Dr. Farkas Levente András a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerzett jogi végzettséget, és bár ügyvédjelöltként édesanyja ügyvédi irodában dolgozik, névjegyét mégis tiktokerként tette le az asztalra. Célja elsősorban nem az edukáció, hanem sokkal inkább az, hogy a valaha élt legnagyobbak gondolataival elgondolkodtasson.
Jogi végzettséged van, mégis online tartalmakat gyártasz. Ügyvédnek, vagy sokkal inkább tiktokernek tartod magad?
Nagyjából épp akkor végeztem a jogi egyetemen, amikor elkezdtem rövid videókat készíteni, hogy promózzam az ügyvédi irodát. Visszagondolva, lehet, hogy nem Caravaggio Bacchus című képről kellett volna akkor beszélnem, de az volt az elképzelésem, hogy miután egy figyelemközpontú világban élünk, szinte mindegy, hogy miről beszélek, valamilyen figyelmet csak kapok, és azt én odafordítom, ahova szeretném. Csaknem egy évig naponta bementem az irodába, hetente többször tárgyalásokra mentem, emellett a hét minden napján igyekeztem valamilyen tartalmat kirakni magamról az internetre. Az egyensúly azonban egy idő után eltolódott a videókészítés felé. Most is dolgozom még ügyvédként, ha szükség van rám, miután tagja vagyok az édesanyámmal közös ügyvédi irodának, de most már nagyon nehéz a kettőt összeegyeztetni, ugyanazzal az intenzitással pörgetni.
Hogy minek tartom magam? Ez egy jó kérdés… Erre azért nem tudok válaszolni egyelőre, mert most épp abban a periódusban van az életem, amikor teszem a dolgomat, és nem azon gondolkodom, hogy éppen minek is tartom magam. Van, amikor tartalmat gyártok, ami sok időt elvesz a napomból, szerencsére a rengeteg elfoglaltság mellett nagyon sokat olvasok, nagyon sok zenét hallgatok, hogy aztán azt „le tudjam fordítani” a követőinek. Ilyenkor magányos gondolkodó vagyok. Emellett van a jogász, aki az irodában elvégzi, amit neki el kell végeznie. Van, amikor már nem is tudom, pontosan mi is történik velem. Nemrég a Győri Balettel volt egy közös műsorom, így nagyszínpadon is állhattam, mindemellett együttműködésre kért a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ, így én lettem a múzeumok arca. Nagyon hálás vagyok mindezért, és el sem tudom képzelni, mi jön még.
Gondoltad valaha, hogy egyszer ekkora figyelmet kap a kulturális missziód?
Soha az életben nem gondoltam volna erre. Talán Rimbaud mondta azt, hogy „Túl érzékeny voltam, és ez megnyomorította az egész életemet…”, – ebben van valami, de az én érzékenységem sokkal inkább egy szuperképesség, amivel közvetítek kifelé a követőimnek.
Bár a múltból merítkezel, mégis olyan érzésem van, mintha meghaladnád a korodat azzal, amit csinálsz.
Valóban a múlt inspirál, mert engem az érdekel, hogy mi volt mögöttünk, és kevésbé foglalkoztat, hogy mi vár ránk, sőt, még a most sem annyira érdekel.
A kortárs művészetet is nyomon követed? Az is inspirál téged?
Ezt egy másik hangulatcsomagba helyezem el, mert onnan valami mást kapok. A kortárs művészetet sokkal inkább érdeklődőként figyelem, hiszen megmutatja, hogy mi történik most a világban. Bár egy 300 éve és egy ma élő költő is a saját koráról beszél, de lehet, hogy ahhoz nem vagyok elég naprakész, vagy elég magabiztos, hogy a jelenkor szerzőivel azonosuljak. Olyan érzésem van, mintha a 20. század közepén elvágták volna a kultúra köldökzsinórját, és mintha azután megszűnt volna minden, mintha addig kilőtte volna magából az emberiség azt, amit tudott. Akár Platón is mondhatta volna, hogy nincs új a nap alatt, itt már mindent láttunk, pedig akkor még a civilizáció bőven előttünk állt, és nem születtek még meg a legnagyobbak, akik valaha éltek. Én most azt érzem, hogy kifogytunk a mondandóból, és egyszerű hangulatképekkel dobálózunk. Jó példa erre az Instagram-reels vagy a YouTube-videók, melyekből sok olyat szoktam látni, amikor odaírják a kép közepére például, hogy Dosztojevszkij, és kapok egy tizedmásodpercnyi őszi tájakról, csészékről vagy két csókolózó emberről összeállított képsort, ami ad egyfajta hangulatot. Én ezt is szeretem, de ez művészetnek számít? Igaz, ez is közöl valamit, de nagyon nehéz lenne összehasonlítani egy egész estés operával. Ilyen érzésem van a mai kortárs művészettel kapcsolatban is, ami akkor kapcsol ki igazán, ha valamiért ijesztő.
Ennyire borúsnak látod a jelent?
Nem, csak alapvetően szeretek félni, szeretem az ijesztő dolgokat, és a modern művészetben az vonz, ami borzongat.
Amikor nem idézel valakitől, akkor TikTok-videóidban elhangzó szövegeket te írod?
Én, ha egyáltalán leírom, mert ha van egy jó pillanat, vagy valami jó benyomás ér, akkor azt inkább elmondom úgy, ahogy az eszembe jut. Bárhol, bármikor. Ha éppen megyek valahová, és van egy kétperces mondandóm, akkor rögzítem.
Arra még nem gondoltál, hogy papírra vesd a gondolataidat, hogy könyvet írj?
Régen gondolkodtam rajta, és bár nem vetettem el az ötletet, de ha én egyszer könyvet írok, annak valami fajsúlyos dologról kell szólnia. A saját hangom is meglenne hozzá, van koncepcióm, ötletem, de azt hiszem, a mondanivalóm nem most aktuális. Még sok évnek el kell eltelnie ahhoz, hogy az írásba belevágjak.
Nem csak a mondanivalód és a hangod figyelemfelkeltő, hanem a megjelenésed is. Rengeteg tetoválás van rajtad, és szinte mindig feketében jársz. Ezzel mit szeretnél kifejezni?
Őszinte leszek, nem sok időt és energiát ölök abba, hogy az öltözékemre nagyon odafigyeljek. A feketéről csak annyit, hogy azokat a dolgokat szeretem – nyilván a tetoválások kiesnek ebből a kategóriából -, amik kortalanok és beilleszthetők bármelyik történelmi pillanatba. Most ezt a periódusomat élem, nem akarok ezzel semmit üzenni. Régen sok időt vett el tőlem, hogy hogy csavarintsam a hajam, de most inkább úgy látom, hasznosabb, ha a tartalom, amit a férfi szeretne megmutatni, az a fejében van, és nem a külsőségekben nyilvánul meg.
Ez a kijelentésed ellent mond annak, hogy mindkét karod tele van tetoválással…
Ez már csúnya is.
De ezt már nem lehet meg nem történté tenni.
Nem is szeretném visszacsinálni, ezek sebek. Soha nem terveztem, hogy nekem tetoválásaim lesznek. Bár nagyon szépek, nem szeretem feltétlen őket. Ezt nem azért mondom, mert nem lettek jók, külön-külön nagyon tetszenek, de összességében nem szeretek tetovált lenni… ahogyan a sebeket sem szereti az ember.
Milyen sebek ezek?
Minden, ami az életben eddig megtörtént azzal az emberrel, aki én vagyok. Ha majd egyszer ott leszek a koporsómban, és felhajtják az ingemet, akkor majd látják, hogy mi történt velem addig, amíg itt éltem a Földön. Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, éppen ezért ezt még soha nem mondtam el nyilvánosan senkinek, de én szeretem a sebeket magamon, mert karakteresnek gondolom őket. Emlékszem, hogy gyerekkoromban kis ollóval szándékosan sebeket vágtam magamra, de nem azért, mert bánatomban vagdostam magam. Én a sebeknek akkor is az esztétikáját szerettem. Harry Potternek szerencséje van, hogy van egy villámjel a homlokán. Szerintem az jó dolog, nagyon karakteres, mert látszik, hogy az élet már dolgozott rajta. Ez olyan, mint a romlás esztétikája. A Colosseumot is azért látogatják meg, mert egy már eltűnt világ nyoma. A sebek is ilyesmik egy ember testén, és azt üzenik, te már voltál itt, te már szembe találkoztál az élettel, és az nyomot hagyott rajtad. És hogyha nekem nincsenek olyanok, akkor gyártok magamnak, amennyit csak lehet.
Gyógyulnak azok a sebek?
Minden seb begyógyul, de nyomot hagynak az emberen, formálnak bennünket, és nem feltétlen kell, hogy rossz emlékek nyomai legyenek. Van, amikor a legszebb emléked is egy seb, mert akivel megélted, már nincs, vagy már az a pillanat nincs, amit együtt megéltetek. Nem csak a rossz dolgok hagynak nyomot az életünkben.
Érdekes, hogy épp a külsőségek miatt a videóidban egy komoly, komor férfi képét adod, holott egy vidám, jókedvű ember ül velem szemben, akinek még a szeme is mosolyog.
Valamiért sokszor elmondják, hogy melankolikus vagyok, a hozzám közel álló emberektől pedig gyakran hallom, hogy állandóan a halálról beszélek. Most már igyekszem ezen változtatni, de hát min gondolkozzon az ember? Furcsa, hogy 2025-ben, ha valaki a halálról beszél, azt hiszik, hogy depressziós. Pedig dehogyis! Semmi köze hozzá. Egyszerűen csak szeretem az élet borzongató valóságát. Szerintem az a jó, akkor él valaki jól, ha úgy veszi az akadályokat, a nehézségeket és a jó dolgokat is, hogy nincsenek nagy érzelmi kilengései. Ha tragédia vagy a legnagyobb dolog történik vele, akkor is a nullán van. Mondok egy bibliai példát. Salamon, a zsidók királya egyszer elküldte a legbölcsebb és legkedveltebb szolgálóját, hogy hozzon neki valamit, ami jobb kedvre deríti, ha szomorú, és a földön tartja, ha épp diadalittasan ünnepli az életet. A szolgáló egy gyűrűvel tért vissza, amibe az volt beleírva, hogy „elmúlik”. Úgy jó élni, ha számolunk vele, a jó és a rossz is elmúlik egyszer.
Elégedett vagy az életeddel? Jól érzed magad a bőrödben?
Én mindig jól éreztem magam a bőrömben, nem cserélnék senkivel. Elégedett soha nem leszek vele, valószínűleg most sem vagyok az, mert bármilyen élethelyzetben hiányozhat valami. Vakvágányra visz, ha mindig azt szeretnénk, hogy minden rendben legyen, mert valójában semmi nincs rendben akkor sem, ha az ember éppen azt az életet éli, amiről álmodni sem mert volna soha, mert akkor is ott vannak annak az életformának a nehézségei. Vegyük például a kommenteket, ami lehet pozitív, de lehet bántó is. De lehetne úgy is, hogy a 28 éves Leventét senki nem ismeri, senki nem dicséri és nem mond róla rosszat sem. Egyik se lenne jó. Ha a kettő közül választanom kellene, akkor inkább bántsanak sokan, de legyen valamilyen szerepem ebben a világban.
Apropó, kommentek. Az egyik veled készült interjúhoz tartozó hozzászólásban azt írta valaki, milyen jó, hogy egy korban élhet veled.
Ez csodálatos és igazán megtisztelő, ennek a kijelentésnek súlya van, komoly dolog, sajnos ezt a kommentet én nem olvastam, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy most már ritkán követem a hozzászólásokat. És ezekkel kapcsolatban sajnos sokszor elfelejtjük, hogy ha a kommentszekcióban ott van 221 komment, az ugyanakkor 221 emberi élet is.
Ha választhatnál, te kinek szeretnél a kortársa lenni?
Korábban voltak elképzeléseim arról, hogy kikkel szerettem volna találkozni az életemben, de most már azt gondolom, hogyha szeretnék beszélgetni Shakespeare-rel, Dantéval, vagy a legnagyobbakkal, akkor elég, ha előveszem a könyveket, és máris beszélgetek velük. Ráadásul így ezeknek az embereknek nem is a hétköznapi gondolatait olvasom, hanem azokat a gondolatokat, amiken egy életen át gondolkodtak.
Honnan ez a világlátás? Milyen családban nevelkedtél?
Most eljátszhatnám a nehéz körülmények közül jött vándort, de ez nem lenne igaz, mert én nagyon jó körülmények között, Budán nőttem fel a szüleimmel, ahol mindenem megvolt, amit egy gyerek kívánhat, megszorozva tizenhattal. A szüleim érdekes emberek, mindketten nagyon érzékenyek. Az édesapámat idén januárban vesztettem el, érdekes, ennek ellenére mégis jelen időben szoktam róla beszélni. A szüleimnek nagyon hangsúlyos véleményük van mindenről, amit meg is beszélük sokszor, néha hangosan, néha halkan, de inkább hangosan. Mégis inkább az érzékenység szőte át a családi légkört, ami igazán fontos része volt az életünknek. Édesanyám múzeumokba vitt, azok nagy hatással voltak rám, ahogyan az is, amikor születésnapomra azt kértem, hadd menjek Párizsba vagy New Yorkba, mert látni akarom a világot. A kultúra önmagában senkit nem érdekel, semmit nem jelent, ha nincs meg valakiben az az érzékenység, amivel érzéseket, bukásokat, felemelkedéseket, szerelmet, nem szerelmet, bánatot, fájdalmat keres. Ha ezekhez az érzésekhez megtalálja mindig azt a történelmi karaktert, periódust, pillanatot, akihez vagy amihez kapcsolódni tud, mellyel színesebbé, érdekesebbé vagy magyarázhatóbbá teheti az életét, sokat segíthet a világ, a kultúra befogadásában. Anyám soha nem zongorázott Bachot a konyhában, de mindig volt a szüleimben egyfajta igényesség, és valójában mégiscsak erről szól a művészet.
Édesapádról kevesebbet beszélsz, ő milyen ember volt?
Volt neki két üzlete itt, Budapesten, a belvárosban, ő itt dolgozott egész életében. Most a bátyámmal próbálunk a nyomdokaiba lépni, bár nála jobban senki nem tudta ezt csinálni. Idén lett volna 80 éves. A kora ellenére soha nem volt egy nyugodt alkat, elképesztő ereje volt, élete végéig mindig csinált valamit. Mi mindig megtaláltuk egymással a közös hangot. Mostanában épp azért nem nézem a focit, mert eddig egész életemben vele néztem. Nagyon sokszor megtörtént, hogy szombaton délben elkezdtünk meccset nézni, és vasárnap este 11-kor fejeztük be. Én nagyon hálás vagyok a futballnak, mert ez képes megtölteni az apa és fiú közötti csendeket tartalommal. Ha futballt néztünk, látszólag a pályán zajló eseményeket vitattuk meg, és közben az élet minden szegmenséről szót válthattunk.
Fotók: Fedelin Ádám, Győri Balett
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
