Akármennyire is imádom a divatot, és tagadhatatlanul egy igazi city girl vagyok, az első rész nálam sosem került fel a személyes kultfilmek polcára. A második rész viszont jóval többet adott, mint amire számítottam. Nem érzem túlzásnak azt mondani, hogy az elmúlt évek egyik legjobban összerakott filmje lett: elegáns, intelligens, önazonos, és közben nagyon mai.
Hogyan változott Miranda Priestly karaktere húsz év alatt?
A film készítői nagyon pontosan eltalálták, hogy 2026-ban már nem ünnepeljük vezetői erőként, amit 2006-ban még könnyebben romantizáltunk. Egy nárcisztikus, rugalmatlan, lekezelő főnök ma már nem ikonikus, hanem inkább egy intő jel. Számomra sokkal szerethetőbb és befogadhatóbb lett a film az által, hogy megmutatkozott Miranda esendősége, hogy felismerte, hogy ő is ember és elismerte a saját múlandóságát.
Ez egy kicsit összecseng azzal is, hogy a Vogue főszerkesztője, Anna Wintour, akiről a közvélemény szerint a karaktert mintázták 2006-ban még elvetett mindenféle közös együttműködést, most pedig közösen szerepeltek filmbéli karakterével, Meryl Streepel a Vogue címlapján. Mintha a valóság és a fikció is ugyanarra jutott volna: a hatalom önmagában már nem izgalmas. A kérdés, mi van mögötte?
Mindenki mindent a rá jellemző módon csinál
A film egyik legizgalmasabb rétege számomra az volt ahogyan bemutatja: az idő múlása önmagában nem feltétlenül jelent fejlődést. Attól, hogy eltelt húsz év, még nem biztos, hogy bárki kilépett a régi mintáiból. A rendszerszemlélet egyik legérdekesebb felismerése, hogy mindenki a rá jellemző módon csinál mindent, és így hoz döntéseket is. A szereplők visszatérő mintái rávilágítanak arra is, hogy nemcsak a családunkban csúszhatunk vissza a régi szerepeinkbe. Ugyanez megtörténhet egy munkahelyen, a baráti körünkben vagy egy olyan szakmai közegben is, amely egyszer már mélyen meghatározott minket.

Ez a kapcsolati visszarendeződés a karakterek cselekedeteiben is pontosan kirajzolódik, ahogy Andy ismét elhiszi, hogy ez csak egy átmeneti ugródeszka, és ahogy Nigel újra hagyja, hogy mások döntsenek arról, mikor kerülhet végre előtérbe. A film végére egyetlen igazán fontos dinamika változik meg: Miranda hozzáállása. Amikor képes átengedni a rivaldafényt, és már nemcsak hatalmi pozícióból, hanem csapatban gondolkodva van jelen, akkor válik világossá, miért az ő karakterfejlődése a film legizgalmasabb része.
„Oh, don’t be ridiculous, Andrea. Everybody wants this. Everybody wants to be us.”
Ez a mondat húsz éve még szinte magától értetődőnek tűnt. A Runway világa egy vágyott élet szimbóluma volt: presztízs, divat, hatalom, bejutás egy zárt univerzumba, ahová csak keveseknek volt kulcsa. Ma viszont ugyanez a mondat már máshogy cseng. Nemcsak azért, mert közben megváltozott a nyomtatott sajtó helyzete, és egykor érinthetetlennek tűnő szakmák kezdtek meginogni, hanem azért is, mert mi magunk is máshogy mérjük a sikert. Húsz évvel később már nemcsak azt látjuk, milyen izgalmas bekerülni egy ilyen világba. Azt is látjuk, milyen könnyű benne elveszíteni a saját személyiségünket. Amit kívülről sokan vágyott életnek látnak, belülről lehet folyamatos készenlét, bizonyítás, magány, kontroll vagy akár lemondás.

Mi van, ha nem karrierista vagy, csak szereted, amit csinálsz?
Talán azért is érintett meg ennyire ez a történet, mert 35 éves, szingli nőként gyakran érzem, milyen könnyen kap címkét az, aki szereti a munkáját. Karrierista, ambiciózus, túl sok, túl hangos. Mintha egy nő szakmai szenvedélye mögött mindig valamilyen hiányt, menekülést vagy túlkompenzálást kellene keresni.
Pedig sokszor ennél egyszerűbb a válasz: valaki csak szereti, amit csinál. Szeret építeni, fejlődni, hatással lenni valamire. Csakhogy ettől még ott marad a kérdés: ha az életünk egyik területén kiemelkedően teljesítünk, mi történik a többivel? Mi az az ár, amit nem mindig tudatosan, de mégis megfizetünk ezért?
Miranda története itt válik igazán húsbavágóvá. Amikor a Runway jövője meginog, nemcsak egy munkahely kerül veszélybe, hanem az az identitás is, amelyet évtizedeken át felépített maga köré. Mert ha valaki egész életében egy szereppel, egy pozícióval, egy világgal azonosította magát, akkor a kérdés már nem csak az, mi lesz a karrierjével. Hanem az is: ki marad belőle, ha mindez egyszer bizonytalanná válik?
„I just… love my job.”
A történet végén Miranda egy nagyon őszinte vallomásának lehetünk szem- és fültanúi. Számomra ez volt az egyik legértékesebb pillanat, mert nem nagy drámai összeomlásként érkezik, hanem csendes felismerésként. Kimond valamit, ami elsőre hétköznapinak tűnik, és mégis húsbavágó: ő csak szeret dolgozni.

Csakhogy a szeretett munka mögött ott van mindaz is, amiről közben le kellett mondania. Miközben felépített egy világot, amelybe mások mindenáron be akartak jutni, lemaradt olyan pillanatokról, amelyeket már nem lehet visszaszerezni. Például arról, hogy végignézze, ahogy a gyerekei felnőnek.
És talán itt kap új színezetet az első film ikonikus mondata is: „Everybody wants this.” Húsz éve még a vágyott élet ígéretének tűnt. Ma már inkább kérdésként hangzik. Mindenki ezt akarja? Biztosan? Akkor is, ha látjuk, mibe kerül?
Fotó: Getty Images; port.hu


