Európa legnagyobb immerzív produkciójának, a Walk My World-nek az egyik producere és az előadást létrehozó vállalkozás ügyvezető igazgatója vagy. Milyen hosszú volt az út, amíg eljutottál addig, hogy Vági Bencével, a Recirquel Társulat művészeti vezetőjével dolgozz együtt ezen a projekten?
Nagyon régre nyúlik vissza az előadóművészet iránti szenvedélyem története, én is táncoltam, tinédzserként amatőr színészkedtem. Olyannyira komoly volt a dolog, hogy annak idején, 18 évesen felvételiztem az SZFE-re, rendező szakra, egészen sokáig eljutottam, amikor is a bizottsággal egyetértésben kimondtuk, hogy én igazából nem akarok rendező lenni, egyértelműen elméleti, kritikai alapú volt az érdeklődésem. Akkoriban még nem volt filmtörténet, filmtudomány, színháztörténet szak az egyetemen, szóval sok-sok évvel később kanyarodtam csak vissza a film irányába, amikor eldöntöttem, hogy doktorálni szeretnék és kapóra jött, hogy elindult közben a filmelmélet és -történet oktatás az ELTE-n. Így lett belőlem filmtörténész, a mai napig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen filmtörténetet tanítok, mellette pedig Bence produkcióinak kapcsán visszatértem a színházhoz, az előadóművészethez is.
Mit jelent pontosan számodra az immerzív színház? Mi az, amit szeretsz benne?
Számomra ez a színház és a film metszéspontja. Ha valaki filmtörténész, esztétikai, elméleti szempontból elemzi a filmeket, idővel sok baja lehet a színházzal. Volt is egy időszakom, amikor unatkoztam a színházban, egyszerűen úgy éreztem, mennyivel jobb lenne a produkció filmen, mennyivel több dolog történhetne benne. Ugyanakkor ott volt bennem a színház szeretete, a kortárs tánc, az újcirkusz, a mozgásművészet iránti kíváncsiság. Ezek viszont csak élőben működnek igazán, a képernyőn, vásznon keresztül elvesznek.
Szerinted mitől van ez?
Az egyik az, hogy a mediatizáltsággal elvész az előadóművészet aurája. Ez a képzőművészet kapcsán egy régóta tárgyalt kérdés: mi történik a műalkotással a sokszorosíthatóság, a média világában. Azt gondolom, hogy a kortárs cirkusz, a modern tánc esetében ez még inkább problémás dolog. A tánc, a mozgásművészet egyik varázsa, hogy az előadás egyszeri és megismételhetetlen, az itt és mostban, ezen a helyen, ebben a pillanatban történik meg. A másik ok a tér. A mozgásművészet egyik legfontosabb eleme, hogy a mozdulat, a táncos hogyan viszonyul a térhez. Ezt filmen rögzíteni majdnem lehetetlen, vagy legalábbis teljesen más minőség jön létre.
De azért vannak működő filmes megközelítések a kortárs tánchoz?
Igen, de szerintem ezek azok az alkotások, amelyek elengedik a színpad illúzióját, és valami teljesen újat hoznak létre. Például CGI-jal, vagyis számítógéppel generált képek és animációk segítségével, vagy különleges kameramozgásokkal dolgoznak, vagy akár azzal, hogy a koreográfiát már eleve a mozgókép médiumára tervezik. Az viszont már nem a színházi produkció dokumentálása, hanem egy önálló filmes műalkotás.
Hogyan kerültél kapcsolatba Vági Bencével?
Bencét tinédzser kora óta ismerem, együtt táncoltunk Bakó Gábornál. Iszonyatosan eltökélt volt, nagyon más, mint a kortársai. Minden nap, ahogy vége lett a tanításnak, ment a táncórákra és estig ott volt, nagyon keményen és céltudatosan dolgozott. Már akkor sokat beszélgettünk és mély barátság alakult ki köztünk. Amikor felvételt nyert a Liverpool Institute for Performing Arts művészeti iskolába, minden vizsgaelőadására kiutaztam, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Ennek megfelelően a Recirquel dolgairól is mindig tudtam, minden premieren ott voltam.
Ebből a barátságból miként lett munkakapcsolat és született meg a Walk My World immerzív produkció gondolata?
Már a Covid-járvány előtt elkezdtünk beszélgetni arról, hogy létre kellene hozni egy immerzív újcirkusz előadást, Bence mondta ki, én pedig nagyon örültem, ugyanis a szememben az immerzív produkciók világa az, ami képes versenyezni a filmmel. A Covid alatt vágtunk bele az intenzív fejlesztési munkába, s most jutottunk el odáig, hogy már a díszletben próbál a társulat és novemberben lesz a bemutató.
Beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is ez az immerzív színház. Mennyiben más, mint bármely más klasszikus előadás?
A 2000-es évek során az immerzív kifejezés nagyon elhasználódott, rengeteg dologra rámondják. Mindenképpen különbséget kell tenni immerzív élmény és immerzív színház között, merthogy egy filmet, vagy egy koncertet is megélhetünk immerzív élményként, ha az magával ragad, bevon. Az immerzív színház viszont egészen konkrét szabályrendszeren alapul: nagyon fontos eleme, hogy lebontja a falat, ami a hagyományos színházban ott van a néző és az előadóművész között. Lebontja térben, mozgásokban, érzékelésben. A néző ott jár-kel, ahol az előadóművész, ugyanabban a térben mozognak. És akkor itt jön az, ami különböző irányokba viszi el az immerzív színházat: az, hogy mi történik a nézővel ebben a közös térben. A Walk My World azt a modellt képviseli, ahol a néző lehet szemlélődő résztvevő, de ha azt akarja, hogy a művész interakcióba lépjen vele, ez is megtörténhet.
Az immerzív színház további nagyon lényeges eleme, hogy a legkülönbözőbb érzékszervekre hat, ami még intenzívebbé teszi a produkció megélését. Hat a hallásra, a látásra, de a tapintásra is, ugyanis a nézők járnak-kelnek a térben, megfoghatnak tárgyakat, elolvashatnak egy levelet, kihúzhatják a fiókokat, megszemlélhetik a bennük rejtőző emlékeket, rátalálhatnak titkos üzenetekre. Nálunk jelen van még a szaglás is, Trójának és Karthagónak saját illata lesz.
A nézők nem nyúlhatnak az artistákhoz, ugye? Voltam egyszer a Frenák Pál társulat egyik táncelőadásán, ahol fizikailag is bevonták a nézőket a játékba, akkor is, ha azok nem igazán akarták.
Nálunk ilyen nincs. Előfordulhat, hogy mondjuk egy nézőt egyedül elvisznek egy titkos helyre, de csak akkor, ha azt a néző akarja. Az alapszabály, hogy a néző nem nyúlhat hozzá az előadóművészhez, az egész térben közönségkoordinátorok vannak jelen, akik figyelik a nézőket és ha szükséges, közbelépnek.
Sok immerzív színházi produkcióra még az is jellemző, hogy a nézők maszkot viselnek, ami nagyon izgalmas plusz rétegeket hoz be a helyzetbe. Ad egy arctalanságot, amitől sokkal bátrabb lesz a néző. Bátrabban közlekedik a térben, bátrabban van egyedül. Mi ugyanis arra bíztatjuk a nézőket, hogy szakadjanak el a többiektől, ne azzal nézzék végig az előadást, akivel jöttek, hanem egymagukban. Legyen ez a néző saját élménye, döntse el ő egyedül, hogy melyik szereplőt követi, miként rakja össze magának a narratívát. Nekem, mint filmtörténésznek ez az egyik szívem csücske, ez ad egyediséget az élménynek. A néző a kamera, a rendező, a vágó egy személyben, a saját verzióját készíti el.
Tudsz néhány izgalmas külföldi immerzív színházi társulatot, előadást említeni, amelyeket érdemes követni, vagy esetleg személyesen is megnézni?
A Punchdrunk Theatre nevű társulat a nagy klasszikus példa ebben a típusú immerzív előadásban, mint amilyen a Walk My World is lesz, ahol nagyon sok szereplő van, akik nagyon bonyolultan mozognak a hatalmas, sok-sok elemből álló térben. Emblematikus előadásukat a Sleep No More-t eredetileg Londonban, majd New Yorkban játszották, jelenleg Shanghai-ban fut. További izgalmas projektjük a Viola’s Room, ami New York egyik legmenőbb színházi terében, a The Shed-ben látható. Új, kisebb társulatok kísérleteznek még Ausztráliában, az USA-ban és Angliában, de meg kell mondjam, nincsenek olyan sokan.
Ez azért van, mert az immerzív színház költséges vállalkozás?
Inkább azt mondanám, hogy iszonyatosan bonyolult művészetlogisztikai történet. Elképesztő mennyiségű vizuális, mozgásművészeti fejlesztést, díszlet- és jelmeztervezést kell működtetni. Nagyon összeszokott csapat szükséges hozzá, akik képesek évekig fókuszálni erre a dologra, és évekig dolgozni rajta. Ki az az őrült, aki bevállal egy ilyet?
Vági Bence például.
Ráadásul azzal, hogy a Walk My World újcirkusz produkció, ami még őrületesebb vállalás. Ide olyan előadóművészek kellenek, akik artistaként, kortárs táncosként hozzák a Recirquel már eleve nagyon magas művészi színvonalát és nem mellékesen képesek színészként is működni. Nincsenek sokan.
Gondolom, nem volt egyszerű a casting?
Rengeteg jelentkező volt, 1000 fő körüli volt a teljes jelentkezőszám. A Recirquel esetében annyi a könnyebbség, hogy a társulatot szakmai körökben világszerte ismerik, ezért sokan szeretnének itt dolgozni. Bence maximálisan ragaszkodik a magas művészi színvonalhoz és emiatt nagy elismerés övezi a szakmában. Ebből a Walk My World esetében sem enged. Azért is fontos megtartani a színvonalat, mert az immerzív színház olyan közönséget is bevonz, aki már rég nem járt színházban, vagy még soha nem ment el színházi előadásra, mert unja, nem érdekli. Számunkra kulturális misszió, hogy nem gagyit, tömegszórakoztató előadást nyújtunk nekik, hanem minőséget. A MÜPÁ-ban, ahol rendszeresen fellép a Recirquel, azért is szeretik a társulatot, mert bevonzza a fiatalabb nézőket is és sokan ezután más produkciókra is jegyet váltanak. Ha megtetszik nekik az újcirkusz, a kortárs tánc, elmennek más társulatok előadásaira is, közelebb kerülnek a művészethez.
Képek: Szövérffi Adrienn, Hirling Bálint
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
