Haniko szép és érzékeny – az UNESCO gyűjteményében is megtalálható – papír, textil, kombucha biobőr, installatív és videós munkái a japánokra jellemző természeti szimbiózisban születnek, így alkotói útját, művészetét is ennek mentén mutatjuk be – mert egyszerűen adja magát.
Komorebi – a fák között átszűrődő napfény
Már gyerekként is nagyon kíváncsi volt a világra, megvolt a saját akarata, ugyanakkor sebezhető is volt, akinek fontos az érintés, a kapcsolódás. Medencéjük széléről ugrándozott a barátaival, voltak közös homokfagyi készítések, és ha az óvónéni ellopta a hógolyóját, akkor az nyilván nem maradt megtorlás nélkül. „Ezt a belső gyereket a mai napig őrzöm és szeretgetem. Hiszen ha ő jól van odabent, minden jól van!” – jegyzi meg Haniko.
Bár nem egy klasszikus művészcsaládba született, a „teremtés”, az anyagok tisztelete mindig is fontos volt otthon. Nagymamája énekesnő szeretett volna lenni, édesapja korábban intarziákat készített, édesanyja varrónő. A faforgács illata, a különböző textilek, a színek a mai napig elkísérik és hatnak rá. Haniko – talán mindennek köszönhetően – sokkal tágabban értelmezi a művészetet.
„A szüleim mindketten tanyán nőttek fel, így a természet közelsége, a föld szeretete elvehetetlenül ott van az életükben. Ez a fajta szimbiotikus kapcsolódás, a megfelelő tudással és elhivatottsággal való törekvéseik számomra ugyanolyan művészet. Munkáimon keresztül is ezt az attitűdöt közvetítem, vagyis hogy hogyan lassulhatunk le, találhatunk vissza a természet ciklikusságával összhangban lévő elmélkedő, szemlélődő, elfogadó önmagunkhoz” – mondta el.
Mindezt maga a táj is segíti. A Viharsarokban meglehetősen sok a csönd, a fekete és fehér Körös folyók jin-jang szerűen egyesülnek, ráadásul dombok és hegyek híján itt az ég is hatalmas. „Ezen a vidéken lehetőségünk van sokkal nagyobbat álmodni” – jegyezte meg Haniko.
Shizukesa – jelen lenni a csendben
„Eleinte a könyvek által utaztam, csak fejben hagytam el a szülővárosomat. Egy, a Megszentelt táj című könyv hatására érkezett az életembe Japán is. Abban volt egy piros fahidas japán kert, amit megfestettem. Ma is megvan a bátyám házában” – meséli Haniko, miközben azt is hozzáteszi, a japán világ talán azért is olyan otthonos a számára, mert letisztultságában az alföldi tájjal tudja leginkább azonosítani.
Tizenegy éves korától szinte megállás nélkül olvas. Arany ember akart lenni, meg Ábel a rengetegből. Tipikus főhősei a világot felfedező, öntudatos alakok, akiknek megvan a kellő eszük ahhoz, hogy elérjék a céljukat, és talán még egy kutya is van mellettük. Nem csak ő maga, de a számára meghatározó mesterek, művészek is hasonló karakterek – „elcsendesedve, motiváltan foglalkoznak azzal, ami a kíváncsiságukat lefedi”.
Legtöbbször a kutatásai során tűnnek fel azok az irodalmi szálak, amelyekből ihletet merít. Ferenczy Noémi és Krasznahorkai László művei adták az alapját például a Rejtett kert című kiállításának. De az is előfordul, hogy költő, író barátokat kér meg, hogy írjanak az alkotásaihoz, ahogy a Covid-időszakban született Otthonka című sorozatához is. „Ma már alapvető, hogy akivel együtt dolgozom, azzal egy közös, inspiratív munkafolyamat részeként alkossunk. Nem egymás mellett, hanem együtt” – jegyezte meg.
Már nem csak a képzeletével utazik. Azért, hogy minél inkább otthon érezze magát egy-egy városban, az adott ország kultúrájára, természeti jelenségeire rímelő köteteket visz magával az utazásaira. Andorrába, a Pireneusok lábához például Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy című könyvét tette be a hátizsákjába. Jelenleg több könyvet is olvas párhuzamosan; az utóbbi időben egyre több északi szerző munkáját veszi ki a könyvtárból.
Haniko munkásságáról még többet a Remind Bookazine 2026. tavaszi számában olvashatsz.
