Miért megy valaki pszichológushoz?
Rengeteg okból dönthet úgy valaki, hogy pszichológushoz fordul: tartósan lehangolt, szomorú, enerváltnak érzi magát, esetleg szorong egyes élethelyzetekben, ami a mindennapjait is megnehezíti. Sűrűsödő konfliktusok is lehetnek az okok között, családi helyzetek, melyek hátráltatják a mindennapi munkavégzést, pihenést és a teljes élet lehetőségét. Sokan fordulnak szakemberhez válás, szakítás, gyerekszületés, haláleset, elmagányosodás és munkahelyi problémák miatt.
Emlékszem, jópár évvel ezelőtt, mielőtt terápiára mentem volna, megkérdeztem egy önkéntesként dolgozó ismerősömet, miért segít önzetlenül másokon a szabadidejében. Azt válaszolta, fontos neki az önismeret, és az önkéntességgel sokat tanulhat magáról. Nem értettem. Magunkról tanulni? Önismeret? De hiszen ki ismerné magát jobban saját magamnál? Pár év múlva már én is megértettem, hogy miről beszélt az ismerősöm.
Kerekes Anna pszichológus szerint: a legtöbben akkor keresik fel a pszichológust, amikor az szenvedés már akkora nyomással nehezedik rájuk, hogy az illető úgy érzi, egyedül nem tud megbírkózni az életében felmerülő nehézségekkel. Ilyenkor egyébbként sokkal magasabb is a motiváció a változásra, mint amikor valaki ún. „küldött kliens”, azaz valakinek (szüleinek, partnerének stb.) a nyomására megy el terápiába.
Csak a betegeknek van szükségük terápiára?
Még mindig elterjedt az a vélekedés miszerint pszichológushoz, pszichiáterhez csak a beteg emberek járnak, pedig a lelki munka, a gyerekkorunk feltárása, feldolgozása és hatása a jelenünkre minden ember életében meghatározó – folytatja a szakértő. Mindenkinek van mit mesélnie a pszichológusnak, és bárki gyarapodhat a tanácsadás, terápiás ülés által – ha akar. Fontos ugyanis, hogy a kliensnek is tennie kell a változásért, sőt az általános hiedelemmel szemben, neki kell a legtöbbet tennie érte. A pszichológust úgy képzeljük el, mint egy kísérőt, aki végigvezet a sokszor sötét, buktatókkal, gödrökkel teli ösvényen. A fájdalommal, a beidegződésekkel, saját hiedelmeinkkel, sémáinkkal való megküzdés a terápiás folyamat természetes része, és mint ilyen, nem elkerülhető, sőt hasznos és szükséges része az önismereti munkának.”
„A terápiába járást még mindig övezi egyfajta szégyen, hiszen a súlyos mentális betegséggel élők mai napig erősen stigmatizáltak a magyar társadalomban” – magyarázza Kerekes Anna. Rengeteg a félreértés a mentális betegséggel élőkkel kapcsolatban. Ugyanakkor a szakértői segítséget is egyre többen igénybe veszik , bizonyos körökben sikk pszichológushoz, terapeutához járni. Ez egyfelől pozitív, másfelől viszont jó lenne, ha minél inkább beivódna a közbeszédbe az is, hogy a konyhanyelven „normálisnak” nevezett működésbe is mennyi minden belefér – azt látom, hogy az emberek nagyon sokat aggódnak, hogy velük valami baj van, hogy ők nem olyanok, mint mások. Ehhez persze hozzájárul a kirekesztésre buzdító rendszer is. Szerintem büszkének kell lennünk, ha dolgozni akarunk magunkon, fejlődni szeretnénk, és ehhez szakértő segítséget kérünk – fejti ki a pszichológus.
A terápián szóba kerülhet a gyerekkorunk, a szüleinkkel való viszonyunk, a neveltetésünk, a minták, amiket megtanultunk. Sokszor fájdalmas felismerésekkel kell szembesülnünk. A terapeuta meghatározott szakmai módszerek szerint vezeti, kíséri a beszélgetést, mondhatni tartja a lámpást, amíg a kliens körbenéz a lelkében, ítélkezésmentesen hallgat, szükség esetén visszaterel az önszeretet ösvényére. Magyarul: nem azért van ott, hogy véleményt mondjon, hanem azért, hogy a ránézhessünk a saját elakadásiankra, ehhez pedig biztonságos, empatikus környezetet teremt.
Kihez forduljunk, ha baj van?
A terápia sok esetben kellemetlen, sőt kifejezetten fájdalmas élmény lehet, akár hetekre, hónapokra szólóan. Egy nagyobb felismerés után nekem közel fél év kellett, mire újra önmagamnak kezdtem érezni magam. Ami viszont a mélység után jön, az felemelő volt. Ha feldolgozzuk a traumákat, megtörjük az önvád ördögi körét, egykori, energikus önmagunkból kapunk vissza.
Az önismereti kérdéseken túl a depresszió, a személyiségzavarok és más mentális betegségek mindenképpen pszichológus és pszichiáter szakértelmét igénylik. A magyar társadalomban több mint egymillió ember fordul meg pszichiátriai ellátásban valamilyen módon, világviszonylatban is magas a depressziós betegek aránya itthon, ehhez pedig sokaknál valamilyen addikció (pl. alkoholizmus) is kapcsolódik. Ilyen helyzetben mindenképp érdemes pszichiáterrel konzultálni. Az ő szerepét sokan összekeverik a pszichológussal. A pszichiáter tüneti kezelésben segíthet gyógyszeresen, viszont nem helyettesítheti a terápiás kezelést.
Sokféle pszichológiai módszer létezik, érdemes a problémánkra fókuszáltan szakembert keresni. Például van, aki az evészavarokra specializálódott, mások a függőségek feloldásában segíthetnek, sokan dolgoznak szorongásos, depressziós kliensekkel. A bizalmatlanságunk természetes érzés ebben a helyzetben, egy jó szakemberrel ez feloldódhat, de a nagy lépés, a megnyílás végső soron ránk, kliensekre vár. A módszereket illetően: minden szakember mással dolgozik, és egyéni az is, kinek mit javasolnak. Elterjedt módszer a kognitív viselkedésterápia, ami sokaknak bevált depresszió és szorongás kezelésében, a dialektikus viselkedésterápia Borderline-személyiségzavarban bizonyított, de sokan alkalmazzák a jungi sématerápiát is a gyerekkori berögződések feltárására és új megküzdési módszerek kialakítására.
Az állami ellátás korlátozott vagy nem elérhető
Ennek ellenére érdemes a területileg illetékes pszichiátriai rendelőben érdeklődni, gyakran szabadulnak fel időpontok a körzeti pszichológushoz, esetleg indulnak csoportterápiák valamelyik szakintézetben. Magánellátásban pszichológushoz járni sajnos költséges, és viszonylag kevesen engedhetik meg maguknak a heti akár 15-20 ezer forintos költséget. Mikor kell viszont mindenképp segítséget kérni, esetleg egy szerettünk állapotáért komolyabban aggódni?
Kerekes Anna szerint az öngyilkossági szándék mindenképpen ilyen. Ha valaki komoly, akut öngyilkossági szándékot fogalmaz meg, tehát közvetlen életveszélyben van, azt nem szabad egyedül hagyni, el kell kísérni a legközelebbi kórház pszichiátriai osztályára, vagy mentőt kell hozzá hívni. Ugyanez a helyzet akut pszichózisnál, amikor valaki elszakad a valóságtól, realitásérzékelése súlyosan sérül. Nagyon jó lenne ha az utcán sem hagynánk magukra a láthatóan szenvedő embereket pusztán azért, mert nem közvetlen ismerősök.
Kevésbé akut esetben finoman, nem intruzívan, de avatkozzunk be, ha azt tapasztaljuk, hogy egy ismerősünk, szerettünk mentális egészsége veszélybe kerülhetett. Ha azt látjuk, hogy viselkedése markánsan megváltozott, látványosan lefogyott, visszahúzódik, szótlan vagy bizarr dolgokat mond, reménytelenséget, kilátástalanságot él meg, vagy jelentősen romlott a teljesítménye, akkor beszéljünk vele, kérdezzük meg, mi a baj, hallgassuk meg, hívjuk fel a figyelmét arra, hogy forduljon szakemberhez.
Fotó: Pexels
