A dokumentum sorozat ominózus részének első képkockáin egy apró nő lépked a sűrű erdőt átszelő ösvényen. Az európai lélek számára szokatlan derű árad belőle. A nézőnek meg sem fordul a fejében, hogy ez a nő gyerekfejjel hozta meg élete talán legnehezebb és legbátrabb döntését, ami ide, a dél-koreai Baegyangsa templomot rejtő hegyoldalba vezette őt, ahol a produkció stábja szorosan a nyomában járva keresi a választ a kérdésre: mi a titka Jeong Kwannak? Jeong Kwan édesanyjától tanult főzni és a kolostorban ismerkedett meg a templomi ételkultúrával, ma pedig világhírű séfek lesik minden mozdulatát, hogy rájöjjenek, mitől válnak különlegessé az ételek a keze alatt. A Budapestre érkezett szerzetessel sorsfordító döntéséről, templomi ételről és emberi kapcsolatokról beszélgettünk.
Melyik a legelső íz, ami eszébe jut a gyerekkorából?
Gyerekkorom ízei édesanyám főztjéhez kapcsolódnak. A legmeghatározóbb például a vörösbabból készült kása, a holdújévkor készített tteokguk (különösen az újév ünnepén fogyasztott, hagyományos koreai leves, amelybe rizsnudli kerül – a szerk.), a gőzölt krumpli és persze a kimcsi. De eszembe jut még a cshuszokkor (aratóünnep – a szerk.) tálalt rizs és namul (növényféleségből készült kísérő étel – a szerk.) is. Egyszóval a legkorábbi emlékem a hansik (a koreai gasztronómia hagyományos ételei – a szerk.), vagyis minden, amit az édesanyám főzött nekem.
Egy kedves anekdota szerint hétéves volt, amikor először készített kézzel gyúrt tésztát, hogy meglepje vele az édesanyját. Mit jelentett önnek ekkoriban, gyerekfejjel a főzés?
Valóban hat-hétéves lehettem, amikor elkezdtem főzni. Fogtam a lisztet, vizet adtam hozzá, tésztát gyúrtam belőle, aztán tökkel és borssal ízesítettem. Később elkezdtem más ételekkel is kísérletezni, például namult készítettem padlizsánból. Figyeltem az édesanyámat és más családtagjaimat, hogy ők hogyan csinálják, és leutánoztam őket. Eltökéltem, hogy édesanyám lábnyomába lépve másokért, szívből fogok főzni, hiszen ettől válik étellé az étel.
Csak tizenhét éves volt, amikor úgy döntött, hogy eljön otthonról és egy kolostorba költözik. Mi indította útnak ennyire fiatalon?
Ez közvetlen azután történt, hogy meghalt az édesanyám. Kamaszként nagyon nehezen éltem meg ezt az időszakot, hatalmas fájdalom dolgozott bennem, amiről nem mertem beszélni még a barátaimnak sem. Azon gondolkodtam, hogy tudnék olyan életet teremteni, hogy ezt a fájdalmat ne kelljen átélnie senkinek miattam. Arra jutottam, hogy ha nem házasodom meg és nem születik gyerekem, ezt elkerülhetem – így bevonultam szerzetesnek. A kolostorban aztán megismertem a templomi ételkultúrát.
Miben különbözött ez az ételkultúra attól, amit azelőtt megszokott?
A templomi étellel kapcsolatban vannak bizonyos megkötések. Mi nem eszünk húst és halat, nem eszünk hagymát. Azokat a növényeket készítjük el, amiket mi magunk termesztünk, vagy amiket a hegyen gyűjtünk. Ezekből tápláló, energiát adó ételek születnek.
Hogyan került a kolostorban a konyhára?
Amikor bevonultam a kolostorba, a szerzetesek arra utasítottak, hogy vegyek részt a mindennapi tennivalók elvégzésében. Besegítettem a kerti munkába, a termények betakarításába és a konyhai teendőkbe. Figyeltem, hogy hogyan csinálják mások, miközben magam is elvégeztem ezeket a feladatokat, így szívtam magamba a templomi étkezési kultúrát és a főzéssel kapcsolatos szokásokat. Ezzel együtt nyilván magammal vittem azt a fajta étkezési kultúrát is, amit az édesanyámtól tanultam és nagyon jól ismertem. Ezt a két kultúrát igyekeztem egyesíteni, amikor főzni kezdtem. Ha új impulzusok érnek, ha új kapcsolatokra teszek szert, azokat mindig igyekszem beépíteni valahogy abba, ahogyan az ételt készítem. Most már tulajdonképpen ötven éve működöm így. A kolostorban pedig megtaláltam a szabadság felé vezető utat, aminek a kiteljesedése az, hogy mára rengeteg helyen megfordultam és megfordulhatok a világban, ahol újabb és újabb emberi kapcsolatokra tehetek szert az ételeken keresztül.
„A főzés és Buddha tanításainak a követése egy és ugyanaz” – mondja az önről készült dokumentumfilmben. Mit jelent ez pontosan?
A templomi étel elkészítése valójában a lelkigyakorlatunk része. Az én célom a megvilágosodás, ezért is élek a kolostorban és követem azokat a gyakorlatokat, amik ezt a célt szolgálják. Ehhez pedig energiára van szükségem: nem túl sokra, nem túl kevésre, éppen elegendőre. Ezt úgy érem el, ha harmóniában vagyok a környezetemmel és azzal, amit megeszem.
Világhírű séfek tanulnak öntől. Mit gondol, mi a titka?
Én a séfeknek nem technikákat tanítok, hanem annak a folyamatát, ahogyan én a hozzávalókhoz közelítek, ahogyan megismerem és elkészítem azokat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy hogyan érzem magam, miután megettem az így elkészített ételt. Ez tulajdonképpen egy önismereti folyamat, ami Buddha tanításaihoz kapcsolódik és a megvilágosodáshoz vezető utat támogatja, és aminek a során összejövünk, főzünk, eszünk és kapcsolódunk egymással.
Tizenhét éves kora óta megtalálta a helyét a kolostori mindennapokban, lehetősége nyílt arra, hogy az ételei segítségével bejárja a világot és másokkal is megoszthassa a templomi étkezési kultúrát, miközben egy hosszú belső utat is megjárt. Ha találkozhatna a tizenhét éves kori önmagával, mit mondana neki?
Miután bevonultam, felszabadultam. Annak ellenére is boldog voltam, hogy hajnali háromkor kellett kelni és csak este nyolckor tudtam lefeküdni. Élveztem, hogy a hegyet járhatom, olvashatom a tanításokat, még az imákat is élveztem. Az a melegség, ami akkor megjelent az életemben, még ma, ötven év után is kísér engem. Ennek az útnak köszönhető az a rengeteg emberi kapcsolat is, amire a világot járva szert tettem. Ha tehát találkozhatnék a tizenhét éves kori önmagammal, azt mondanám neki: a legjobb utat választottad.
Fotó: Koreai Kulturális Központ
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
