A fáradtsággal kezdődött. Hiába pihentem, hiába kapcsolódtam ki a hétvégén, a kimerültség nagyon hamar visszatért. Kezdtem azt érezni, hogy nincs türelmem az emberekhez, a megbeszélések, a szokásos munkahelyi sztorik teljesen lefárasztottak. Ami leginkább furcsa volt, hogy a szabadság sem használt. Elmentem nyaralni, és új lendülettel, feltöltődve tértem vissza a munkába hétfőn, de szerdára már teljesen leültem és a hétvégét várva vonszoltam magam el péntekig. Hogyan? Két hét szabi után? Már vasárnap délutánonként elöntött valami nyomasztó érzés, enyhe émelygés attól, hogy másnap be kell mennem. A munkahelyre, amire egyébként mindig is vágytam.
Közben megváltozott a munkához és a céghez fűződő viszonyom is: a feladatok érdektelenné váltak, a korábbi lelkesedésemből lélektelen darálás lett – értelmetlennek kezdtem érezni az egészet. Sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert kétszeres energiámba került ugyanazt a minőséget hozni a munkámban, amit korábban. Nem panaszkodtam senkinek, szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, arra készültem, hogy menedzser legyek, nem lehettem mutathattam gyengeséget, pedig több olyan helyzet is volt, amikor a sírás kerülgetett az irodában. A vezetőm új volt a pozíciójában, szemmel láthatóan nyomta a felelősség, kiadta a munkát, aztán beletemetkezett a feladataiba, éjjelente próbálta elolvasni az emaileket és válaszolni rájuk – de ebben ki is merült vezetői tevékenysége: az emberekkel kapcsolatban tapasztalatlan volt, talán fel sem tűnt neki, hogy ki hogy van körülötte.
Az igazi csapda az egészben az volt, hogy nagyon jó visszajelzéseket kaptam a munkámra. Nekem az elismerés adta meg az értékemet a saját szememben, a jogot, hogy itt legyek ennél a vállalatnál, sőt – ahogy ezt később megértettem –, hogy egyáltalán létezzek. Tehát feletteseim elismerése nekem azt üzente: így kell ezt csinálni. Ezért nem mertem lassítani.
Furcsa állapot előzte meg a teljes kifáradást: mintha lekapcsolt volna a testem vészjelző rendszere, érzéketlen robotként kezdtem tevékenykedni, pedig utólag visszagondolva, már jó ideje erőmön felül teljesítettem.
Ez az „érzéstelenítő” hatás azonban mára elmúlt: már a főnökeim előtt is elsírom magam. Hosszú kényszerszabadságra mentem, ideiglenesen lefelezték a feladataimat. Mostanra már látom, hogy mi vezetett idáig: képtelen voltam nemet mondani, a megfelelni vágyás miatt nagyon sokat szorongtam, a munkahelyem folyamatos fejlődést, előrelépést követelt, és senki sem beszélt velem arról, hogy hogyan érzem magam. Magamtól meg eszembe sem volt elmondani. A hangulatom gyakran ingadozik, és amikor bezuhanok, arra gondolok, hogy mi lesz velem, hogy fel lehet-e ebből egyáltalán épülni?
Nagyon lassan tér vissza az erőm és a motivációm, és közben egy halvány reménysugár is megjelent bennem: lehet, hogy ez az egész összeomlás egy lehetőség is a számomra? Lehet, hogy ezzel kinyílt egy kapu, hogy jobban megismerjem magam. Hogy egy kicsit végre megszeressem magam.
A kiégés jelei
„Hiába pihentem, hiába kapcsolódtam ki a hétvégén…”
A regenerációs képesség csökkenése a testi-lelki kimerültség egyik markáns tünete.
„Kezdtem azt érezni, hogy nincs türelmem az emberekhez…”
A deperszonalizáció – az elidegenedés vagy érzéketlenség másokkal szemben – a kiégés klasszikus jegye.
„A korábbi lelkesedésemből lélektelen darálás lett.”
Az öröm, a motiváció elvesztése a munka iránt az úgynevezett emocionális kimerülés része, amely gyakran a teljesítményromlással jár együtt.
„Kétszeres energiámba került ugyanazt a minőséget hozni…”
A csökkenő hatékonyság és a megnövekedett erőfeszítés a kiégés teljesítménybeli következménye.
„Mintha lekapcsolt volna a testem vészjelző rendszere…”
A testi-lelki disszociáció – amikor valaki már nem érzékeli a saját kimerültségét – a kiégés súlyosabb fázisára utal.
„Már a főnökeim előtt is elsírom magam.”
A kontrollvesztés és fokozott érzelmi reaktivitás a kiégés előrehaladott állapotának jele lehet.
Remind Expert
Kaposi Kálmán pszichológusi mesterdiplomáját az ELTE klinikai szakirányán szerezte. A Tündérhegyi Pszichoterápiás képzésen tanult. 10 éves klinikai tapasztalattal rendelkezik. 20 éve dolgozik pszichoterápiás magánpraxisban és szervezetfejlesztési tanácsadóként is, ahol a munkahelyi mentális egészség és a kiégés a szakterülete. Szerinte a valódi – nem külső elvárásokra szabott – természetünk és indítékaink megismerése és elfogadása a legfontosabb pszichológiai feladatunk. Munkájában az emberek önmagukba vetett hitének erősítésére és a kapcsolataik javítására törekszik.
Kaposi Kálmán következő írásában feltárja, milyen veszélyeket rejtenek az úgynevezett „égető” szervezetek, és hogy van-e kiút a maximalizmus és a megfelelési kényszer fogságából.
Fotó: Kambooopics / Pexels
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
Így teremtsd meg a munka és a magánélet egyensúlyát home office-ban
