hirdetés
Nem az orvostudomány, hanem az orvosi gyakorlat, az orvosi praxis. Az orvostudomány a lélek és a test egységét már évtizedekkel ezelőtt kimutatta, a vezető orvosok már évszázadok óta erről beszélnek. A kritikám épp az az orvos kollégáimmal szemben, hogy nem túl tudományosak, hanem hogy nem elég tudományosak. Nem veszik figyelembe azt a tudományt, ami a lelkünk és a fizikai testünk egységét mutatja.
Ennek szerintem több oka van. A keleti világban ezt az egységet mindig garantáltnak tekintik, általában a világszerte élő bennszülettek is látják ezt az egységet. A nyugati világban viszont ez az egység már az ókor után szétvált, a kapitalizmus megjelenése óta pedig hangsúlyozva lett. Bizonyos szempontból a sikereink áldozatai lettünk. A nyugati orvostudomány vívmányaival csodák érhetők el fizikai szempontból, de közben elfelejtették, hogy ennek a dolognak egy másik része is van. Az orvostanhallgatók nagyon szorgalmas és elhivatott emberek, de intellektuálisan beszűkültek. Az orvosi képzés nagyon nehéz, kizsigereli őket, és miután nem néznek szembe a saját traumáikkal, a pácienseiknél sem ismerik fel őket.
Volt egy nagyon híres magyar kutató, Sellye János, aki szintén kivándorolt Kanadába. Közel száz évvel ezelőtt patkányokon végzett kísérletekkel mutatta ki, hogy a stressz ártalmas az immunrendszerre, a belekre, a mellékvesére. De a stressz kárt tehet a kromoszómáinkban is, meg tudja változtatni a génjeink működését: fel tudja kapcsolni a rákos gének működését és le tudja kapcsolni a rák ellen védő gének működését. Gyulladást okoz a testben. Ezek a fizikai szempontok. Lelkileg a trauma olyan viselkedésmintákat rögzít bennünk, amik szintén károsak.
Azért irányul ekkora figyelem a mentális betegségekre, mert a nyugati világban mindenütt felütötték a fejüket. Több a depressziós, az ADHD-s, a szorongó ember. Annak dacára, hogy látjuk a problémát, mégsem kötjük ezeket traumákhoz. Az első könyvem, amit huszonöt évvel ezelőtt Kanadában írtam, a Szétszórt elmék az ADHD-ról szól. Akkor Magyarországon senkit sem érdekelt. Most pedig rájöttek, hogy ADHD-járvány van az országban. Miért? Mert az ADHD-t a trauma és a stressz okozza, és minél több a stressz egy társadalomban, annál több a mentális betegség.
Egy angol pszichológus, dr. Richard Bentall, a The British Academy tagja mondta, hogy a gyerekkori trauma és a felnőttkori mentális betegség közötti kapcsolat épp olyan bizonyított, mint a dohányzás és a tüdőrák kapcsolata. Sajnos a legtöbb pszichiáter ezt mégsem tudja, mert nem tanulmányozza a traumát, az elme betegségét fizikai problémának látja, és orvosságokkal kezeli, amik ugyan tudnak segíteni – én is szedtem őket, tehát tudom – de ez nem megoldás, mert a gyógyszerek csak a tünetekkel dolgoznak, nem a traumával.
Ezt Sellye János mondta, és teljesen igaz. Milyen energiát követel az az önelnyomás, amikor elnyomod a saját véleményedet, a saját érzéseidet csak azért, hogy szeresselek vagy elfogadjalak! Ráadásul nem is téged fogadlak el, hanem azt a képet, amit nekem mutatsz. Ha egy gyerek úgy nő fel, hogy elnyomja a saját érzelmeit, véleményét és gondolatait azért, hogy a szülők elfogadják, felnőttként is így fog viselkedni – ez a viselkedés pedig stresszt okoz, ami meg betegséget okoz. A gyógyulás abból áll, hogy az ember megtalálja saját magát.
Mert a fogyasztói társadalmat nem az érdekli, hogy mi a véleményem, mik a gondolataim. Az érdekli, hogy hogyan dolgozom – esetleg teljesen unalmas és értelmetlen munkakörben – és mennyit vásárolok az üzletekben. Minél inkább elnyomom saját magamat, az érzelmeimet, a véleményemet, annál inkább beleereszkedem abba a gépezetbe, amit ez a társadalom képvisel. Így elfogadhatóbb polgár leszek, elfogadhatóbb tagja a társadalomnak annak dacára, hogy magamat teljesen elveszítem.
Ez egy félreértés. Vádolható-e valaki azért, ha kétéves kisgyerekként dühös, de elnyomja a haragját, mert a szülei rákiabálnak vagy megbüntetik? Vádolható-e valaki azért, mert elnyomta az érzelmeit, hogy túlélje a gyerekkorát? A szülők sem vádolhatók, hiszen a legjobbat tették, amit tudtak. De ha meg akarsz gyógyulni, be kell látnod, hogy mi történt veled.
Nemrég Budapestre látogatott egy híres kanadai pszichológus, Jordan Peterson. Ez a „nagy” pszichológus azt tanítja, hogy a gyereket meg szabad ütni, és ha dühös, akkor hagyni kell, hogy magától nyugodjon meg – magyarán azt mondja, hogy a harag a gyerekben nem normális, és a szülőknek a gyereket nemcsak szabad, meg is kell félemlíteni. Ha ilyenfajta tanácsot kapnak a szülők egy olyan pszichológustól, akinek Magyarországon elfogadott a véleménye, hogyan vádolhatnánk a szülőket?
A traumáinkat automatikusan átadjuk a következő generációnak, ameddig fel nem dolgozzuk őket. Itt nincs helye a vádnak, de felhívom az emberek figyelmét, hogy lássák be, mi történt velük, mi történt a családjukkal generációkon át, mert anélkül nincs megoldás.
Én azt tapasztaltam, hogy a betegség sokszor magával hozza a felismerést. A Normális vagy című könyvemben van egy fejezet, aminek az a címe, hogy A betegség, mint tanító. Én hét évig haldokló betegekkel dolgoztam Vancouverben a palliatív osztályon. Voltak pácienseim, akik két héttel a haláluk előtt is azt mondták nekem, hogy „doki, ez a betegség a legjobb dolog, ami velem történt valaha”. Miért mondták? Mert végre ráeszméltek arra, hogy mi a fontos az életben, és mi nem, és megtanulták, hogyan legyenek önazonosak. Senkinek se kívánom, hogy beteg legyen ahhoz, hogy tanuljon valamit, és azt sem mondanám, hogy szerencsés, mert megbetegedett, de azt állítom, és sokszor látom, hogy a betegség nemcsak stresszt okoz, de egy nagy felébredést is.
Fotók: Szente Nikolette
Ha tetszett a cikk, kattints, és olvasd el a Boldizsár Ildikóval készült interjúnkat is!
hirdetés
