Egyértelmű, hogy a digitalizáció megváltoztatta a gyerekek életét. Pontosan miben nyilvánul ez meg?
A közösségi média megjelenésével 25 évvel ezelőtt egy teljesen új élettér jelent meg. Ezzel együtt megszűnt az analóg életünk, lett helyette egy offline élettér, ami a prózai valóság, és egy online élettér, amiben vannak események, történések, ezeknek érzelmi hatása, társak, ismerősök, barátok, rokonok, családok és még sok más minden. Mindezzel együtt megérkeztek olyan tevékenységek, érzelmi állapotok, attitűdök, melyek a közösségi médiát aktívan használó gyerekekre is érvényesek. Ez a mindennapos jelenlét az ennek következtében előálló folyamatos monitorozás, egymás monitorozása, az ennek mentén törvényszerűen előálló rivalizálás és főképp a fiatal lányoknál nagyon-nagyon káros státuszszorongás, hiszen az életkorukból adódóan nincs olyan érett személyiségbeli elhárító mechanizmusuk, ami védelmet tudna nyújtani nekik. Tizenöt éve elmondom az előadásaimon, hogy a legnagyobb probléma a közösségi médiával az, hogy elvette a felhőtlen gyerekkort, és arra kényszeríti a gyerekeket, hogy folyamatosan megfeleljenek egy csoportnormának, és jelen van a gyerekek érzelmi mindennapjaiban, amiből azonban – ellentétben az offline élettel – hiányzik a felnőtt, aki moderálni tudná az agressziót, a beszólogatásokat, melyek így olyan online bullyinggá, zaklatássá fajulhatnak, amit a gyerekek nem tudnak leállítani.
Normális dolog az, hogy ennek a kiszolgáltatott helyzetnek a megélése most a normális?
Nem, de ez már annyira a mindennapok része, hogy gyakran a szülők is akkor figyelnek fel rá, amikor már nagyon nagy baj van, a gyereknek tünete lesz, vagy valami óriás tragédia kirobban az osztályban, ami lehet akár öngyilkossági szándék is. Az agresszió ellen a gyerekek nem tudnak védekezni, hiszen nem rendelkeznek az ehhez szükséges érzelmi mechanizmusokkal, és miután úgy nem lehet élni, hogy félünk reggeltől estig, mindenki úgy csinál, mintha a bullying, az állandó egymás monitorozása, a nagyfokú transzparencia, az egymással jóval erőteljesebb rivalizáció lenne a normális, pedig ezek mind nem lennének benne a gyerekkorban, de a közösségi média és az egyre növekvő okostelefon-használat egyre több online jelenlétet igényel.
Ennek az állandó online jelenlétnek milyen súlyos hatásai lehetnek a gyerekekre?
Nemcsak az érzelmi folyamatok, hanem a kognitívak is módosulni fognak. A multitasking, az online tér és az egyre gyorsabb eszközök eltüntették az egyfókuszú figyelmet, és a gyerekek egyre nehezebben koncentrálnak bármire. Ha egyre nehezebben koncentrálnak, egyre nehezebben fognak gondolkodni és egyre nehezebben fogja megérteni a világot, ami nem túl vonzó perspektíva. Ezek mind-mind veszteség. A helyzetet csak tovább rontja a mesterséges intelligencia alkalmazása, hiszen az első kutatási adatok szerint a ChatGPT nem emeli, hanem rontja a gondolkodás minőségét, és nem emeli a kognitív műveletek színvonalát, hanem leszoktat az önálló gondolkodásról. Miközben a 21. században csak akkor tud valaki boldogulni, ha képes erőfeszítésekre, ha ambiciózus, vannak tervei és tud gondolkodni, mindemellett pedig van egy magabiztos szaktudása. Sokat gondolkozom azon, hogy kellett-e ez az embereknek, kellett-e ez a nagyon gyors élet, és hogy miért nem vesszük észre, hogy a gyerekkort és a gyerekek érzelmi fejlődését nem lehet felgyorsítani. Már most nagyon sokszor találkozom a rendelőkben olyan 18-22 évesekkel, akik nem tudják, mi a valódi élet, hogyan kellene a valóságot megélniük, és gyakran teszik fel a kérdést: ki vagyok én? Ezek az alapvető kérdések az analóg korszakban természetesek voltak, mert a lassú időben tudott érni a gyerekek személyisége, akik egy jóval kisebb kortárs csoportban tudták megélni a kamaszkorukat, nem voltak kitéve óriási transzparenciának és megfelelésnek, nem volt állandóan felhúrozva az idegrendszerük, és nem kellett impulzuselárasztásban élniük.
Visszafordítható vagy megállítható ez a folyamat?
Sok szülő talán most már látja, hogy nem volt olyan jó dolog beengedni a gyerekek, a család életébe a digitalizációt, és ma már nem elég egy olyan alkalmazás, ami segít távoli eléréssel ellenőrizni a gyereket. A gyerekkort csak úgy lehet lelassítani, ha elmondjuk és megtanítjuk a gyerekeket arra, hogy mi a valóság, és mi az, ami igazán értékes az életben. Erre nagy szükség van, mert a mesterséges intelligencia egy újabb kihívást jelent, nagyon nehéz lesz eldönteni, hogy mi a valódi és mi nem, mi az igazán értékes és mi nem. Fontos továbbá, hogy legyenek olyan érzelmi kapcsolataik az embereknek, melyekben van még őszinteség, kölcsönösség, empátia és igazi beszélgetések. Ha hagyjuk, hogy ilyen erős legyen a személyesség deficitje, mint ahogyan az az egyre növekvő látszólagos kommunikáció ellenére az online térben megvalósul, óriási hibát vétünk. Ugyanis míg az eszközeink képesek villámgyorsan korszerűsödni, addig az idegrendszerünk nem tudott 21. századévá válni. Most egy „olyan, mintha” állapotban élünk, amiben olyan, mintha fel tudnánk dolgozni azt a rengeteg információt és változást, ami körülöttünk van. Olyan, mintha gyorsulni tudnánk, de igaziból nem tudunk, és az idegrendszerünk valójában teljesen múlt századi, vagy még korábbi, hiszen nem sokat változott az utóbbi néhány száz évben. A család szerepe sem változott. A szülőnek az a feladata, hogy a gyerek egy olyan felnőttkorhoz érjen el, amiben van muníciója, önbizalma, önbecsülése, önismerete, amire támaszkodni tud. Ha ezek nincsenek, akkor óhatatlanul olyan eszközhöz fog nyúlni, mint a lájkok, melyek kívül hordott önértékelést biztosítanak.
Mindemellett nagyon fontos, hogy egy csecsemő ne kapjon a kezébe telefont, és ne kelljen megküzdenie sem az anyja megosztott figyelméért, mert annak a másik kezében ott egy okostelefon. Ennek ugyanis beláthatatlan következményei lehetnek a későbbi években. A gyereknek ugyanis valódi figyelemre van szüksége és kölcsönös érzelmi visszacsatolásra. Szüksége van a valóságra, szüksége van arra, hogy élő személyekkel élő játékot játsszon. Nem kell, hogy a két centis ujjával egy tablet érintőképernyőjén percepciót fejlesztő játékokkal játsszon. Egy kisgyermeknek nyugalomra lenne szüksége és szülőkre, akik még örülnek annak, hogy hasalni lehet a gyerekszobában és a legnagyobb építőkockával játszani. Felmerül a kérdés, hogy vajon van-e még valaki, aki el tudja képzelni magát egy lassú életben, ahol vannak detox hétvégék, amikor mindenki csak analóg módon van jelen, amikor tudunk beszélgetni, kirándulni úgy, hogy nem nyomkodunk semmiféle érintőképernyőt. Ha vissza tudnánk lassulni, akkor még lehetnének nagyon érdekes élményeink, az agyunk is tudna pihenni. A legjobb az lenne, ha a szülők tisztában lennének azzal, valójában mekkora a digitalizáció veszélye, mi az, ami az online-ból értékes, és mi az, ami értéktelen. Szerintem ott csúszott félre minden, amikor a digitalizáció élettér lett, és nem eszköz. Ha eszköz maradt volna, akkor olyan alkalmazásokat használnánk, amiről azt gondoljuk, hogy tényleg fontosak.
Milyen felnőttek lesznek azokból a gyerekekből, akik ebben az erősen digitalizált térben nőnek fel?
Az ingerültség és a valósággal szembeni türelmetlenség már most, gyermekkorban is jelen van. Nem véletlen, hogy a huszonéves korosztályt az „azonnali visszajelzések generációjának” is nevezik, hiszen a biztos önértékelés hiányában nemcsak az online térben, hanem a valóságban, például a munkahelyen is igénylik a közvetlen visszajelzéseket és az érzelmi támogatást. Miközben az analóg korszak generációi dolgozni mentek egy munkahelyre, nem érzelmi megerősítését, hiszen azt teljesen máshonnan kapták meg. A szeretetigényük miatt nagyon kiszolgáltatottak lesznek ezek a gyerekek felnőtt korukban. Az érzelmi biztonság hiánya mellett óriási veszélyt jelent a korai kiégés is, hiszen az idegrendszer nem fogja bírni a terhelést, a rengeteg impulzus lefárasztja a fiatalok neuronhálózatát, ami miatt ürességet érezhetnek. Ez a kiüresedés nem azonos a valódi kiégés érzésével, mert ezt a gyors eszközök, a multitasking, fókusz elvesztése, az egyre növekvő gyorsaság okozza, emiatt csökken a monotóniatűrés. Márpedig a prózai életben, vagyis a valóságosban, amit élnünk kellene, abban néha az embernek szüksége van arra, hogy türelmes legyen, képes legyen állni egy sorban, képes legyen ismétlődő cselekvéseket végezni. Ez a fajta monotónia-tűréshiány, megnehezíti, hogy az életben megtaláljuk az élet apró örömeit. Az idegrendszerünk nem arra van kitalálva, hogy minden pillanatban valamit át akarjon élni valami nagyszerű dolgot. Valóban igaz, hogyha nem változtatunk a jelenlegi életünkön, és továbbra is ilyen szorosan a kezünkben tartjuk az örömmágnest, egy egészen szürreális korszakká válik az életünk.
Jól gondolom, hogy a Covid óriási szerepet játszott abban, hogy így felgyorsult az életünk?
A Covid nagyon megnehezítette a helyzetet, és nagyon beleszólt az eszközhasználatba, ami a százszorosára ugrott, amiből már nagyon nehéz visszajönni. A Covid hatását nagyon nehéz eliminálni. Bár akkor is volt, aki megpróbált társasozni, beszélgetni, sétálni, de az egy extrém élethelyzet volt.
Csatlakozz hozzánk szeptember 18-án a Remind Connecten, a MOM Kultban. A részletekért kattints ide!
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
