A dzsungelek hívása
Hogy miért vág neki valaki egyedül a dzsungelnek? Miért választja azt, hogy akár heteken át, távol a civilizációtól, egy egyszerű kunyhóban vagy sátorban, esetleg egy ponyva alatt lakva, teljesen nomád körülmények között éljen? A válasz nem egy mondat, inkább egy történet. És ehhez vissza kell utaznunk az időben – egészen 1998-ig. Ekkor költözött ki Laura Amerikába, eredetileg csak egy évre, bébiszitterként.
„A tervem az volt, hogy összegyűjtök annyi pénzt, ami segíti majd az itthoni újrakezdést” – meséli. „De aztán megismerkedtem a – ma már volt – férjemmel, és végül közel tíz év lett az egy évből. Belecsöppentem a kaliforniai álomba, ami – bár kívülről vonzónak és csillogónak tűnhet – valójában elég üres és materialista. Keresni kezdtem a lehetőségeket, hogy megtöltsem értelemmel, így a jógatanári és gyógymasszőri munkám mellett elkezdtem önkénteskedni egy vadállatmentő szervezetnél, ahol állatorvosok irányítása mellett sérült állatokat rehabilitáltunk – például mosómedvéket, pelikánokat ápoltunk. Később, amikor a házasságom zátonyra futott, valahogy szembejött velem egy hirdetés, és nemsokára már Peruban voltam az őserdő közepén, egy eldugott kis biológiai állomáson a Madre de Dios folyó környékén, ahol egy „citizen science” projekt keretén belül a szakemberek munkáját leginkább azzal segítettem, hogy a dzsungelbeli ösvényeket járva vadállatokat számláltam a többi önkéntessel együtt. Az így gyűjtött adatok segítségével a biológusok azt próbálták elérni, hogy a helyet védett területté nyilvánítsák – szerencsére ez néhány év múlva meg is történt. A legközelebbi település többórányi hajóútra volt, mi kis kunyhókban laktunk, melyeknek még ajtaja sem volt – csupán egy vászonfüggöny volt hivatott távol tartani a dzsungel lakóit.
Először meglehetősen rémisztőnek találtam mindezt, de pár nap alatt oldódtak a félelmeim, és ahogy egyre közvetlenebb kapcsolatba kerültem a dzsungellel, egyre inkább elvarázsolt. Olyannyira, hogy az első perui utamat számos további, saját szervezésű felfedezőút követte – Ecuadorba, Bolíviába, Madagaszkárra, Indonéziába, Malajziába, Thaiföldre, Vietnámba, Kambodzsába, Guatemalába, Belize-be, Kolumbiába – még felsorolni is nehéz, hány helyen látogattam már őserdőket.”
Regényes inspiráció
Laura utazásairól, önkéntes munkájáról sikeres blogot is vezet, Ízek, imák dzsungelek néven a Facebookon, és számos ökológiai és társadalmi témájú cikket is írt már az elmúlt években. Felfedezőútjai során igyekszik minél több olyan helyi projektet felkeresni, ahol a helyi vadvilág és természetes élőhely megóvása a cél. „Amikor még Kaliforniában élve elolvastam Elizabeth Gilbert Eat, pray, love című önéletrajzi írását, úgy éreztem, ezt a könyvet nekem kell lefordítanom magyarra. Liz története sok helyen »rárezonált« a saját életemre – én is épp egy válás kellős közepén voltam, kiábrándultam a konvencionális értékrendekből, és én is a jógában, meditációban, utazásban kerestem a megoldást. Hazautaztam, hogy elvégezzek egy műfordítói tanfolyamot, felvettem a kapcsolatot a kiadóval és – meglepetésemre – megkaptam a fordítást. Ez nagyjából az első néhány őserdei felfedezőutammal párhuzamosan történt, így a könyv egy részét például az ecuadori dzsungelben fordítottam – emlékszem, generátorról ment az áram napi 1-2 órában, és a kunyhóban egy óriási tarantula volt a lakótársam, de végül összeállt és elkészült az Ízek, imák, szerelmek – amit pár évre rá követett a Big Magic, és A lélek botanikája című könyvek fordítása, szóval Elizabeth Gilberttel jó pár könyv összeköt. Olyannyira, hogy tavaly októberben kiutaztam Torontóba, hogy részt vehessek egy kétnapos workshopján: élőben ugyanúgy elvarázsolt, mint a könyvein keresztül.”
Fotók: Balázs Laura saját
Ha szeretnéd tovább olvasni Laura történetét vásárold meg a Remind bookazine 2025/02-es számát, IDE kattintva elérheted!
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog!
