Mennyiben hasonlít a hivatásod arra, ami gyermek- és tinédzserkorodban megfogalmazódott benned?
Gyerekkoromban nagyon sok minden érdekelt: rajongtam az országok, nyelvek, kultúrák, valamint az írás és olvasás iránt. Bár jártam a Győri Nemzeti Színház és a Győri Balett előadásaira, a színház nem volt az életem szerves része. Azt szoktam mondani, hogy a véletlenek játéka volt, hogy végül itt kötöttem ki, és dramaturg lett belőlem. Tanulmányaimat Veszprémben, a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar magyar alapszakán kezdtem. A színháztörténet szakirány mellett döntöttem, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a barátaim is ezt választották. Mentem az áramlattal. Később a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán, színháztudomány mesterszakon folytattam a tanulást, és valójában ott tudatosult bennem, hogy mennyire tetszik ez a szakma. Dramaturgia óránk is volt, amikor éppen gyakorlati helyet kellett választani. Kovács Krisztina dramaturg jelezte, hogy a budapesti Nemzeti Színházban lenne lehetőség gyakornokoskodni, így kerültem oda.
Győr, Veszprém, Budapest, majd ismét Győr… Mennyire marasztalt volna Veszprém vagy Budapest?
Veszprémet nagyon szerettem egyetemistaként, szerintem most is egy nagyon élhető város, de onnan mindig Budapestre vágytam. Szerintem annak, aki az előadóművészetben vagy a kultúrában szeretne dolgozni, a főváros az, ami meghatározó lehet a karrierjében. Számos gyakornoki lehetőséget, tapasztalatot, előadást kínál. Végül azonban nagyon vágytam vissza Győrbe, a honvágyam hozott vissza, ám volt lehetőségem elhelyezkedni a Győri Balettnél, így tudtam folytatni azt a vonalat, amit a fővárosban elkezdtem.
2014 óta tagja vagy a Győri Balettnek. Már akkor is nagyon jó hírneve volt az együttesnek. Hogy látod, azóta is etalonnak számít a szakmában?
Bár 13 éve vagyok hivatalosan a Győri Balett munkatársa, 18 éves koromtól hosszú időn át önkénteskedtem a Magyar Táncfesztiválon. A nyári munka révén megismertem a társulatot és a vezetést, és nagyon megkedveltem a csapatot. Imádtam a Táncfesztivált, és tudtam, hogy a hazaköltözés után lesz itt helyem. Óriási megtiszteltetés volt, és azóta is fontos számomra, hogy itt dolgozom. Fantasztikus látni, hogy mindenki mennyi mindent beletesz abba, hogy a Győri Balett sose veszítsen a minőségéből. Ahogy te is fogalmaztál, etalonnak számít.
Hogyan jellemeznéd a közös munkátokat Velekei László igazgatóval?
Először nem dramaturgként érkeztem a Győri Baletthez, hanem Molnár Ilona igazgatóhelyettes mellett helyezkedtem el. Közös irodába kerültünk Velekei Lászlóval is, aki 2020 júliusa óta igazgató, és 2009 óta rendező, koreográfus. Az első előadás, amit közösen csináltunk, a Ne bánts! című darab volt, ami a családon belüli erőszakról szólt – nagyon nehéz, ugyanakkor gyönyörű előadás volt. Szerintem ez mindig sarokkő és kedves emlék marad mindkettőnk életében. Érdekesség, hogy néhány éve felújítottuk, és két évig újra játszottuk, de az volt a benyomásunk – mindenféle értékítélet nélkül –, hogy az emberek most nem ezért akarnak színházba jönni. Annak, aki korábban látta, szerintem maradandó élmény volt. Fogunk is még felvállalni további tabudöntögető témákat, hiszen ez is feladata a művészetnek. Korábban Tabu projektnek neveztük el ezt a kezdeményezésünket.
Milyen munkafolyamatokban veszel részt dramaturgként? Merre ágaznak szét a feladatköreid? Jól sejtem, hogy rendszert, összeszedettséget, és mellette kreatív szemléletet és működésmódot kíván?
Ezt nagyon jól látod. Nemcsak dramaturg vagyok a Győri Balettnél, hanem a brandért és az arculatért is felelek, valamint social media marketinghez kapcsolódó feladataim is vannak. Emellett szakmai projekteket is ki kell dolgoznom, ilyen például a TánciTánci baba-táncszínházi program, a Tabu Projekt, a Matiné Szombat és a Markó-Gombár bérlet. Nagyon szerteágazó, de valahol azt gondolom, hogy a dramaturgia szinte mindennek az alapja, hiszen nekem mindent tudnom kell ahhoz, hogy megszülessen az, amit közöltetni szeretnék majd az adott előadásokkal. Tehát, tudom, hogy mely információkkal milyen hatást szeretnék elérni a közönség körében. A miniBalett és a TánciTánci projektjeink például azért születtek meg, hogy a legkisebb korosztályt és a családjaikat is be tudjuk vonzani a nézők közé, és a jövőre is gondoljunk.
Hogyan hangolod össze, hogy mindehhez az iroda csendessége, de sok-sok pörgős megbeszélés is kell?
Egyik nap sem egyforma. Van olyan, amit az iroda nyugalmában megírok, például egy librettót, de azt mindig Velekei Lászlóval és az adott koreográfussal is egyeztetni szoktam.
Ha például arculati kérdés van porondon, akkor a művészeti vezetéssel szoktunk összeülni. Természetesen a többi kollégával is sok megbeszélésünk van. A legizgalmasabb viszont a színpadi próbák időszaka, amikor színpadra kerül az, ami addig csak papíron létezett. Hirtelen díszletet és jelmezt kap, és mindennek össze kell állnia.
Néhány hete láttam az Abigélt a Kisfaludy teremben. Ez egy nagyon izgalmas adaptáció, pár éve került fel a palettátokra. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
Ez az előadás azért is különleges, mert három éve készült, éppen akkor, amikor Szőllősi Krisztina koreográfus csatlakozott a társulathoz, és ez volt az első darab, amit együtt készítettünk. Ilyenkor mindig úgy vagyok vele –, mivel a dramaturgia nagyon bensőséges dolog –, hogy fontos, hogy egymásra legyünk hangolódva, mélyen megértsük egymás látásmódját. Ha nem így van, akkor nagyon nehézkessé válik a folyamat. Krisztával tehát ez volt az első ilyen alkalom, először tapogatóztunk egymás mellett, de aztán gyorsan kiderült, hogy jól fog működni. Külön érdekesség, hogy Kriszta Szemenyei János zeneszerzőt kérte fel ehhez a darabhoz, és a zene úgy forrta ki magát, hogy közben már mentek a próbák. Szabó Magda műve egyébként az egyik kedvencem. A már említett Tabu projekten belül dolgoztuk fel, amivel kifejezetten az ifjúsági korosztályt céloztuk meg. Bízom benne, hogy lesz ennek folytatása. Valljuk be, a gyerekek és a fiatalok a legőszintébbek! Ha őket sikerül lekötni egy előadással, azt valódi sikerként könyvelhetjük el.
Mindig jó néhány lépéssel előrébb jártok, mint az aktuális előadások. Hogyan működik nálatok ez a kettősség? Miken dolgoztok mostanában?
Éppen az interjúnkat követő napon megyünk a Művészetek Palotájába, ahol a Nosferatu budapesti bemutatója lesz. Ez az egyik leglátványosabb része, ám közben a háttérben gőzerővel szervezzük a 21. Magyar Táncfesztivált, és éppen ma fejeztem be egy darab megírását is. Emellett már készen van a Pom Pom meséi című előadásunk librettója is, amit nyáron mutatunk be a Matiné Szombat keretein belül. Közben neki kell veselkedni a következő évad arculatának is. Fotózásokat és forgatásokat szervezünk a táncosainknak, hiszen a mai világban az is nagyon fontos, hogy jelen legyünk az online térben. Nyáron pedig kifejezetten karácsonyi hangulatban kell darabot írni: minden szeptemberben rutinszerűen meghirdetjük a Kippkopp karácsonya című előadásunkat, és szinte azonnal elfogynak a jegyek, idén viszont egy kicsit nagyobb dobásunk lesz. Erről egyelőre nem árulhatok el annál többet, minthogy a családoknak szeretnénk kedveskedni.
A budapesti út kapcsán a még távolabbi utazásaitok is felmerülnek bennem. Japánban, Dél-Koreában és számos más országban járt már az együttes. Van ezen a téren új célotok?
Mindig izgalmas, amikor külföldre viszünk egy darabot. Ilyenkor én nem szoktam elutazni, de mindig meghallgatom, hogy milyen fogadtatása volt. Amikor egy teljesen más kulturális térben lépünk fel, mindig izgulunk, hogy vajon ott hogyan fogja venni a közönség. Eddig pozitív visszajelzéseket kaptunk. Azt tartom a legérdekesebbnek, amikor a Romance című előadásunkat visszük valahová, ami Kodály Zoltán zenéjére íródott. Velekei László darabja, amiben a balett és a népi folklór találkozik. Ebben nemcsak a Győri Balett tud megmutatkozni, hanem a kultúránk egy nagyobb szelete is. Hogyha ez befogadásra talál, akkor azt gondolom, egy végtelenül színes előadás tud lenni. Bízom benne, hogy a Romance még nagyon sok helyre eljut a világban. Már így is sok színpadon megfordult, de izgatottan várom a folytatást.
Írás terén van esetleg saját, egyéni projekted is?
Régi vágyam, hogy írjak egy gyerekkönyvet. Szeretném egyszer véghezvinni, de eddig sosem találtam rá időt. Természetesen az is örömmel tölt el, hogy a gyerekdarabokat színpadra alkalmazom, de nagyon érdekel, hogy saját kútfőből, fantáziából és tapasztalatból mit tudnék írni. Van egy 7 éves kisfiam, aki nagyon várná ezt a könyvet, de egyelőre még a fiókban sincs benne. Már a fejemben van, hogy miről szólna, és hogy mi lenne kvázi a specialitása. Általában a környezetemben megfigyelt aranyos mondásokat is le szoktam jegyzetelni, hiszen az élet írja a legjobb szövegeket.
A Remind felületein gyakran foglalkozunk a tudatossággal, akár a mentális, akár a fizikai egészséget, vagy a karriert illetően. Benned milyen téma jelenik meg, hogyha a tudatosságra gondolsz?
Szerintem az együttes nevében mondhatom, hogy abban mindenképp tudatosak vagyunk, hogy mindig igyekszünk önazonosak maradni. A különböző trendek jönnek-mennek körülöttünk, de semmilyen divathullám kedvéért nem adunk lejjebb abból a minőségből, amit a nézők megszoktak tőlünk. A Covid idején például – a legtöbb együttessel ellentétben – nem tettük közzé az online térben az előadásainkat, megőrizve azt a szemléletet, hogy a balett élő művészet, és bármennyire is jó egy kamera, az csakis a filmet képes visszaadni. Szerintünk a színpadi előadás nem fordítható le az online térben, mert azt meg kell élni… Ami a saját életemet illeti, egészen sok tudatosságot próbálok belevinni az életmódomba, igyekszem tisztán étkezni és mellőzni mindenféle káros anyagot, műanyagot. Ami viszont az egyik legfontosabb és egyben legnehezebb: a tudatos gyereknevelés, hűnek maradva önmagunkhoz, úgy, hogy közben a gyermekünk felé támasztott elvárások sem változnak meg napról napra. A többi életterületen pedig: fizikailag még lehetnék tudatosabb, és talán többet kellene a munkahelyemen kívül gondolkodnom. Ez azonban nem egy 8-tól 4-ig tartó, klasszikus munka, ez a szféra mást követel meg az embertől. Ha ezt elfogadjuk, akkor tudunk benne maradni, és legfőképpen élvezni.
Portréfotók: Jekli Zoltán; előadásfotók: Ne bánts! – Jekli Zoltán, Ambrus László; Abigél – Rakonczai László; Nosferatu – Csapó Balázs
