A stressz biológiája
Amikor stressz ér bennünket, a szervezet egy ősi túlélési programot aktivál. Ez a rendszer az úgynevezett HPA-tengelyen keresztül működik: a hipotalamusz, az agyalapi mirigy és a mellékvese hormonális együttműködésén keresztül. Ennek a folyamatnak az egyik kulcsszereplője a kortizol, amelyet gyakran stresszhormonnak neveznek. Rövid távon a kortizol kifejezetten hasznos. Segít energiát mozgósítani, növeli a vércukorszintet, és felkészíti a szervezetet arra, hogy gyorsan reagáljon a külső fenyegetésre. A probléma akkor kezdődik, amikor a stressz krónikussá válik.
A stressz és az étvágy kapcsolata
A kortizol egyik feladata az energiaellátás biztosítása. Evolúciós szempontból ez logikus: stresszhelyzetben a szervezetnek több energiára van szüksége. Ez azonban a mai modern környezetben nem kívánt következményekkel járhat. A tartósan emelkedett kortizolszint sok embernél fokozhatja az étvágyat, növelheti a gyorsan felszívódó szénhidrátok iránti vágyat, és elősegítheti a zsigeri zsír felhalmozódását. A zsigeri zsír metabolikusan különösen aktív szövet, amely összefüggést mutat gyulladásos folyamatokkal és az inzulinrezisztenciával is. Vagyis a stressz nemcsak pszichológiai élmény, hanem metabolikus esemény is.
Amikor az étel felülírja a biológiai szabályozást
Ahogy arról a korábbi részekben már szó volt, az evés nem kizárólag energiafelvétel. Amellett, hogy információval szolgál a sejtjeink számára, hatással van az agy jutalmazó rendszerére is. Az étvágy szabályozásának biológiáját vizsgáló kutatások rámutattak egy másik érdekes jelenségre is: az étel minősége önmagában is képes befolyásolni azt, hogy mennyit eszünk.
Az úgynevezett „cafeteria diet” állatkísérletek jól szemléltetik, hogy az étel minősége mennyire befolyásolja az evési viselkedést. Ezekben a vizsgálatokban a patkányok egyik csoportját hagyományos, kiegyensúlyozott tápanyag-összetételű, de viszonylag egyszerű ízű laboratóriumi táppal etették, míg a másik csoport energiadús, ízletes, a nyugati étrendre emlékeztető, cukros és zsíros ételekhez – például süteményhez és kekszhez – is hozzáfért.

A cafeteria-étrenden tartott állatok jelentősen több energiát fogyasztottak, gyakrabban nassoltak, és gyorsan elhíztak a kontrollcsoporthoz képest. A kutatók szerint az erősen feldolgozott, túlízesített és ízfokozókkal dúsított ételek képesek felülírni azokat a biológiai mechanizmusokat, amelyek normális körülmények között szabályozzák az étvágyat.
Stresszhelyzetben az agy ráadásul hajlamos olyan viselkedési mintákat keresni, amelyek gyors megkönnyebbülést hoznak. A magas energiatartalmú ételek – különösen az ultrafeldolgozott, cukorban és zsírban gazdag élelmiszerek – erős jutalmazó hatással bírnak. Ez részben megmagyarázza, miért jelenik meg sok embernél a stresszevés. Ilyenkor az evés nem csupán az éhség csillapításáról szól, hanem az idegrendszer megnyugtatásáról is.
A jutalmazó rendszer szerepe
A modern idegtudomány szerint ezek az ízgazdag, ultrafeldolgozott ételek erősen stimulálják az agy dopaminrendszerét, amely a motiváció és a jutalomérzet egyik központi idegi hálózata. Ez a rendszer evolúciósan azért alakult ki, hogy segítsen bennünket az energiadús táplálék megtalálásában egy olyan világban, ahol az élelem gyakran szűkös volt.
Ma azonban egészen más környezetben élünk. A fejlett világban az emberek nagy része gyakorlatilag korlátlanul juthat hozzá ételhez a nap bármely szakában. Ráadásul az ultrafeldolgozott élelmiszereket gyakran úgy tervezik meg, hogy egyszerre tartalmazzanak cukrot, zsírt, sót és erős ízanyagokat. Ez a kombináció rendkívül erős jutalmazó hatást válthat ki az agyban. Egyes kutatók ezt a jelenséget hiperízletes (hyper-palatable) ételeknek nevezik. Az ilyen ételek nemcsak energiát adnak, hanem erős idegrendszeri választ is kiválthatnak, ami megnehezítheti az evés tudatos szabályozását.

A probléma tehát nem feltétlenül az emberi fiziológiában vagy az akaraterő hiányában keresendő, hanem abban, hogy ma a környezetünkben gyakran erősebb ingerekkel találkozunk, mint evolúciós fejlődésünk során valaha. Ez az egyik oka annak, hogy a modern elhízásjárványt egyre több kutató nem pusztán egyéni életmódbeli kérdésnek, hanem a környezet és a biológia közötti kölcsönhatás eredményének tekinti.
A korai életélmények szerepe
Kutatások azt is kimutatták, hogy a stresszrendszer működését részben a korai életélmények formálják. Az úgynevezett ACE (Adverse Childhood Experiences) vizsgálatok szerint a gyermekkori krónikus stressz, a biztonság hiánya vagy egyéb trauma hosszú távon befolyásolhatja a stresszhormonok szabályozását. Az ACE-vizsgálatok dózisfüggő kapcsolatot mutattak a gyermekkori ártalmak és több későbbi krónikus betegség, köztük az elhízás kockázata között. Ez hatással lehet:
• az étvágyra
• az anyagcserére
• a testsúly alakulására.
Fontos hozzátenni, hogy nem minden elhízás hátterében áll trauma vagy krónikus stressz, de ezek a tényezők sok embernél fontos szerepet játszhatnak a testsúlyszabályozás zavarában. Vagyis a testsúlyunkkal kapcsolatos problémák sok esetben jóval korábbra nyúlnak vissza, mint az első fogyókúra.
A testsúly és az idegrendszer kapcsolata
Mindez segít megérteni, hogy hosszú távon miért nem minden esetben elegendő a kalóriák számolása, az akaraterőre épülő, korlátozó diéták követése vagy a testmozgás fokozása. Ha a stresszrendszer tartósan aktív állapotban van, az hatással lehet azokra a fiziológiai folyamatokra is, amelyek az étvágyat, a hormonrendszert és az energiafelhasználást szabályozzák. A testsúly így nem csupán az étrend és a mozgás eredménye, hanem az idegrendszer állapotának tükre is lehet.
A longevity szempontja
A modern longevity szemlélet ezért egyre inkább rendszerszinten közelíti meg az egészséget, beleértve a túlsúly és az elhízás kérdését is. A metabolikus egészség nemcsak tudatos életmóddöntésekről szól, hanem az idegrendszer és a hormonháztartás egyensúlyáról, az alvás minőségéről és a stressz hatékony kezeléséről is. A túlsúly gyakran nem pusztán a kalóriák mennyiségén múlik, hanem azon is, hogy a szervezet mennyire érzi magát biztonságban.
Ha valóban meg akarjuk érteni az elhízást, talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy miért esznek túl sokat az emberek, hanem az, hogy miért lett a világunk ennyire hatékony abban, hogy erre késztessen bennünket.