Bár bőven túl vagyok a gyermekvállalás kérdésén, a fiaim már felnőttek, a filmedet megnézve azonban rögtön visszajöttek az érzések, gondolatok, dilemmák, mindaz, ami az anyává válás idején felmerül a nőkben. Mennyire személyes történet a filmed és mennyire más nők sztorija?
Egyik történet sem velem történt meg, de mindhárom karakterben van valami belőlem. A jelenlegi élethelyzetemben a baráti beszélgetések egyik központi témája a gyerekvállalás, nagyon sok nővel beszélgettem a közelmúltban erről. Amikor kezdett formálódni a projekt, és kiderült, hogy film lesz belőle, még inkább megtaláltak a történetek. Sokan megkerestek, megnyíltak előttem, ismeretlen nők mesélték el a dilemmáikat, vagy akár az abortuszukat. Az elején zavarba ejtő volt, hogy kvázi idegenek is nagyon intim történeteket osztottak meg velem. Ugyanakkor felszabadító is, hiszen miért kéne, hogy szégyelljük magunkat bármiért, ami a testünkkel történik. Úgyhogy ez egy borzasztó érdekes utazás volt számomra.
Három női sorsot követsz végig, három dilemmát, az anyává válás három nehezített terepét. Párizsban Adél nem kívánt terhességgel néz szembe. Budapesten Nóra titkolja, hogy férjével gyermeket akarnak örökbe fogadni. Berlinben Becky szembesíti családját azzal, hogy egyedülálló anya akar lenni. A három nő közül kettő külföldön él. Mi volt az oka, hogy behoztad a migráció témáját is?
15 éve lakom Berlinben, emiatt tudom, milyen nem a hazádban élni. A generációnknak ez a téma nagyon ismerős, emigrációban, családi háttér nélkül gyereket vállalni pedig még inkább nehezített terep. Több berlini barátom is azért jött vissza Magyarországra, mert gyerekük lett, és itthon erősebb a személyes támogató háló.
Három nagyon tehetséges színésznő a főszereplő, akik teljesen más karakterek. Miért pont Török-Illyés Orsolyára, Sipos Verára és Székely Rozáliára esett a választásod?
Nagyon sok kiváló színésznő van ebben az országban, ezért a casting hosszú folyamat volt, nyolc hónapig tartott. Ami közös mind a három női karakterben, hogy maszkot viselnek, ami mögött érezhető a sérülékenységük, ettől válnak érdekessé és ambivalenssé. Nóra nem is maszkot, hanem egyenesen páncélt visel magán. Sipos Verát egyébként gyorsan megtaláltuk erre a szerepre, nagyon gyorsan egyértelmű lett, hogy ő játssza el Nórát. A másik két színésznőt már hozzá kellett illeszteni, ettől nehezebb lett a casting. Egy ilyen filmnél, ahol ugrálunk a helyszínek, a történetek között, muszáj, hogy a főszereplők elkülöníthetők legyenek vizuálisan is. Így ehhez is alkalmazkodnunk kellett. Becky esetében a vezérelv a humor volt, Székely Rozália nagyon jól viszi ezt a karaktert, Adélnál pedig a vagányság és a titokzatosság kombinációját kerestem, amit szerintem Török-Illyés Orsolya erős jelenléte magában hordoz.
Miért három történetet mesélsz el? Lehetett volna, hogy csak egy szálat viszel végig, és abban mélyebben elmerülsz.
Azért választottam három történetet, mert szerettem volna megmutatni, hogy emberek mennyire egyedül érzik magukat a világban, miközben igazából már az is segítene, hogyha tudnának egymásról. A három szál egyfajta kaleidoszkóp, ahol senki nincs igazából egyedül, de mégis mindenki magányosnak érzi magát. A filmmel az egyik célom az volt, hogy beszéljünk nyíltan egymással erről a témáról, oldjuk fel ezt az izoláltságot. A döntéseket a végén egyedül kell meghozni, de tudjunk egymásról, és legyen egy támogató közösség körülöttünk.
Az anyaság kérdése a világ minden táján érdekli az embereket. Szerinted van esély arra, hogy ez a film nemcsak a magyar közönséghez szól, hanem a nyugat-európai nézők is értékelni fogják?
Március végén meghívtak Marseille-be egy fesztiválra, vagyis valószínűleg a válogató zsűri értette és szerette a történeteket. Kíváncsian várom, mit szól majd a francia közönség hozzá. A Filmszemlén bemutattuk a filmet a magyar közönségnek, akikről és akiknek igazából szól a film, nekik nagyon tetszett. Azt gondolom, hogy vannak olyan viccek, utalások, rétegek benne, amit nem biztos, hogy a külföldiek megértenek. De a keletközép-európai nézők szerintem könnyedén rá fognak tudni hangolódni erre a filmre.
Ez az első nagyfilmed, amit ráadásul koprodukcióban készítettél. Az anyagi segítségen túl mit adott még neked az, hogy külföldiekkel dolgozhattál együtt?
Anyagi szempontból nagyon fontos volt a külföldi partnerek bevonása, a magyar pénz nem lett volna elég arra, hogy külföldön is forgassunk. Nagyon sokat veszített volna az autentikusságából a film, ha Adél nem tud végigmenni a párizsi utcákon, vagy Becky nem tud kifeküdni az Alexanderplatzon. Ez a film egyben a diplomafilmem is a DFFB-n (Berlini Film és Televíziós Akadémia), ahol volt egy német mentorom, aki rengeteget segített. Az ő munkája és Maruszki Balázs dramaturg útmutatása szépen kiegészítették egymást. Franciaországban részt vettünk egy forgatókönyvíró workshopon, ami lehetővé tette, hogy ott is pályázzunk és nyerjünk támogatást. Ez az egész francia vonal nagyon sokat adott, sok hasznos visszajelzést kaptunk, amikor visszamentünk hozzájuk a leforgatott anyaggal egy vágói workshopra is.
Nagyon tetszett a film utolsó jelenete, ahogy a közös táncolással feloldottad a feszültséget. Hogy jött ez az ötlet?
Sokszor felmerült az ötlet a forgatókönyv írásakor, hogy a három nőnek találkoznia kellene. Én ezt eredetileg nem akartam, mert a három nő magányát szerettem volna hangsúlyozni azzal, hogy nem keresztezem az útjaikat. Ugyanakkor eszembe jutott az is, hogy milyen szép is lenne, ha mégiscsak tudnának egymásról. Mindig az volt a fejemben, hogy a film vége egy nagytotál beállítás, sok nővel. Ezzel akartam megmutatni, hogy még számtalan női történet létezik, a végtelenségig lehetne mesélni róluk. Aztán egyszer zenehallgatás közben beugrott: mi lenne, ha valami álomszerű, abszurd szituációban mégis csak összejönnének a főszereplők? De nem csak ők, hanem még sokan mások. Hód Adrienn koreografálta a végtáncot, aztán a stábból is sokan beálltak táncolni, barátokat is hívtunk, úgyhogy ettől még szerethetőbb lett számomra a film vége.
Szerinted, anyukád és nagymamád, akik más generációt képviselnek, más világban vállaltak gyereket, mit szólnának a filmedhez?
Anyukám látta a filmet, olvasta a forgatókönyvet, nagyon közelről követi a munkásságomat. Ő példakép számomra – két gyerek mellett tudott karriert építeni. Amikor a dilemmámról beszéltem neki, hogy mennyire tartok attól, hogy gyerek mellett nem tudnék dolgozni, mindig azt mondta: nézz rám, én is össze tudtam egyeztetni. A nagymamám sajnos már nem él, kiskoromban halt meg. Ő a 30-as évei végén szült, ami az ő korában extrémnek számított. Szerintem neki is tetszene a filmem, kíváncsi lennék a véleményére.
Fotó: Salamon Sára
