hirdetés
Rose Glass bátor rendező, és annak ellenére, hogy filmjében van egy kis David Lynch-, Coen-testvérek, és Tarantino-hatás is, akárcsak valamiféle nouvelle vague-os frissesség és humor, nem egy epigon, hanem határozott stílusa és hangja van. Még úgy is, hogy ő maga nyilatkozta, filmjének képi világát és hangulatát Paul Verhoeven Showgirls című filmje inspirálta. A Showgirls kultfilmstátusza ellenére rendkívül gyenge, de még így is sikerült Glass-nak „ellopnia” belőle valamit, ami az ő mozijában remekül működött.
A brit rendező bátorságát és eredetiségét már debütáló alkotásában, a Saint Maude horrorban is bebizonyította. Erre az Oscar-díjas brit underclass legenda, Danny Boyle is felfigyelt: ő egyedi látásmódja mellett Glass rendkívüli tehetségét és erőteljes történetmesélői kvalitásait méltatta már első filmjét követően is. Nem csoda tehát, hogy Rose Glass következő projektjébe már beszállt az amerikai függetlenfilmes fenegyereknek számító A24 produkciós cég is, és a brit Film4-ral együttműködve egy kiemelkedő színészgárdával hozták tető alá az idei év egyik legvagányabb filmjét.
A nyolcvanas évek végén játszódó sztori szerint az unalmas új-mexikói vidéki faluban tengődő Lou, aki a gyűlölt bűnöző apja által üzemeltetett konditermet vezeti, találkozik az elképesztő testi erővel bíró, vad Jackie-vel, aki egy Las Vegas-i body boulding bajnokságra készül. A két nő első látásra egymásba szeret, és ezzel elkezdődik kettejük szenvedélyes és ártatlan szerelmi kalandja, melyet nagyon hamar elkezd beárnyékolni Lou erőszakos sógora és gonosz apja.
A film rengeteg műfaj keverékének tűnik, mégsem lesz katyvasz belőle, hanem egy nagyon is szép ívű, logikusan felépített történet, amely a vége felé egyre többször keveri a fantáziát a valósággal, míg a zárójelenetben már bizonyos szempontból a nézők képzeletére van bízva, mi is történik valójában. Akciódús, romantikus film a Kivérző szerelem, amely tele van fekete humorral, de megható jelenetekkel is. Amit pedig a rendezés mellett még mindenképpen ki kell emelnünk, az Kristen Stewart színészi játéka: ő Lou szerepében elképesztően erős. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne ragyogna mellette a másik főszereplő, Katy O’Brian, a Lou testvérét alakító Jena Malone vagy az isteni Ed Harris mint a hidegvérű apa.
Andrew Haigh rendező ugyancsak bizonyított már korábban, nemcsak azt illetően, milyen tehetséges, hanem abban is, hogy nagyon érdekli az intimitás kérdése, különösen a modern emberi viszonyokba ágyazva, erről pedig érzékenyen és igazul tud beszélni. Mostani filmjében képzelet és realitás folyamatosan összemosódik, nagyon nehéz eldönteni, mi benne a valóságos történés és mi a képzelet játéka – ebben egyébként Haigh végig megadja a mozgásteret a nézőnek, aki sok szempontból eldöntheti, szerinte mi történik valójában az egyes jelenetekben.
A film alapját Jamada Taicsi 1987-ben megjelent regénye adja, ám a forgatókönyv csak lazábban követi annak sztoriját. A jelenben játszódó történetben a középkorú író, Adam magányosan él egy kihalt londoni toronyházban. Regényt ír, amelyben megidézi a nyolcvanas években zajló gyerekkorát, és ennek hatására ellátogat egykori szülőházába. Ott különös dolgokat kezd tapasztalni: mintha szülei, épp olyan fiatalon, mint amilyenek Adam gyerekkorában voltak, megelevenednének. Egy nap pedig becsönget hozzá a toronyház másik lakója, a szintén magányos Harry. Kettejük között különös viszony szövődik, bár Adam nehezen engedi bele magát ebbe az elsöprő szenvedélyt és igaz szerelmet ígérő intim viszonyba.
Nagyon lecsupaszítva, egyetlen mondatban megfogalmazva az All of Us Strangers a szerelem erejéről szól (ahogy ezt jelzi is a Power of Love főcímdal is). Arról, hogy önmagunkat megváltani, magányosságunkat enyhíteni, traumáinkból felépülni csak őszinte emberi kapcsolódások által tudunk, amikor végre elég bátrak leszünk ahhoz, hogy sebezhetővé váljunk, megnyíljunk, ezzel pedig beengedjük az életünkbe a valódi intimitást.
A nagy csavar pedig az, hogy nemcsak a néző képzeletére, de optimista vagy épp pesszimista látásmódjára is van bízva, hogy mit gondol arról, hova fut ki végül Adam és Harry története. Nagyon megható és elgondolkodtató film, amelyen nem csak jót lehet sírni, de utána még hetekig-hónapokig (évekig?) fel-felidézni magunkban. A film az Apple TV-n érhető el.
A kiméra olykor még egy-egy moziban is elcsíphető, de a Cinegón mindenképpen nézhető, és nem érdemes kihagyni, mert nagyon szép, olyan alkotás, amelyen a megtekintését követően még sokat fogunk gondolkodni. Nem feltétlenül azért, mert itt is keveredik a valóság és a képzelet, teret adva a nézőnek arra, hogy legyen egy saját verziója arra, mi is a Kiméra vége, hanem azért, mert egy komplex és érzelmekben gazdag alkotás, csodálatos filmnyelven és remek színészi játékkal előadva.
Az olasz film legszebb hagyományaihoz nyúlt vissza Alice Rohrwacher, aki korábbi filmjeivel – különösen a tíz évvel ezelőtt Cannes-ban díjnyertes Csodával – már letette a névjegyét az asztalra mint érzékeny, szokatlan látásmódú rendező, akit a történet mellett a lélek apró rezdüléseinek ábrázolása legalább annyira érdekel.
Nagyon könnyű elveszni a Kiméra világában, a nézőnek fel sem tűnik, hogy 130 perces a film, pedig nincs benne semmi gyorsaság, semmi akció, lassan folydogál, mégis elképesztően leköti a nézőt ez a melankolikus, gyakran mégis humoros mesevilág, amelyben a főhős, Arthur szinte álomszerű lebegésben próbál navigálni. Nem érdemes a történetet lecsupaszítani pusztán arra, hogy valaki nem képes elgyászolni szerelme elvesztést – és emiatt sorsa tulajdonképpen meg van írva. A Kimérában ennél a központi problémánál sokkal több finomság van – majd minden karakterének múltjára és jövőjére kíváncsiak lennénk.
A filmet nézve nemcsak a szerelem mibenlétéről, a gyász és az emberek közti intimitás problematikájáról gondolkodhatunk el, hanem arról is, mit jelent a modern ember számára a művészet, az esztétika, az alkotás.
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog: ezek voltak a kedvenc nyári filmjeink!
hirdetés
