Nagyapja, Esterházy Antal a második világháborúban, 1944-ben vesztette életét, ezért sajnos már nem találkozhatott vele. Milyen embernek ismerte meg őt a róla szóló történeteken keresztül?
Paul-Anton Esterházy: Közel fél évszázad választ el bennünket a nagyapámmal, a családunkban keringő történeteknek köszönhetően viszont szinte életre kelt előttem. Gyerekkorom óta minden apró töredéket összegyűjtöttem róla, amit csak tudtam – az életéről, a személyiségéről –, és ezekből a töredékekből formáltam róla egy képet. A róla szóló történetek azonban nem az 1920-as évek Nagy Gatsby-féle figuráját festették le. Az ő személyisége sokkal összetettebb volt, egyfajta kettősséget hordozott magában.
Egyfelől autóversenyzőként, lótenyésztőként és felfedezőként ismerték; egy olyan emberként, aki folyamatosan feszegette a saját határait; másfelől viszont egy régi vágású arisztokrata úriember és felelős családapa volt, aki hűen őrizte a családi örökséget.
Számomra mindig is izgalmas volt látni, hogyan sikerült egyensúlyt teremtenie a különböző életterületek között.
Emlékszik a legelső történetre, amit a nagyapjáról hallott?
Paul: Ez egy jó kérdés. Ahhoz, hogy megválaszoljam, igazán mélyre kell ásnom magamban, hiszen az évek során a sok kis töredék szinte eggyé olvadt. Azt hiszem, édesapám egyik története lehetett az első, amit róla hallottam. Ez arról szólt, hogy ő és nagymamám meglátogatták a nagyapámat a fronton, valamikor 1943-ban. Ez az emlék mélyen megragadt édesapámban. Ez volt az egyik legerősebb és legmeghatározóbb élménye a nagyapámmal. Mivel édesapám 1936-ban született, ezért csak igen kevés emléke volt nagyapámról. Mégis, a fronton tett látogatása a családunk egyik legkülönlegesebb és legszemélyesebb történetévé vált.
Nagyapja egyik legjobb barátja az angol betegként híressé vált Almásy László volt, akivel rengeteg kalandot életek át együtt.
Paul: Nagyon jó volt kettejük kapcsolata, nemcsak legjobb barátok, sógorok is voltak. Az ismertségük akkor kezdődött, amikor mindketten versenyeztek. A róluk szóló kedvenc történetem az, amikor előálltak az őrült ötlettel, hogy egy autóval átszelik a Szaharát – egy olyan időszakban, amikor sem utak, sem a Szaharáról készült térképek nem léteztek. 1926 telén, a svájci Alpokban járunk. Odakint szakad a hó, a két barát pedig a négy fal között rekedt. Nagyapám panaszkodni kezd szorult helyzetükre, mire Almásy, az ismert Afrika-kutató azt válaszolja: „A Szaharában bezzeg süt a nap és meleg van.” Mire a nagyapám rávágja: „Akkor hát irány a Szahara!”. Ezzel felkapta a telefont, és egy két héttel későbbi időpontra egy Steyr VII típusú autót rendelt Alexanadriába.
Két héttel később a két huszonéves fiatal már valóban a Steyr VII volánja mögött ült és délre tartott a távoli horizont irányába. Fogalmuk sem volt, mi vár rájuk.
Sem térkép, sem biztosíték, csak a naiv optimizmusuk volt a társuk.
Ön örökölte a kalandvágyat nagyapjától?
Paul: Abszolút inspiráló nagyapám kalandvágya, és remélem, hogy valamelyest én is annyira vállalkozó szellemű vagyok, mint amilyen ő volt, de nem könnyű egy ilyen kaliberű személyiség nyomdokaiba lépni.
Miért érezte, hogy szeretné másokkal is megosztani nagyapja történetét?
Paul: A családom tisztában van azzal, hogy feladatunk megőrizni a felmenőink örökségét. Én ebben a szellemben nőttem fel. A nagyapám esetében személyes ambícióm volt, hogy elmeséljem a történetét. Az Esterházyakra mindig is absztrakt történelmi alakokként tekintettem, de nem a nagyapámra: ő számomra egy valóságos személy volt, akihez a róla szóló történetek által kötődtem. Mivel nagyszerű embernek tartottam, méltó módon szerettem volna adózni az emléke előtt. Úgy éreztem, hogy az ő történetét senki sem mesélte el úgy, ahogyan azt megérdemelte volna. Szerettem volna, hogy valamilyen formában mások is megtapasztalhassák azt a kalandvágyat, ami őt a sivatagba vitte. Azt viszont nem akartam, hogy az ő emléke egy történelemkönyv lapjain vagy múzeumi vitrinekbe zárva éljen tovább.
Én egy olyan médiumot kerestem, amelyen keresztül bárki részese lehet a kalandjainak.
Hogyan talált rá?
Paul: A Cambridge-i Egyetemen megismerkedtem egy diáktársammal, akiről kiderült, hogy egy afrikai parfümkészítő családból származik. Miközben elmeséltem neki nagyapám történetét, megemlítettem, hogy megörököltem nagyapám egy régi parfümös üvegcséjét. Ekkor felcsillant a szeme, és azt mondta, engedjem meg, hogy megszagolja az üvegcsét, és a régi illatot újjáélesztve elmesélhesse ezt a történetet. Az ajánlata új ajtókat nyitott meg előttem. Hirtelen minden összeállt és értelmet nyert. A parfümkészítés tökéletes módja annak, hogy megoszthassam másokkal is nagyapám kalandjait, hiszen az illatok segítségével az emberek szinte ott állhatnak mellette Alexandria partjainál vagy a Gízai piramisoknál, és őket is átjárhatja nagyapám kalandvágya.
Zsolt, hogyan találkoztak Paullal? Hogyan kezdődött a közös történetük?
Zólyomi Zsolt: Paulnak már volt egy meglévő márkája és egy meglévő illata, nekem pedig ott volt a Le Parfum parfümérialáncom, ahol azokat a márkákat gyűjtöm össze, amiket különösen érdekesnek találok, és jó szívvel ajánlom a magyar barátaimnak. Amikor elkezdtünk beszélgetni Paullal, és rájött, hogy nemcsak parfümökkel kereskedem, hanem parfümőr is vagyok, ráadásul mindkettőnknek magyar gyökerei vannak, felvetette, hogy dolgozzunk együtt.
Hihetetlenül szerencsés együttállás volt ez, hiszen a történethez még az is hozzátartozik, hogy én tízéves koromban Észak-Afrikában éltem, ezért vannak illatemlékeim a sivatag forró homokjáról, a tengerparti levegőről vagy éppen az arab soukok egzotikus aromáiról.
Paul: Ekkor már létezett az Estoras Antal. Ez az illat annak a parfümnek az kortárs interpretációja volt, amelyet nagyapám százéves üvegcséjében találtunk. Zsolttal azonban az volt a célunk, hogy pillanatképeket villantsunk fel a két fiatalember kalandos utazásából, mindezt parfümök segítségével. Ehhez rendelkezésünkre állt Almásy László útinaplója, tele fotókkal, az utazásuk konkrét pillanatainak részletes leírásával, és az eredeti térképpel. Rengeteget beszélgettünk arról, hogyan zárhatnánk palackba az ő tapasztalataikat. Ez volt az első lépése annak, hogy elkezdtük megalkotni a nagyapám páratlan kalandjairól mesélő illatokat.
Van kedvencük az illatok közül?
Paul: Nehéz lenne egyet választani, mert minden egyes illat egy új, izgalmas munkafolyamatot hozott magával, és egy új történetet mesél el. Számomra maga a folyamat izgalmas és az ezzel társuló kalandvágy: hogy felfedezhessem, mi vár még rám a horizont mögött.
Zsolt: Amit én igazán szeretek ezekben a parfümökben az az, hogy használhatod őket egymás mellett. Miközben az egyiket reggel fújod magadra, a másikat délben, a harmadikat pedig este, az utazás különböző állomásai egy egésszé állnak össze.
Rétegezhetjük is ezeket az illatokat?
Zsolt: Ha szeretnénk, abszolút. Egy hölgy az imént bevallotta, hogy nem tudja megkülönböztetni a nőit a férfi illatoktól. Mi ennek kifejezetten örülünk, mert nem állt szándékunkban megmondani, hogy melyik illat mit jelképez. Ezek a parfümök inkább egy ajtót nyitnak ki erre a különleges kalandra, amelyben így te is részt vehetsz a segítségükkel.
Kiemelt kép és termékfotó: Estoras; további fotók: Miklóska Panna Mína
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!