Több portrékötetet is írtál már, elsősorban olyan emberekről, akik az opera világában alkottak kiemelkedőt. Bár Romhányi Józsefet is jegyzi ez a műfaj, maradandót mégis költőként, íróként és műfordítóként alkotott? Mi tette őt érdekessé számodra?
Romhányi lánya, Ágnes szeretett volna egy kötetet az édesapjáról, és szerzőként engem ajánlott neki egy közös ismerősünk, ma már barátunk. Bár mi az Operából ismertük egymást, hiszen Ági dramaturg volt hosszú éveken át, én pedig ott voltam sajtófőnök, nem jutottam eszébe mint portrékönyv-szerző. Amikor felhívott, egyáltalán nem gondolkodtam, hogy elvállaljam-e, azonnal igent mondtam, bár így utólag bevallom, arra nem voltam felkészülve, hogy mennyire nehéz feladat vár rám.
Azt, hogy ennek a portrékötetnek a megírásával milyen nagy fába vágtad a fejszéd, többször is jelezted a könyvben. Romhányi lánya mellett kik tudtak neked hiteles forrásként segíteni?
Például Vitray Tamás, aki kifejezetten miattam keresett elő egy archív anyagot, egy DVD-t, amin az az interjú szerepelt, amit ő készített Romhányi Józseffel. Ez – úgy tudom – az egyetlen olyan televíziós interjú, ami vele készült. Azt pedig, hogy találkozhattam Romhányi József özvegyével, tekinthetjük valamiféle csodának is. Elutaztam hozzá Londonba 2023 nyarán, három napot nála töltöttem vendégségben, Márta néni akkor volt 94 és fél éves. Varázslatos találkozás volt, ahogyan az is, hogy több 90 pluszos emberrel beszéltem Romhányiról, akiknek egytől egyig inspiráló volt a szellemi frissessége és jelenléte. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül éli meg valaki a magas kort jól. Vitray Tamás és Márta néni mellett Szinetár Miklóssal is élmény volt beszélgetni. Bár lett volna még több olyan alany, aki személyesen ismerte Romhányi Józsefet, óriási mennyiségű archív cikkre bukkantam vele kapcsolatban ezek elolvasása, feldolgozása is feladta a lecként, de a legnagyobb nehézséget a műjegyzék jelentette. Romhányi József ugyanis olyan mennyiségű munkát végzett, hogy annak a szakmai rendszerezése még legalább egy évet igénybe vett volna, és a könyv oldalszámát is jelentősen megnövelte volna. Nem mondom, hogy beletört a bicskám, de úgy fejezem be a könyvet, hogy ez még egy bőven kutatható életmű.
Ezek szerint sok mindent te írtál le először Romhányival kapcsolatban?
Nagyon sok mindent, holott például a születésének 100. évfordulóján rengeteg emlékcikk megjelent róla, de azok nagyjából mind ugyanarról szóltak. A kutatás során rábukkantam olyan információkra, melyeket Ági is tőlem hallott először, és jó néhányra rácsodálkozott. Romhányi életének például volt egy szakasza, a hadifogság, amiről soha nem beszélt, éppen ezért az egy teljes vakfolt volt. Ezt a nagyon kemény két és fél évet teljesen eltemette magában, nem mesélt és nem is írt róla. A titkos verseit a lánya mutatta meg és úgy döntöttünk, ezekből egy napvilágra kerülhet. Imádta ugratni a barátait, szerette az embereket, ezért majdnem belebetegedett, amikor vezető pozíciót kapott a tévénél, nem bírta…
A számos újdonság közül, amire Romhányival kapcsolatban rábukkantál, neked mi jelentette a legnagyobb meglepetést?
Leginkább az, hogy milyen színes életet élt. A kommunista érában afféle hagyományos, nagypolgári stílusban, ami talán annak volt köszönhető, hogy a szülei, akik éttermet vezettek Németországban, Berlinből települtek vissza Magyarországra, a felesége pedig arisztokrata családból jött. A munkájának köszönhetően pedig természetes volt számára, hogy a baráti körét zeneszerzők, színészek, és egyéb művészek alkották, ebből fakadóan elképesztően gazdag társasági életet élt, nyitott házat vittek és vacsorákat rendeztek. Gyönyörű, ahogy a lánya ma is őrzi ennek a miliőnek az érinthetetlenségét a család egykori otthonában. Amikor először jártam a házban, nem azt éreztem, hogy Áginál vagyok vendégségben, hanem azt, hogy beléptem abba a dolgozószobába, ahol Romhányi alkotott. Mindeközben eszembe jutott, amikor az anyukám tízéves koromban adta a kezembe az első Szamárfül kötetet, megvette nekem a Misi meséit is, és persze Mézgán nőttünk föl. Bár ultraviccesek voltak a rímek, amiket kitalált, sok közülük szállóigévé vált, és ő maga elképesztően szórakoztató volt, de azt csak kevesen tudják, hogy ez alatt a felszín alatt a fundamentum a zenei és irodalmi műveltsége volt. Romhányi összetett személyiség volt, egyben munkamániás, végül ebbe is halt bele, agyonhajtotta magát.
A kutatómunka során olyan szerencsés helyzetbe kerültél, hogy te nemcsak költőként és szövegíróként ismerted őt meg, hanem magánemberként is. Milyen ember volt Romhányi József? A magánéletben is ugyanúgy jellemző volt rá a humor és a kreativitás, mint a munkában?
Egyértelműen igen, és mindenkivel szemben megengedő volt. Egyedül csak a munkában nem ismert tréfát. Nem akarom magamat hozzá hasonlítani, de három dolog miatt nagyon közel éreztem magamhoz. Ugyanaz a három mozgatórugója volt az életének, ami az enyémnek: az írás, a hülyeség és a zene. Szóval szerintem nem véletlen talált meg engem ez a feladat. Apám is ilyen volt és a férfiakban is ezt kerestem: legyen okos, szórakoztató és muzikális. Azt hiszem, ezért értem az ő lényegét. Bárkivel beszéltem egyébként, senkitől nem hallottam róla rosszat, mindenki elképesztően jó és önzetlen személyiségként jellemezte. A szakmai profizmusa mellett valószínűleg ez segített neki úgy talpon maradnia, hogy nem feküdt le az akkori politikai vezetésnek. Abban azonban megbízható és első rangú volt, amit csinált, ezért nem bántották.
Miben más ez a portréköteted, mint az összes többi?
Megírni volt más. Az összes eddigi portrékönyvemet az alannyal beszélgetve készítettem, interjúkötetek voltak egytől-egyig, bár regény formában írtam meg mindet. Az Operát elhagyva aztán új világ nyílt meg számomra: lett időm prózát írni, elkezdtek megjelenni a novelláim, aztán az első regényem, amit érdekes módon szintén interjúk alapján írtam, tizenegy nőt gyúrtam egybe magammal és a fikcióval. A metoo után az volt a célom, hogy az erotika visszakapja a méltóságát. Sajnálom, hogy rosszkor jelent meg a Vénusz virrasztása – a járványügyi zárlat után kevesebb figyelmet kapott, és az emberek talán nehezen nyúlnak erotikus könyv után, de legalább nyíltabb visszajelzéseket adtak privát levélben. A Romhányi-kötet abban mindenképpen más, hogy az eddigi könyvekben én soha nem szólaltam meg, bár egyes szám első személyben írtam – mintha a főhős mesélne. Most először én beszélek, személyesen vezetem végig az olvasót egy emberi úton. Fontos, hogy ez nem tudományos munka, hanem Romhányi József története.
Épp az jutott eszembe olvasás közben, hogy vajon mennyire tudtad távol tartani magadtól a témát, hogy ne feltétlenül arra a képre formáld az alanyodat, amilyennek te láttad.
Erre volt jó a DVD, amit Vitray Tamástól kaptam. Addig csak egy elképzelt alak élt bennem, akit láttam verset mondani videófelvételeken, meg fekete-fehér fényképeken, de valójában csak az interjúban elevenedett meg. Tulajdonságokkal nem ruháztam föl, és mindent, amit megírtam, elvittem Áginak, hogy kontrollálja, hogy tényleg hiteles legyen.
A könyvedben egy igazán érdekes kapcsolat rajzolódik Romhányi és a felesége között.
Anélkül, hogy spoilerezném a házasságukat, annyit elárulok, hogy nagyon különös, sőt extrém, vagy inkább modern kapcsolat volt az övék, amiből sok nő egy kicsit tanulhatna is… De maga Márta néni is egy elképesztő asszony volt. Az a három nap, amit vele eltöltöttem, mindenképpen maradandó élmény és elmék lesz. Amikor találkoztunk, már nem nagyon tudott mozogni, de még tele volt élettel, és képzeld, minden digitális eszközt kezelt, laptoptól a tableten át a telefonig, miközben egy karfás fotelban töltötte a napot, vagy egy kis gurulós járókával közlekedett a lakásban. Abból a szellemi frissességből, amit akkor mutatott, arra következtetek, hogy Romhányi Józseffel nagyon nagy párost alkottak volna idős korukban is, ha megérte volna ezt a kort a férje. Egyébként is nagyon klassz életük volt, sokat énekeltek együtt, rengetegszer eljártak vacsorázni, és hát ott volt a kártya is; azt még nem is mondtam, hogy mekkora bridzsőrült volt Romhányi József. Még találkozhattam volna a régi bridzspartnereivel, de attól tartok, akkor öt év múlva sem fejeztem volna be ezt a könyvet.
Vissza fogsz még nyúlni a témához?
Nem, de a téma, a személyisége már velem marad, számomra mindig fontos lesz ez az életmű, és talán lesz majd egy olyan időszak, amikor majd én tudok a legtöbbet Romhányi Józsefről. Ágival sokat beszélünk arról, hogy hogyan mentsük át a jövő számára például azt a rengeteg kéziratot, amit az édesapja hátra hagyott. Egyébként az is szuper élmény volt, amikor az utcán a táskámban cipeltem egy jó pár spirálfüzetet, a Frédi és Béni magyar szövegeit Romhányi kézírásával. Amikor hasonló relikviákkal sétáltam, vagy itthon elővettem, mindig nagyon jó érzés fogott el. Számomra ajándék, hogy megtalált ez a feladat. Elugrani előle, még ha oltári kemény volt is, nagyon nagy kár lett volna.
Fotó: Szepesvári Petra / Helikon
