Kevés szó esik azokról a (nem kis) számban létező családokról, ahol az érzelmi eltávolodást a kapcsolat megszakítása is követte. A New Yorker és a New York Times is több cikket publikált a családjuktól eltávolodó huszas, harmincas fiatalokról, itthon azonban a társadalom jóval tradicionálisabb, és nehezen változtat, ha családról van szó. A környezetemben egyre több embertől hallottam félénk megjegyzéseket arról, hogy nem szívesen járnak a szülői házba, pláne nem a távolabbi rokonohoz, és bizony akadnak olyanok is, akik egyáltalán nem kérnek az anyai, apai gondoskodásból. Rita (38) és Virág (33) arról számolnak be a következő riportban, milyen benyomások, érzések vezettek ahhoz,hogy úgy döntöttek, nem szeretnének kapcsolatot tartani a származási családjukkal, mit szólt ehhez a környezetük, és hogyan „pótolták” a valahova tartozás érzését.

Amikor végleg megérik a gondolat
Kíváncsi voltam, hogyan bukkan fel valakiben az érzés, hogy az utolsó megoldásnak azt látja a boldogulásra, hogy megszakítja a kapcsolatot a szüleivel. Ez nyilvánvalóan óriási elhatározás. Mennyi idő után merték ezt az igényüket megfogalmazni, volt-e végső gyújtópont az életükben, aminek a hatására döntöttek.
„Konkrét pillanatra is emlékszem, 2017 karácsonya volt, amikor azt éreztem, hogy nagyon beteg a családom, és a magam érdekében távol kell tartanom magamat a szülői háztól” – kezd mesélni Rita. „Ekkor már jártam terápiára, kezdett beérni a hatása, apámmal teljesen megszakítottam a kapcsolatot, anyu még eljárt hozzám Pestre. Miután eldöntöttem, hogy a magam útját járom, a következő fél évben drasztikusan jobb lett a kedvem, nagyjából a gyerekkori felszabadultsághoz tudnám hasonlítani, és életem talán legjobb éve következett úgy is, hogy a teljes összeomláshoz is közel kerültem. 2018 nyarán éreztem át elöször ugyanis, mennyire elhanyagolt anyám.”
Virág más utat járt be: „Nálam hosszú folyamat eredménye volt, amit sok próbálkozás a helyzetek tisztázására, beszélgetés előzött meg, ezek sajnos nem hoztak olyan eredményt, amivel kapcsolatban elégedettséget tudtam volna érezni. Egyszerre szerettem volna többet a családomtól közelségből és elfogadásból, és egyszerre éreztem soknak azt a nyomást, amit a túlzott közelségük okozott. Ez ellentmondásnak tűnhet, de csak azért, mert nem voltak jók az arányok a kapcsolatunkban. Először a huszas éveim közepén döntöttem a nagyobb távolság mellett.”
Magyarország rendkívül hagyományos gondolkodású ország a családot illetően, egy ilyen társadalmi közegben hogyan fogadta a lányok környezete, hogy kilépve a „rendes” gyerek státuszából, sokak számára tiszteletlennek tűnnek a saját szüleikkel szemben.
„Leggtöbben nem értették a családomtól való eltávoldosásomat, túlzott reakciónak, végletesnek ítélték, és az esetek többségében azt éreztem, hogy szentséget sértek. Ez egyébként elég nagy plusz teher, hiszen nem jókedvemben hoztam akkor egy ilyen döntést, sokkal inkább azért, mert azt éreztem, elfogytak a lehetőségeim. Azok értették meg a helyzetemet, akik voltak hasonló cipőben, vagy a közvetlen környezetükben tapasztaltak ilyen viszonyokat. Sokan egyszerűen csak messzire költöznek a családjuktól, mert így egyszerűbb nem konfrontálódni. Nem azt mondom, hogy mindenki azért költözik más országba, hogy elkerülje a családdal a konfliktust, de ez is egy leheteséges megküzdési stratégia.”
Rita és a környezete így élte meg a történteket: „Legtöbben szó nélkül hagyták a dolgot, mintha nem mernének erre semmit mondani, mintha eltúloznám a dolgot, de persze lehet, hogy ez már az én kivetítésem volt. Egy időben szerettem mindenkinek részletesen elmagyarázni az indokaimat, miért szakítottam meg a kapcsolatot a családommal, és ekkor általában már jobban megértették az emberek, hogy ez egy tarthatatlan állapot volt. Így viszont sok közösségben én voltam a problémás családi helyzetű résztvevő, miközben elszólásokból, sztorizgatásokból nagyon sok megdolgozatlan családi trauma képe bukkant fel előttem, miközben másokkal beszélgettem a témáról. Szerencsére voltak nagyon megértő barátaim.”

Mindenáron a származási család vagy önmagunk?
„Ezzel a döntéssel mindenképpen önmagunk boldogulását választjuk, de nagyon nehéz egy ilyen dinamikából érkezve helyre tenni azt, hogy milyen sérelem kihez tartozik, kinek mi a hibája. Így nagyon nagy a rizikó, hogy az ember viszi tovább ezt a nem jól behuzalozott működést, ha nincs kellő önvizsgálat, változás iránti motiváció, és nincs mellette egy olyan közeg, ami az első, azaz a családi környezetnél egészségesebb módon működik.”
Virág szavaival Rita is egyetért, és folytatja. „Én is ezt gondolom, bár mostanában, a gyerekem születése után kezdem érezni, mennyire hiányzik a család, és néhány rokonommal már erősebben tudok empatizálni, mint korábban, nagyobb helyet kapott a szívemben a megbocsátás akkor is, ha csak a családtagoktól távol tudok erre így gondolni. Az apámmal való kapcsolatom viszont úgy érzem, végleg lezárult, semmi nem maradt, amiről beszélnünk kéne. Súlyosan abuzív, alkoholbeteg apa mellett nőttem fel, anya egy ilyen férj mellett élte le az életét, és próbálkozott a maga eszközeivel valamit tenni ellene. Sajnos őt én is, akárcsak Virág, a közelmúltban elvesztettem.”
Felmerül a kérdés, hogy nem érzik-e magukat magányosnak, idegennek egy olyan világban, ami folyamatosan a család fontosságát hangsúlyozza. „Mostanában nehezebb, újra kell értékelnem, ki számít, ki nem, egy gyerek születésével egyébként is minden újraíródik egy család életében. Nehéz, hogy lelkileg csak a férjemre és egy-két barátra számíthatok, nagyon hiányzik a közösség, a valahova tartozás érzése, de látom a pozitívat, azt, hogy micsoda családunk van most hárman, akkor is, ha nehezen birkózunk meg néha a mindennapokkal. Megérte dolgoznom, a dolgok legmélyére ásnom, elengednem, sírni, gyógyszert szedni azért, hogy az én kiscsaládom már egy sokkal egészségesebb, boldogabb, biztonságosabb hely legyen a kisfiunknak.”
Rita nincs egyedül a megélésével, hiszen Virág is úgy érzi, nagyon erős volt a gyökértelenség érzése benne is. Visszatekintve úgy látja, kicsit kétségbeesetten igyekezett barátságok mentén megtalálni az új családját, a helyét, azt, hogy tartozik valahova. „Ekkor fogadtam örökbe a kutyámat is az akkori párommal, mert igyekeztem betölteni az űrt. Máshogy is megjelent ez, például olyan rádiót hallgattam, mint ami gyerekkoromban a kocsiban szólt, vagy olyan ételeket kívántam, amik visszavittek oda, ahol felnőttem. Nagyon bonyolult ez az egész, mert az ember nagyon, nagyon sok jó érzést is raktároz magában a sok fájdalom mellett, és főleg, amíg gyerek, igyekszik felmenteni a szüleit. Nagyon nehéz szerintem olyannak látni őket, amilyenek valójában.”
Örökre szóló döntés?
Virág szerint mindenkinek más az útja. „Nekem kellett egy erős határhúzás, hogy onnan aztán jobban lássam, én hogyan tudom tartani a saját határaimat. Közben éreztem magamon azt is, hogy nehéz volt nyitni, miután egy erős falat felépítettem magamban, és tudatosság kellett ahhoz is, hogy el tudjam dönteni, mit szeretnék és hogyan szeretném azt a családtagjaimmal kapcsolatban. Mennyit beszélni, miről beszélni, mikor találkozni, hogyan találkozni. Én évekig nem beszéltem és találkoztam a szüleimmel, évekbe telt, mire érzelmileg is felnőttem, és onnan tudtam nyitni az irányukba.”
Ritánál a helyzet sarkosabb: „Van, akinek elég lehet határokat húzni a szülőkkel szemben, nekem ez nem működött sajnos.”
Ha már szülők – vajon mennyire más a megélésünk az anyát és az apát illetően? A kérdés adja magát, hiszen mindkét nő erős anyai hatásról számol be. „Nekem anyámmal volt nehezebb a kapcsolatom. Csak pár hónappal azelőtt, hogy rákos lett, akkor kezdtünk el újra kapcsolatot ápolni, aztán egy évig beteg volt, 3 hónapja halt meg. A betegsége és a halál közelsége sok teret megnyitott kettőnk között, de sajnos az utolsó hetekig érzékeltette velem azt, hogy nem tudja megbocsátani azokat az éveket, míg távol álltam tőlük. Ha azok az évek nem lettek volna, bennem most óriási lelkiismeret-furdalás lenne, hogy hogyan tehettem ezt vele. Az a pár év azonban kellett nekem ahhoz, hogy most azt érezzem, nagyon kár érte, hogy ennyi volt ebben az anya-lánya viszonyban az életünkben, de ez nem egy olyan dolog, amiért nekem kellene vezekelnem az életem további részében. Apámmal, mióta anya elment, közelebb kerültünk egymáshoz, sok a terhünk, de másként működünk együtt vele és a nővéremmel. Nagyon bízom benne, hogy a magunk módján ápoljuk és óvjuk a kapcsolatunkat az élet hátralévő részében.”

Saját család és új esélyek
És mit jelent megszólalóimnak a család, hol érzik magukat mostanában biztonságban? Rita új esélyt talált az új családjában: „Ahogy említettem, apámmal elvágólagos a viszonyunk, semmilyen kapcsolattartás nincs közöttünk, anyuval éppen elkezdett jobb lenni a kapcsolatunk, amikor meghalt, de utólag látom, hogy a saját eszközeivel mennyire próbált időskorában javítani, jóvátenni, és azt is látom, hogy az utolsó éveiben már ő is tudta jól érezni magát. Nagyon furcsa dolog ez, nemrég olvastam, hogy az anyák testében örökre ott maradhatnak a babájuk egyes sejtjei, ez annyira szép, és arra gondolok, hogy tulajdonképpen így belőlem is elvitt egy darabot magával, mikor meghalt. Ez egyszerre szomorú, és magában hordozza a saját újjászületésem lehetőségét, mert én még itt vagyok, egy csodás családdal, akikért mindent megtennék.”
Virág is bizakodó, érezhetően hosszú út áll mögötte az önmaga felé vezető úton: „Még nagyon friss az élmény, hogy meghalt anya, azaz hogy már nincs anyukám. Felnőtt vagyok, apa még él, de valahogy mégis csak anya volt az első személy, akin keresztül tapasztaltam az életem valahogyan, egy elképesztő erős kapcson keresztül. Ez egy nagyon transzformatív időszak, egyelőre azt érzem, hogy minden eddiginél jobban számíthatok magamra és azt is megmutatta ez az időszak, hogy kik állnak mellettem teljes vállszélességben, ez nagyon fontos. Vannak olyan kapcsolatok az életemben, amikben ki tudok engedni, ahol értenek félszavakból, elfogadnak és tiszteletben tartják azt is, ha nemet mondok. Talán egyszer lesz saját családom klasszikus értelemben, házasság, talán gyerekek. Nem tudom, fogalmazzunk úgy, hogy az első családom nem hozta meg kifejezetten a kedvet ehhez, de ez még változhat bennem, és változik is. Pocak, a kutyám, na ő egy hatalmas ajándék az életemben.”

Fotó: Getty Images; Susan Flores, cottonbro studio, RDNE Stock/pexels.com