Az anyaság visszakapott szelete
Az előző cikkemben már írtam nektek arról, hogy anyut nyáron vesztettük el hirtelen és gyorsan. A sokkból csak hetek, hónapok múlva kezdtem magamhoz térni, amikor azon gondolkodtam, másképp kellett volna történnie a búcsúztatásának. Anya halála akkor ért, amikor a kisfiam kilenc hónapos volt, így egy friss nagymamát is el kellett engednünk.
A másfél évesem is elvesztette a nagymamáját, anya sokat vigyázott rá, életében az egyik legboldogabbnak akkor láttam, amikor az unokáját a magasba emelte, és őszinte szeretettel nevetett rá, csodálta az új életet. Rádöbbentem, jó esély van rá, a nagymamaságában meg tudta élni a anyaságának azon kimaradt részeit, amik tele voltak szorongással, munkával, és amiben kevés idő jutott arra, hogy a kisbabájával, vagyis velem kapcsolódjon. Én úgy gondolom sok nő azért várja a nagymamaságot, mert akkor már nem sürgeti őket a háztartás és a munka összeegyeztetése, ami miatt annyit aggódtak. Lehet, hogy megbánást is éreznek ilyenkor a múlttal kapcsolatban.
Ezt látni és rájönni anya lányaként egyszerre fájdalmas és felemelő, olyan helyzetbe hoz, amiben én szinte anyai aggodalommal szemlélem anyát, pedig a gyerekeként igazán fáj, hogy nem volt kellően jelen az életemben.
Az anyasebek bennünk élnek
Az Anyaseb (Mother wound) című könyv magyarul is megjelent. Ebben Bethany Webster mélyrehatóan elemzi a társadalmi és pszichológiai hatásokat, az anya-gyermek kapcsolat rejtett dinamikáit, ami az egyik legnehezebb, hiszen az életünk egyik legfontosabb személyét kell kritikus szemmel néznünk. Kevesen mernek akár dühösek lenni az anyjukra, megkérdőjelezni a szülői döntéseiket, pedig ez elengedhetetlen a legtöbb terápiás munkában, gyógyulásban. Sokan tiszteletlenségnek gondolják, pedig korántsem a tökéletesség számonkérésről van szó: nem létezik olyan szülő és nem is fog, akinek a döntései miatt ne lenne mit mesélnünk a pszichológusnak, és ez rendben van így.
Sok mindent megértek abból mostanra, miért alakult úgy a kettőnk kapcsolata, ahogy: látom, érzem, mennyire nehéz anyának lenni a modern társadalomban, az anyasággal járó összes intézményes elvárás miatt. Nem a gyereknevelés része a legnehezebb, hanem a körülötte keletkező összes teendő, amit egyetlen embernek (jó esetben kettőnek) kellene elvégeznie. Nem csoda, ha ebben anya sem tudott helytállni, igazából lehetetlen is, és ehhez az kellett, hogy én magam is átéljem az anyaságot. Együtt tudok érezni anyával, így megbocsátanom is könnyebb, hogy sok minden kimaradt a közös életünkből.
A következő generációért érdemes fejlődni
Talán már írtam, mekkora tanítómester a gyász, ez a fentebbi gondolataimból is kirajzolódik: egy szerettünk elvesztése sok mindennek az átértékelésére sarkallhat, valakinek évekkel később, másoknak akár hónapok után lesznek felismerései a gyerekkorát, az élet értelmét, kapcsolati hálóját, a személyes fejlődését illetően. Ezek nem mindig felemelő igazságok, de mindenképp valamilyen naposabb irány felé vezetnek, ha szembe merünk nézni a bennünk dolgozó fájdalommal. Negyven felé közeledve egyébként is jobban érzem, de anya halálával még inkább látom az élet hirtelen múlandóságát, úgy érzem, megtanított jobban a jelen lenni, mélységesen átérzem, hogy mennyire rövid az időnk a földön, és azt az időt én autentikusan, szeretetben szeretném megélni.
A transzgenerációs átkok megtörése azért is fontos nekem, mert a kisfiamat válaszkész, megerősítő szellemben szeretném nevelni. Remélem, hogy emlékezni fog a sok együtt töltött időre, ami megerősíti őt, és ellenálló, ugyanakkor a sebezhetőségét felvállaló felnőtt lesz belőle. Ez a legtöbb, amiben reménykedhetek anyaként.
Fotó: Andrea Placqadlo/pexels.com
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
