kimondani, hogy be szeretném hozni témaként, és kérem a csoport segítségét. De a reflexiós körökben is nagyon szigorú szabályok mentén jelzünk vissza. Ha valaki kitárulkozik és megmutat valamit magából, az első körben, ami a sharing, a megosztás, nagyon ragaszkodunk ahhoz, hogy tényleg csak ahhoz a részéhez kapcsolódjanak a többiek, amit ők is ugyanúgy éltek meg. Így tudják megerősíteni a protagonistát abban, hogy amit megélt, valóban egyetemes. Persze az is fontos egy szerep kapcsán, hogy neked milyen volt, de a megjelenített szerepekből a protagonista számára adunk elsősorban építő vagy megerősítő visszajelzést. A harmadik körben bármelyik szerepből lehet visszajelzést adni, sőt olyan szerepekből is, amelyek nem jelentek meg a játékban.
Süttő Márta: A hétköznapi életben nincs arra lehetőség, hogy őszinte visszajelzést kapjunk arról, hogy a viselkedésünk hogyan hatott másokra, nem fogják ezt nekünk gyengéden, kedvesen, konstruktívan megfogalmazni. A pszichodrámán viszont az is meg tud jelenni és korrekciós lehetőséget adni, hogy mi milyen hatással vagyunk másokra, milyen érzéseket váltunk ki belőlük. Például felismerem, hogy „ha így beszélek, a másik meg fog ijedni”. Ebben is nagyon fontos az önreflexiós készség fejlődése, amit Pius is említett: hogy nem csak úgy vagyunk a világban, hanem reflektálunk arra, hogy mi zajlik bennünk és a környezetünkben. Ez nem ugyanaz. Tehát figyelembe vesszük a másik ember érzéseit, azt, hogy a viselkedésünk hogyan járul ehhez hozzá, és velünk mit tesz ez. Természetesen nem vagyunk felelősek mások érzéseiért, de a hétköznapi életben való eligazodásban nagyon sokat segít ez.
Milyen témák kerülnek elő a leggyakrabban?
Varga Péter Pius: Pszichológiai tény, hogy születésünktől fogva az édesanyánkkal a legintenzívebb a kapcsolatunk. A legkorábbi, legmélyebb sebek, veszteségek a szülőkhöz köthetők. Érhetnek közben súlyos traumák máshonnan is, például egy abúzus vagy egy agresszió, de az, hogy milyen közegbe születtünk, sok szempontból meghatározó.
Süttő Márta: Én inkább kötődési személynek mondanám, mert nem biztos, hogy ez az anya: lehet, hogy egy nagymama vagy egy gondozó volt az elsődleges személy, akihez az illető kötődik. A pszichodrámában a jelennel, a múlttal és a jövővel is tudunk dolgozni. Átdolgozhatunk egy jelenbeli helyzetet, például lejátszhatunk egy próbabeszélgetést a főnökünkkel, és megnézhetjük, hogy ebben a helyzetben hogyan reagálhatunk másképp. De az is egy elképzelhető út, hogy a jelenből indulunk ki, és megkeressük annak a gyökerét, hogy miért nehéz a főnökünkkel beszélni. Előfordult, hogy valaki arra volt kíváncsi, hogy miért érzi úgy, hogy nem érdemli meg, hogy elutazzon külföldre. Ez nem volt regressziós játék, de megnéztük, hogy milyen múltbéli hiedelmek akadályozzák meg abban, hogy örüljön ennek a lehetőségnek, és fölszabadultan tudjon létezni. De – és ez Pius kedvence – a jövővel is tudunk dolgozni: kipróbálhatjuk, mire vágyunk, milyen lehetőségeink vannak, ezekből melyik az, ami igazán komfortos nekünk, és melyik az, amelyiknél kipróbálva, fölépítve azt látjuk, hogy álomnak jó, de benne létezni nehéz lesz.
Varga Péter Pius: Tisztázzuk először, hogy mi a regressziós játék, hogy az olvasók is értsék. A pszichodrámára a többszintes történetek jellemzők: elindulunk a jelenből, és visszamegyünk egy vagy két szintet, sőt, akár a születés előtti, prenatális szintre. Ez leginkább megint csak az anyához kötődik, bár akár már a prenatális korszakban is érhetik a magzatot olyan hatások, mint például egy agresszív apa, akit csak kiabálni hall. Nagyon sok mindent hordozhat egy védtelen magzat, volt több ilyen történetünk is. Az agresszió visszatérő téma a pszichodráma-foglalkozásokon, és ez a magyar társadalomban sokszor sajnos összefügg az alkoholizmussal. Nagyon sok esetben kerül elő egy agresszív apa, aki alkoholfüggő vagy munkamániás, és egy érzelemhiányos anya, akitől az illető nem kapja meg a szeretetet.
Süttő Márta: Visszatérő téma az autoritással való kapcsolat, de nemcsak a másik autoritása, hanem a sajátom is: az én önbizalmam, önértékelésem, annak a kérdése, hogy a saját határaimmal hogy vagyok, a szükségleteimet hogyan tudom képviselni. Ezek az induló témák: ki vagyok én, milyen erőforrásaim vannak, miből táplálkozik az önbizalmam.
Varga Péter Pius: Klasszikus alaptémák az énképviselet, az önbizalom, az autonómia, a határtartás. Vagy a kontroll, ami szintén a határtartással függ össze, például a kontrollvesztéstől való félelem.
Süttő Márta: Ezek először általában kommunikációs problémaként jelentkeznek. A hétköznapi ember annyit lát, hogy kerülni kell a konfliktusokat, mert nem tud beszélni a szomszédasszonnyal, a főnökkel vagy a gyerekével.
Varga Péter Pius: Szintén gyakori, hogy valaki azzal jelentkezik, hogy mindig ugyanolyan típusú párkapcsolatba bonyolódik bele, amiben kihasználják, amiben mindig alárendelt szerepet kap. És nem érti, miért megy bele, pedig már az elején tudja, hogy nem lesz jó neki. Ez egy vakfolt, amire nem lát rá. Érzi, hogy valami nem stimmel, de nem tudja, mi az. Ez pontosan olyan téma, amit a csoport segítségével meg lehet dolgozni.
A mostanában nagyon divatos családállítás és a pszichodráma között mi a különbség?
Süttő Márta: A családállításban nem vagyunk szakemberek, de úgy fogalmaznék, hogy a családállítás inkább feltárás. A pszichodráma során is feltárjuk, mi minden zajlik egy kapcsolati térben, amit nem is látunk, csak érzékelünk, de nemcsak feltárjuk, hanem egy korrektív élményt is nyújtunk mellé.
Jól gondolom, hogy az viszont közös pont, hogy a résztvevők valahogyan „megérzik” a másik fél problémáit?
Varga Péter Pius: Moreno, a pszichodráma alapítója úgy fogalmaz, hogy „a dramatikus munkában működik a tele.” Amikor a protagonista kiválasztja azokat a szereplőket, akik a története megjelenítéséhez szükségesek, valahogy mindig azokra a csoporttagokra esik a választása, akinek ugyanaz az élethelyzet ismerős. Ez is egy misztérium: nagyon sokszor mondják a szerepvisszajelzéseknél a résztvevők, hogy „éreztem, hogy engem fogsz választani”. Ez egy izgalmas ráhangolódás, egy rezonancia, ami nem a fejben történik, és ez valóban működik a családállításnál is: ott is olyan belső energiák, rezonanciák jönnek létre, hogy aki a saját képét állítja, nagyon pontosan ráérez arra, hogy kit kell az adott szerepre kiválasztania.
Milyen azonnali, vagy akár későbbi visszajelzéseket kaptok a résztvevőktől?
Süttő Márta: Bár nem cél, de előfordul, hogy azonnal megtörténik a katarzis, ami nagyon erős visszajelzés. A visszajelző körökből is kiderül, hogyan hatott a dráma, és a bejelentkező körökben is hónapról hónapra reflektálnak az elmúlt alkalom eseményeire. De évekkel később is előfordulnak örömteli találkozások, vagy levélben jelentkeznek be, és beszámolnak arról, hogy mi történt velük. Például volt, aki megírta, hogy megnősült, és küldött néhány esküvői képet, de olyan is akad, aki megírta, hogy elvégezte a pszichológia szakot. Pius legutóbb kapott egy kenyeret, az is gyönyörű visszajelzés volt.
Varga Péter Pius: Valóban, nagyon szép gesztus volt, hogy valaki, akit kísértem a témájában, a legközelebbi találkozáskor hozott nekem egy saját maga által sütött cipót. Nagyon megható volt.
Süttő Márta: De nem ezért csináljuk. Ha azt látjuk, hogy a protagonista spontán, kreatív módon elkezd cselekedni, akkor jók vagyunk. Tehát ha felszabadul a megszokott minták alól és egy egészen újfajta reakciót tud adni, nekünk ez a visszajelzés arra, hogy ott abbahagyhatjuk a játékot. A spontaneitás és a kreativitás Moreno két alapszava volt egyébként.
Varga Péter Pius: Annál csodálatosabb visszajelzés nincs, mint amikor valaki azután, hogy úgy érzi, megfullad, végre azt tudja mondani, hogy „kapok levegőt”. Vagy hogy elmúlt a szorítás a gyomrából, tehát elmúltak a testi, szomatikus tünetei. De mindig elmondjuk, hogy ne legyenek türelmetlenek. Itt, most valóban történt valami nagyon fontos, de ez nem jelenti azt, hogy a probléma végleg megszűnt. Sokan arról számolnak be néhány hónappal később, hogy egész más lett a viszonyuk például a gyerekükkel: nem kapják föl olyan könnyen a vizet. Vagy más lett a kapcsolatuk a főnökükkel, meg tudják neki mondani, hogy fölmondanak. Vagy valakinek megváltozott az anyjához való viszonya, föl tudja úgy hívni, hogy nem remeg a hangja, meg tudja szabni a határait. Ilyen apróságok, amik nem is annyira apróságok. Vagy az a nagyon konkrét eset, amikor valakinek sokáig nem lehetett gyereke, és néhány év múlva mégis született gyereke. Biztos vagyok benne, hogy ehhez a belső nyitottsághoz, hogy be tudjon fogadni egy magzatot, kellett az a rengeteg önismereti munka, amit elvégzett. Ezek nagyon konkrét visszajelzések. Valakiben elindul egy belső építkezés, egy belső gyógyulás, és valahová eljut. Mi azt szoktuk mondani, hogy ennek sosincs vége. Tart a halálunkig, vagy az én világnézetem szerint a halálon túl is. Tisztulunk, részt veszünk egy tisztulási folyamatban, de az öröklét már itt a Földön elkezdődik.
Süttő Márta: Olyat is láttam már, hogy valaki a dráma hatására rálátott arra, hogy bántalmazó kapcsolatban él, és arra is, hogy ez így nincs rendjén. A dráma elindította abba az irányba, hogy tudjon tenni magáért. És mindig vannak a csoportban olyan tagok is, akiket annyira elvarázsol a dráma, hogy továbbképzik magukat csoportvezetővé.
Mindent összevetve, hogyan segít a pszichodráma?
Varga Péter Pius: Egy nehéz élethelyzet megdolgozásához előhívjuk azokat az erőforrásainkat, amelyekről lehet, hogy nem is tudunk, vagy már rég elfelejtettük. Ez lehet például egy nagymama, aki mindig várt az iskola után, és finom ebédet adott. Itt vannak bennünk elraktározva, és bármikor előhívhatjuk őket. A drámaalkalmakon ezeket aktiváljuk, és abban segítünk a résztvevőknek, hogy ezeket beépítsék a saját erőforrásaik közé. Ha becsukom a szemem, megjelenik előttem az a biztos hely, az a biztos személy, akire mindig számíthatok. És ez az igazi, egyik legfontosabb hozadéka ennek a munkának: hozzáférést ad az erőforrásainkhoz.
Süttő Márta: A kötődés létszükséglet. Mindannyian biztonságos kötődésben tudunk kibontakozni, és ha ez gyerekkorunkban sérül, mert már az előző generáció is sérült, kötődési problémáink adódhatnak. Ez a későbbi kapcsolatainkra is rányomja a bélyegét: vagy úgy, hogy azt érezzük, valami nincs rendben velünk, vagy úgy, hogy a világ tűnik veszélyes helynek, esetleg mindkettő. Ezeket a sebeket gyógyítjuk a drámán, hiszen kapcsolatokban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk.
A cikkben megszólaló szakemberek
Süttő Márta tanár, mentálhigiénés szakember, pszichodráma-vezető, képzésben lévő család- és párterapeuta. Több évtizedes gimnáziumi tanári pályafutása után jelenleg egyéni és csoportos önismereti, valamint párterápiás folyamatokat kísér. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiénés Intézetének óraadó tanára.
Varga Péter Pius habilitált docens az ELTE Germanisztikai Intézetében, szakterülete a német drámairodalom és a 20. század német irodalma. Pszichodráma-vezető és bibliodráma kiképző, a Magyar Pszichodráma Egyesület elnökségi tagja, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiénés Intézetének óraadó tanára.
Fotó: pexels.com, Forintos Tímea (Süttő Márta fotója)
