Gyulától Japánig
Krasznahorkai László egy középosztálybeli zsidó családban született 1954. január 5-én, Gyulán. Szülővárosában végezte általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait, majd Szegeden és Budapesten hallgatott jogot, diplomát pedig magyar–népművelő szakon szerzett.
Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel.
1987-ben Nyugat-Berlinben töltött egy évet a Német Akadémiai Csereszolgálat vendégeként. A keleti blokk összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban.
Ezért kapott Nobel-díjat
A Svéd Királyi Akadémia indoklásában Krasznahorkai László látnoki életművének jelentőségét emelte ki, ami az apokaliptikus terror közepette is képes megmutatni a művészet erejét. A díj odaítélői méltatták az író abszurdra, groteszk túlzásokra építő közép-európai prózairodalmi hagyományokhoz való kapcsolódását, de megemlítették, hogy munkájára hatással voltak a kínai, illetve japán utazásai is, melyek több művét is inspirálták.
Krasznahorkai kilenc regény, számos novelláskötet és esszé, valamint forgatókönyv szerzője, köztük első könyvének, a Sátántangónak (1985) az epikus, hétórás filmadaptációjának társszerzője. Több alkotását megfilmesítették, így például a Sátántangót is megfilmesítette rendező barátja, Tarr Béla.
Amikor az Osztrák Állami díjat Krasznai megkapta, a kitüntetést azzal indokolták, hogy „az irodalmi intenzitás mestere” „egyedülálló stílusú, lenyűgöző képi kifejező erővel rendelkező, a valós és szürreális jelenetek megtalálásában gátlástalan, hűvös iróniával és éles elmével megírt regényei és elbeszélései jól átgondoltak, tökéletesen megírtak és világosan megkomponáltak”.
Krasznahorkai és Gyula
Gyula egyszerre helyszíne, szimbóluma és elveszett otthona az író életművének. Krasznahorkai László finoman fogalmazva is bonyolult viszonyt ápol szülővárosával, Gyulával. Az író már a rendszerváltás idején pesszimistán látta Magyarország jövőjét, mert szerinte a Kádár-korszak alatt a társadalom minden erkölcsi kompromisszumot megkötött. Ez a kiábrándultság az egész életművét áthatja.
Gyulához való viszonya ambivalens: bár műveiben gyakran megjelenik a város – névvel vagy rejtett módon -, az író tudatosan távol tartotta magát tőle. Évtizedek óta nem szerepelt ott hivatalos eseményen, és nem szívesen nyilatkozott gyulai médiumnak.
Krasznahorkai 1999-es interjúban azt írta, hogy amikor visszatért Gyulára, már nem találta a régi várost: „mintha eltűnt volna, s helyette egy másikat építettek volna, amely nem az igazi”. Ez az írás mély csalódásról, elidegenedésről és nosztalgiáról tanúskodik, sőt a helyiek körében felháborodást is keltett.
Néma beszél a sükethez
Az író már évtizedekkel ezelőtt vizionálta a magyar társadalom kiüresedését, nem véletlen, hogy a saját szülővárosával is fájdalmas, elidegenedett viszonyban maradt.
Tavaly decemberben New Yorkban, amikor bemutatták az író Herscht 07769 című regényét, Hari Kunzru brit író kérdésére Krasznahorkai a mű hátteréről elmondta: csalódott mindazért, ami ma Németország és Magyarország történik, valamint reményvesztettségét fejezte ki szülőhazájával kapcsolatban, amelyet úgy festett le, mint egy elmegyógyintézetet, ahonnan elmentek az orvosok, az emberek pedig eljátszották, hogy mostantól ők gyógyítanak, és találomra kiválogatták a betegeket.
Az író pesszimista, apokaliptikus világképe szerint az emberi kommunikáció is reménytelen – mintha egy „néma beszélne a süketekhez”.
A Nobel-díj kapcsán adott interjúban Krasznahorkai László arra a kérdésre, hogy mi jelenti számára a legnagyobb inspirációt, azt mondta: a keserűség.
Fotó: Magyar Versmondók Egyesülete; mta.hu
