hirdetés
Sokféle módon próbáltam megfogalmazni és pozícionálni magamat, egyúttal túlélhetővé tenni a gyerekkoromat. Szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, elsősorban az apáménak, aki a legkülönbözőbb módokon lázadt a környezete ellen. Fűtötte egy belső feszültség: úgy érezte, mi, Grecsók valamilyen módon mások vagyunk, mint a közegünk tagjai. Rémülten, szinte már kényszeresen igyekeztem kreatív helyzeteket teremteni: a néptánctól kezdve a rockzenén át a különböző szereplési lehetőségekig sok mindenben megpróbáltam teljesíteni. Olyannyira nagy volt a nyomás rajtunk, hogy az azóta táncművésszé lett testvérem már tízéves kora körül az általános iskola vezetése elé terjesztette, hogy szeretné megtartani az első önálló estjét. Ebben a korban az adottságokat még felismerni is nehéz, nem hogy működtetni, fejleszteni, tehetséggé formálni, és akkor a motiváltság megőrzéséről nem is beszéltem. A mai napig azt gondolom, hogy nincsenek túl jó írói adottságaim, viszont azt a keveset, ami megadatott, megpróbálom jól használni.
Az általa emlegetett másságot sohasem éreztem, a véleménye viszont határozottan megfogalmazott volt. Azt hiszem, viszonylag gyakori, hogy a szülőkben vannak bizonyos magatartásformák, amelyek a gyerekben nem fellelhetőek, majd amikor már a gyerekben is kialakulnak, elkezdhetnének szót érteni egymással, de addigra már nem képesek rá. Így kerültük el mi is egymást apámmal. A rendhagyó irodalomórák jutnak eszembe, amelyeket tartani szoktam, és amelyeken mindig azt mondom a fiataloknak, hogy ne maradjanak le a családjukról, nincs sok idejük kérdezni tőlük. Figyelniük és érteniük kell a felmenőiket ahhoz, hogy később helyükre kerüljenek a dolgok. Valójában a pályám legnehezebb részét apám bejárta a maga forrongó indulataival, azzal, hogy megmutatta nekünk, hogy a falunk, Szegvár univerzumán túl van egy másik világ is. Ezeket az eredményeket mint egyfajta transzgenerációs hiteleket, felvettem, és később megcsináltam a pálya leglátványosabb részét. A regény megírásáig nem jöttem rá arra, hogy az, amit elértem, nem csak a saját eredményem, hanem egy folyamat része.
Fáj, hogy apámmal lemaradtunk egymásról, de az elviselhetővé teszi, hogy legalább annak, amit tett, volt értelme.
Az első könyv, amit életemben elolvastam, a Robin Hood volt Mándy Iván ifjúságnak szánt átdolgozásában. Szép és meghatározó impulzust jelentett. Katartikus olvasmányélményem a Pál utcai fiúk is. Mire elolvastam, megkötöttem azt a szerződést a zsánertörténetekkel, hogy a főhős nem halhat meg. Emlékszem, amikor felfoghatóvá vált számomra, mi fog történni Nemecsek Ernővel, a könyvet eldobtam és megtapostam. Sírtam. Nem akartam elhinni, hogy a szerződést Molnár Ferenc felrúgta. Amikor felkértek a Vígszínház szerzői, hogy írjam meg a Pál utcai fiúk musical változatának szövegkönyvét, azért is mertem igent mondani, mert nagyon szoros volt a lelki kapcsolódásom a regénnyel. Ettől még sok hullámvölgyön mentem keresztül az alkotói folyamat során, hiszen mégiscsak abban a színházban kellett dolgoznom, ahol Molnár – a magyar színházi élet legsikeresebb alakja – sztárszerző volt, ahová belépve az ő mellszobra fogad. Eszembe jut az is, milyen sokat dolgoztam a darabbal Örkény István íróasztalán, mert a szerzők sokat jöttek össze Radnóti Zsuzsánál, a Vígszínház dramaturgjánál, Örkény özvegyénél. Meglepően sokat gondolok az említett Kertész Imre Sorstalanság című regényének tizenéves főszereplőjére, Köves Gyurira is, illetve a könyvnek arra a jelenetére, amikor megtapasztalva a koncentrációs táborok borzalmait, hazatér egy teljesen megváltozott közegbe. Apja halott, otthonában idegen család éli a mindennapokat, gyűlöl mindent, amit körülveszi. A Sorstalanság mint metaforarendszer előkerül a Vera című könyvemben is. Ezen kívül irodalmi alapkövem Ottlik Géza Iskola a határon című alkotása, amely egy katonai gimnáziumban játszódik, ahol a három főhős próbálja meg túlélni a különféle megpróbáltatásokat. Sok regényemben kerül elő helyszínként az iskola, a beavatottság.
Ő is a példaképem. Szédületesen nagyhatású személyiség volt. Gyakorlatilag minden utána jövő generáció a családomban hozzá szeretne felnőni. Olyan központi bolygóvá válni, amilyen Juszti mama volt. Szegények voltunk, így a szüleimmel nála laktunk egészen nyolcéves koromig. Ezáltal megkaptam azt a csodálatos lehetőséget, hogy egy háromgenerációs családmodellben élhettem. Felnőtt koromban még elmélyültebbé vált a viszonyunk, amikor megtudtam, hogy egész életében írt titokban. A maga csöndes lázadásával a rendszer ellen, amelyben léteznie kellett, törvényt szegett azzal, hogy ennyire vonzódott az írásbeliséghez, és sosem adta fel… Pedig egyetlen irodalmi sikere egy vers volt, amelyet a fia hetedikesként mondott el a nyolcadikos ballagóknak.
Néhány éve, amikor véletlenül összefutottunk egy tüntetésen. Egy tokaji aszúval kínált meg, ami felbontva himbálózott a hátizsákjában. Nem szeretem az édes borokat, de akkor és tőle nagyon jólesett… Annak, aki nem olvasta a könyvet, elmondom, hogy Medve az elbeszélő egyetlen kortársa, mindenki más a múltból lép elő. Együtt voltam vele Sárváron a Diákírók és Diákköltők Találkozóján, és azt hiszem, Varró Dániel költő nevezte el Medvének egy verse alapján, amivel megnyerte a közönségdíjat. Ez a fiú, gyerekkori jó barátom segített feldolgozni a transzgenerációs traumáim egy részét. Újságíró lett, verseket ír, és a Kétfarkú Kutyapárt egyik aktivistája. Pazar humorú srác. Évtizedekig szoros kapcsolatban voltunk, sokat köszönhetek neki, a legkülönbözőbb módokon segített, és talán én is neki. Kicsit eltávolodtunk egymástól, de ma is jó szívvel gondolok rá.
Sem a szülőfalumban, sem Budapesten nem szólítanak művész úrnak. Kifejezetten hétköznapi életet élek. Újlipótvárosban lakom, ahol, ha eldobok egy követ, az nagy eséllyel egy értelmiségi előtt ér földet, de ezzel együtt is csak a társadalomnak egy rétege ismer, a szépirodalom sohasem volt a tömegek műfaja. Senki sem kötelez arra, hogy fogadásokra járjak, esetleg pozícionáljam az ismertségeimet a különböző médiafelületeken. Ismertnek lenni azt is jelenti, hogy sokan akarnak tőlem valamit: szívességet, figyelmet, törődést, segítséget… Ezt korábban nem tudtam. Az ismertség felelősség és teher. A legnagyobb kockázat, hogy az a fenomén, akit felépítettem, aki a nyilvános terekben működik, most éppen interjút ad, domináns lesz. Ez bizonyos mértékig nem okoz problémát, hiszen egy tanár a nyári szünetben vagy szilvaszedés közben is megmarad tanárnak. Gondot akkor okozna, ha az azonosulás hatására megszűnnék civilnek lenni.
Igen, például vészhelyzetek esetén, vagy akkor, amikor 2018-ban kiderült, hogy fej-nyaki rákom van. Mi történt a fenoménnal? Nem tudott működni. Egy filmrendező a kórteremben ugyanolyan beteg, mint bárki más. Nagy a baj, ha ilyen válságos időkben mégis filmrendezőként próbál meg boldogulni. Tragikus, szívfájdító jeleneteket eredményez. Ugyanakkor tudom, hogy egy adott ismertségi szint felett nehéz megőrizni a civil életet. Van olyan közeli családtagom, akit közös eseményeken rendre figyelmeztetnem kell, hogy nem íróként vagyok jelen, ahogy az orvos unokatestvérem sem szakemberként ül asztalhoz.
Abban az időben még létezett a hagyományos falumodell, Szegvár is egy zárt univerzum volt. Később jöttem csak rá, hogy az az olvasat, amivel akkoriban védekeztem, amely szerint a könyvem novellái tele vannak szeretettel, megértéssel és derűvel, külső nézőpont volt, amit más nem érthetett meg. Már csak azért is rossz volt mindezt megélni, mert nem hozzám jöttek oda panaszkodni, elmondani a sérelmeiket, hanem édesanyámhoz, akiről feltételezték, hogy ő maga Pletykaanyu. Őt bántották. Szerencsére azóta rendeződtek a viszonyok. Sőt sokan odajönnek hozzám azzal a véleménnyel, hogy már másképpen olvassák a könyvet. Akadt olyan is, aki szerint átírtam. Természetesen erről nem volt szó. A szegváriak még díszpolgárnak is megválasztottak. Ezt részben a lányomnak tudom be, aki nagyon otthonosan és jól mozog Szegváron.
Egy időben könyvtárosként dolgoztam. Láttam, mit jelent, amikor a könyv nem más, csak egy tárgy.
Az olvasó nagy hatalommal bír. Egy könyv helyét, szerepét, fontosságát az emberek ítéletei, nézőpontjai is meghatározzák.
Igen, olvasóként is elképesztő hatással vannak rám. Móricz radikalizmusa erősen hatott rám, miközben írtam az Apám üzent című könyvemet. 2023-ban jelent meg az 1935-ös naplója, amelyben olyan elviselhetetlenül őszinte, olyan mélyre megy, miközben nem törődik az illemmel, a jól nevetséggel. A legelemibb, alantasnak tartott ösztöneivel is szembenéz. Szenzációs.
Szabó Magdától több dolgot is megpróbáltam ellesni. Az irodalmi szakma a mai napig nem tud vele mit kezdeni, elsősorban azért, mert hihetetlenül tudatos választással egy angolszász modellt kezdett el megvalósítani. Azt mondta, karakteralapú prózát fog írni, amelyben a legfontosabbak a szereplők lesznek, továbbá az ő viszonyuk egymáshoz. Remekül tudott zsánerformákat is használni. Irigylem is tőle. Ha megnézem az Abigélt, ami ifjúsági regény, mégis sokkal mélyebbre megy annál a zsánernél, azt látom, hogy abban továbbvitte az álruhás hős mindannyiunk által ismert toposzát. Több nyilatkozatban is elmarasztaló hangon beszél Orczy Emmáról, akinek A Vörös Pimpernel című műve szerintem igenis nagy hatással volt rá. Az ebben szereplő francia főhős alakja inspirálhatta az Abigél Kőnig tanár urát is.
Sok minden megváltozott. Másképpen építem a történeteimet, nem úgy jellemzem a figurákat, mint a betegségem előtt. Az a nagy kérdés, hogy vajon mindez a kór miatt van-e? Volt egy időszak az életemben, amikor minden testi és lelki változásomat a betegséghez kötöttem, mintha az egy korszakhatárt jelentett volna. Azután találkoztam a hihetetlenül olvasott és jó humorú fogorvosommal. Teljes világfájdalommal ültem a székében, panaszkodtam, hogy a sugárkezelés miatt tönkremennek a fogaim. Nézegette-nézegette, majd azt kérdezte, hány éves vagyok. Miután megmondtam neki, azt válaszolta: „Tudod, mi a te bajod, édes öregem? A korod.” Mentem hazafelé, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vélhetően igaza van.
Visszakanyarodom Móriczhoz, akinek naplóját olvasva megdöbbentem, hogy milyen feladattudata volt. Több tucat oldalakat ír például a búzanemesítés helyzetéről, amivel újságíróként foglalkozott. Az ő idejében az író és az újságíró önmagában is médium volt. Móricz a saját korában társadalmi tényező volt, ma ezt nem látom. Talán Eszterházy Péter volt az utolsó író, aki betöltötte ezt a szerepet, talán az arisztokrata származása miatt is. A harmincas éveimben nagyon harciasan nyilvánultam meg, a betegségem óta viszont sokkal távolságtartóbb vagyok a társadalmi problémákkal. Azt hiszem ezek Móricz idején is politikával itatódtak át, de napjainkban annyira radikalizálódott a viták hangneme, kulturálatlansága, hogy azokban nem kívánok részt venni. A kultúra szerepének szándékos, politikai érdekek mentén történő lefokozásával bekövetkezett az értelmiség identitásvesztése is. Az, hogy mit lehet tenni ez ellen, nem tudom. Nem vagyok az az alkat, aki ezeken a kérdéseken töpreng.
A legpozitívabb élményem az volt, amiről már beszéltem, hogy valójában a pályám legnehezebb részét apám bejárta, és ennek az eredményeit nemcsak adóságként, hanem hitelként is szükséges értelmeznem. A másik, ami meglepett, hogy az emlékek nem történelmi tárházak. Nem arra szolgálnak, amire egy múzeum. Azok a figurák, akik már nincsenek velem, de a családi életem mozgatórugói voltak, mind meghatároznak. Ennek az a következménye, hogy miután ennyire aktívan jelen vannak az életemben, a múlt folyamatosan alakul bennem. Lehet, hogy az ezen felismerések hatására bekövetkező megbocsátások, elengedések csak múló állapotot jelentenek, de egyszer átélni is nagy katarzissal járt, és ha újra át kell élnem, talán könnyebben megy majd.
Kiemelt kép: Falus Kriszta
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
