Történetek
2025.01.05.
hirdetés
Egy ideje áhítattal olvasom a lázadó nők történeteit. Azokét, akik nem hajolnak meg a társadalmi elvárások előtt, elutasítják azokat a maszkokat, amelyeket évszázadok óta, egészen gyerekkorunktól rájuk erőltetnek, akik elég bátrak ahhoz, hogy a kritikákra és a rosszalló tekintetekre fittyet járva tapossák ki a maguk útját – akik inkább válnak különccé, minthogy olyan szerepekkel alkudjanak meg, amelyeket sosem éreztek magukénak. Leonora Carrinton egy ezek közül a nem mindennapi nők közül.
„Én tudom, hogy ló vagyok, mami, belülről lónak érzem magam” – mondja a kis Leonora Carrington édesanyjának Elena Poniatowska Leonora című életrajzi regényében. Igaz, a gyerekek fantáziája végtelen – hogy irigyeljük őket! –, és annak, aki valamelyest rálát Leonora gyerekkorára, nem nehéz kitalálnia, hogy vajon miért érzett késztetést arra, hogy inkább a lovakkal, mintsem szüleivel érezzen sorsközösséget, a ló, mint a megzabolázhatatlan személyiség és a szabad szellem szimbóluma a szürrealista festő és író egész életét végigkísérte: a motívum megjelenik novelláiban és festményein.
Leonora 1917-ben, az angliai Chorey városában született a tehetős textilgyáros, Harold Wilde Carrington és Maureen Moorhead, a szigorú katolikus és ír szépég egyetlen lánygyermekeként, négy fiú testvéreként. A Carrington házaspár számára szinte minden adott volt ahhoz, hogy a 20. század vészterhes évein is könnyen átvitorlázzanak – elképesztő vagyon és az egész Európát behálózó befolyás –, ők mégis mindennél jobban vágytak arra, hogy a brit arisztokrácia köreihez tartozzanak, és gyerekeiket is ebben a szellemben nevelték. Leonorát azonban hidegen hagyta a világ, amelynek az ajtaján szülei olyan eltökélten kopogtattak. Fittyet hányt a bálokra, az úri modorra, a szép ruhákra. Ideje nagy részét abban a fantáziavilágban töltötte, amelyet ír dadusa meséi alapoztak meg, legkedvesebb barátjának pedig hintalovát, Tartaroszt tekintette.
Azt remélve, hogy a különc kislányt a normalistás útjára terelhetik, szülei az egyik apácák vezette intézetből a másikba küldték, hiszen sehol sem voltak képesek őt betörni. „Heves természete miatt nehezen megközelíthető” – írja róla Poniatowska. „Szeme sötétlik, akár a kecskebak, a macska, vagy mint a felbőszített, támadásra készülő bika szőre. Különös dolgokról beszél, titokban emberfejű állatokat rajzol a füzetébe. A lovakat és a vaddisznókat vérben forgó szemmel ábrázolja, a piros színt ő maga keveri ki. Aztán egyszer csak a semmiből kijelenti, hogy a boszorkányoktól és a szellemektől sem fél. »Leonora lepaktált az ördöggel.« A zárdában az ördög népszerűbb beszédtéma, mint maga Krisztus.”
Kortársai nem kedvelték, sokkal inkább tartottak tőle, de Leonora sem igényelte az arisztokrata családok leszármazottainak társaságát. Nem vágyott másra, csak festhessen, de hiába kérlelte szüleit, hogy segítsék ezen az úton, süket fülekre talált. Végül elkeseredettségükben Carringtonék Firenzébe küldték a tizenöt éves lányt Miss Penrose Művészeti Akadémiájára.
Azok, akik gyerekként valamelyest eltértek kortársaiktól, és ezáltal kirekesztetté váltak, pontosan tudják, hogy a különcök sorsa nem fenékig tejfel. Többnyire ők a magányos farkasok, akivel senki sem osztja meg szívesen a padját, akit senki sem választ a csapatába testnevelés órán, aki jobb híján magában tölti a szüneteket. Ugyan Leonora azon szerencsés különcök közé tartozott, akiket többé-kevésbé hidegen hagyott, mit gondolnak róla mások, nem lehetett számára egyszerű hozzá átvészelni kamaszkora magányos éveit.
Sokkal később, az ötvenes évei végén a különcök jussának témáját középpontba állítva megírta A hallókürt című regényét, amelynek főhőse Marian Leatherby, egy kilencvenkét éves, nagyothalló öregasszony, aki, miután barátnőjétől egy hallókürtöt kap ajándékba, kihallgatja családja beszélgetését arról, hogy beadják egy öregek otthonába.
„A patriarchális rendben a nő, amint megöregszik, még nagyobb problémává válik, mint amikor még fiatal volt” – írja a kötet utószavában Olga Tokarczuk lengyel pszichológus. „Míg a fiatal nők számára ezer normát, szabályt, illemkódexet és elnyomási módot ötölnek ki és működtetnek a patriarchális társadalmak, addig az erotikus csáberejüket vesztett idős nőkhöz gyanakvással és kelletlenül közelednek. Az együttérzés látszatát fenntartva, szüntelenül az idő múlásának következményein merengve, valamiféle burkolt elégedettséggel emlegetik fel hajdani szépségüket. Ezzel egyidejűleg társadalmi nemlétbe taszítják őket, ahol a végeken kell tengetni életüket – többnyire szűkösen, minden befolyásuktól megfosztva.”
A társadalom peremére szorított idős nő különcségét azonban Leonora kiváltságként fogalmazza meg. „A különcség az egyetlen dolog, ami egy idős nő számára megengedett (a kedves nagymama gondosan előkészített, szívet melengető szerepe mellett)” – írja Tokarczuk. A hallókürt világában a különcség határozottan pozitív jelző, amelyet, ahogyan Toraczuk írja, Marian barátnője, Carmella emel „istennő ragra” a végletekig szürreális hóbortjaival és észjárásával.
Persze különcnek lenni nem csak egy fiktív világban, egy elvont környezetben jelenthet kiváltságot. Ma már kutatások bizonyítják, hogy előnyök sorát tapasztalhatja az, aki csodabogárként éli mindennapjait. A különcök körében például kevésbé van jelen a szociális szorongás, hiszen kevesebbet foglalkoznak azzal, hogy megfeleljenek a társadalmi normáknak, ezért sokkal kevésbé tölti el őket aggodalommal, ha mások elutasítják vagy elítélik őket. Ebből adódóan a bőrükben is jobban érzik magukat, mernek önazonosak lenni, a saját ösztöneiket követni.
Leonora azután sem mondott le művészi ambícióiról, hogy hazatért Firenzéből. Tizennyolc évesen beiratkozott a Chelsea School of Artba, majd az ismert francia kubista, Amédée Ozenfant tanítványa lett. Tehetsége és kitartása a Franciaországban tevékenykedő szürrealisták köreibe juttatta, ezzel együtt a sorsfordító szerelem is megérkezett az életébe.
Leonora a nála huszonhat évvel idősebb szürrealista festő, Max Ernst szeretője lett. A nagy port kavaró kapcsolat miatt apja kitagadta, de az André Breton vezette szürrealisták családja azonnal befogadta őt, mint elsőszámú múzsáját. Leonora azonban hamar kijárta, hogy ne a német művész szeretőjeként gondoljanak rá, hanem saját jogán lehessen művész.
1938-tól a társadalmi normákra fittyet hányva Leonora – akit szeretője a szél menyasszonyának nevezett – és Max Provance-ba menekült a férfi felesége elől, ahol egy darabig egy folyóparti sátorban éltek, majd szerelmi fészket és alkotóházat vásároltak Saint-Martin-D’Ardéche-ben. A második világháború azonban véget vetett a háborítatlan idillnek. Franciaország 1940-es német megszállása után a náci eszményeket megcsúfoló Maxot letartóztatta a Gestapo, a barátok által Spanyolországba menekített Leonora pedig ideg-összeroppanást kapott, és egy spanyol elmegyógyintézetbe került, ahol gyógyíthatatlannak nyilvánítva epilepsziás rohamokat előidéző Cardiazollal kezelték.
Miközben Harold Carrington egy dél-afrikai intézetbe szállíttatta lányát, Leonorának sikerült megszöknie Lisszabonban, ahol mexikói nagykövetségen talált menedékre, és találkozott jövendőbeli férjével, Renato Leduc-kal. Bár az élet újra összehozta Max-szal, végül Renato mellett maradt, akivel Mexikóba költözött. Később elváltak, és Leonorának két gyereke született második férjétől, a magyar származású fotográfus, Robert Capa laborasszisztensétől, Weisz Imrétől. Ugyan visszatért még New Yorkba, és Angliába is hazalátogatott, Mexikóban élete le az az életét, ahol a helyi szürreális művészet egyik vezéralakjává és a feminista mozgalom élharcosává vált. Haláláig, kilencvennégy éves tevékenyen alkotott: festett, írt, szobrászkodott.
Az apjával való kapcsolata és az elmegyógyintézetben szerzett traumái élete végéig kísértették, mégis mindig a saját útját járta és megtalálta azt a közeget és közönséget, amelyben különc személyisége nem visszatetszést keltett, hanem szerethető emberré és értékes művésszé tette őt.
Leonora különcsége nemcsak őt segítette abban, hogy az ellenvélemények dacára járja saját útját, művészetét alakítva a társadalmat is gazdagította.
Az edinburgh-i pszichiáter, David Weeks 1995-ben megjelent, Excentrics: A Study of Sanity and Strangeness című könyv társszerzője tíz éven át zajló kutatásában 1000 olyan embert vizsgált, akiket kétségkívül különcökként definiálhatunk (többek között egy Chippewa indiánt, aki hátrafelé járt és két kaliforniait, akik idejüket szívesen töltötték békák hipnotizálásával).
Ugyan sokan – tévesen – úgy vélik, a különcség a mentális zavarok előszobája, Weeks bebizonyította, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Alanyai kevésbé szenvedtek olyan mentális betegségektől – mondjuk depressziótól –, mint amitől a lakosság nagy része, ráadásul a kutatásban résztvevők közül mindössze 30-an voltak valaha tartós kábítószer- vagy alkoholfogyasztók. A pszichiáter azt is megállapította, hogy különc alanyai hússzor ritkábban fordultak orvoshoz, mint legtöbbünk, és átlagosan valamivel tovább is éltek, amit annak tulajdonít, hogy révén ezek az emberek nem nyomták el eredeti természetüket az elfogadásért vívott küzdelemben, kevesebb stressznek tették ki magukat – következtetésképpen boldogabbak voltak, az immunrendszerük pedig hatékonyabban működött. Ez azonban csak hab a tortán!
Weeks arra a következtetésre jutott, hogy a különcök általában optimistábbak, mint a normákat követők, fejlettebb a humorérzékük, kifejezetten kreatívak és gyermeki kíváncsisággal nyitnak a világ felé, hogy azt egy jobb hellyé tegyék. A különcök olyan emberek, akik szokatlan szemszögből képesek látni a problémákat, ez pedig lehetővé teszi számukra, hogy innovatív megoldásokkal álljanak elő. Mindaddig tehát, amíg ezzel nem ártanak senkinek, másokat is segítenek. Weeks a különcök szokatlan, de a társadalom fejlődését ösztönző ötleteit az evolúció hajtóerejének tekintett mutációkhoz hasonlítja.
Gondoljunk csak bele, a történelem nagy vizionáriusai mind különc emberek voltak! Albert Einstein például az utcán talált cigarettacsikkekből töltötte meg a pipáját; Sir Isac Newton egy tűt döfött a szemébe, miközben a látószerv anatómiáját tanulmányozta; Leonora Carrington pedig – Leonardo da Vincihez hasonlóan – mindkét kezével nehézség nélkül tudott írni – a ballal tükörírással –, őszintén hitt benne, hogy ért az állatok nyelvén, és a világon mindenütt felfedezni vélte dadusa meséinek szereplőit, az ír tündérlényeket, a sidheket.
A különcök útja nem mindig egyszerű. El kell fogadniuk normalitás talaján állók rosszalló tekinteteit, alkalomadtán valószínűleg a magánnyal is meg kell birkózniuk, azonban mindez megtérül. Adjunk hát teret saját különcségeinknek, szeressük és gondozzuk őket, legyünk rájuk büszkék! Engedjük szabadjára a bennünk élő vad kancát, hogy egy egészségesebb, szabadabb, önazonosabb életet élhessünk!
Fotó: emigrált művészek csoportképe: Hermann Landshoff felvétele – © bpk / Münchner Stadtmuseum, Sammlung Fotografie / Archiv Landshof; Leonora New Yorkban: Hermann Landshoff felvétele – © bpk / Münchner Stadtmuseum, Sammlung Fotografie / Archiv Landshof; Leonora Weisz Imrével és mexikóvárosi lakásán: Marion Kalter felvétele – © Marion Kalter
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
A Gerbeaud-unoka, aki sosem hajolt meg – Interjú Hulej Emese íróval
hirdetés
