A rokonlátogatások, az ajándékozások, a közös készülődés és a családi ünneplés jobb esetben felemelő program, amely valódi feltöltődést nyújt. Akadnak azonban olyan családok is, ahol nagyon is sok sérelem gyűlt össze az évek során a felszín alatt, s ilyenkor felébredhet a családtagokban annak az igénye, hogy rendezzék kapcsolatukat, felmerülhet a megbocsátás kérdése is.
Megbocsátunk, ha valaki rálép a lábunkra a villamoson, ha a barátnőnk elfelejti a születésnapunkat, ha a gyerek kettest hoz haza matekból. Ezek a világ folyását tekintve, apró dolgok, amelyeknél könnyű a megbocsátás erényét gyakorolni. De meg kell-e, meg lehet-e bocsátani egy megcsalást, egy árulást vagy egy tönkretett gyerekkort, különösen akkor, ha nem is érzünk rá késztetést?
A megbocsátás nem azonos a megbékéléssel
„Csak egy kiemelt alkalom, például nagyobb családi programok, ünnepek kedvéért nem biztos, hogy van értelme erőltetni a megbocsátást, hiszen az, hogy meg »kellene« bocsátani, csak újabb feszültséget szül bennünk. Ez nem a szükségleteink irányába mozdít bennünket, hanem legfeljebb a megfelelni vágyás felé. Ugyanakkor az a belső élmény, hogy nem tudok megbocsátani valakinek, esetleg magamnak valamiért, felhívhatja a figyelmemet arra, hogy mivel van dolgom a konkrét konfliktus mögött.” – véli Szabó Jennifer pszichológus.
A megbocsátás nem azonos sem a megbékéléssel, sem a felejtéssel. Meg nem történtté sem teszi a konfliktusokat vagy sértéseket. „Megbocsátok, de nem felejtek” – szokták mondani néhányan; mások pedig haragtartók, akik rosszabb esetben évekig őrizgetik magukban vélt vagy valós sérelmeiket.
A megbocsátás önismereti utazás
A pszichológus szerint a megbocsátás fontos önismereti kérdésekre világíthat rá, mint ahogy a bocsánatkérés is, de egyik sem képzelhető el a konfliktus felszínre hozása és a felelősség vállalása nélkül.
„A megbocsátás a megbántott fél saját belső folyamata, ami róla szól. Lehetséges, hogy valaki úgy bántott meg minket, hogy tudatában sincs ennek, de ha rálát, és képes felelősséget vállalni, akár számára is egy fejlődési pont lehet mind önismereti, mind kapcsolati szempontból” – vélekedik Szabó Jennifer.
A megbocsátás tehát nem feltétlenül annak szükséges, aki ellenünk követett el valamit, hiszen a felelősséget neki kell vállalnia a tetteiért. Sokkal inkább egy önmagunk felé irányuló gesztusról beszélünk, egy olyan gesztusról, amely ritkán teátrális: lassan és csendben megy végbe a lélek mélyén.
„A megbocsátás folyamat, amelyben nem felejtjük el, mi történt velünk, de megjelenik bennünk az igény, hogy nem szeretnénk újból és újból átélni ezt a fájdalmat, nem akarjuk, hogy folyton hatással legyen ránk. A történtekből pedig tanulunk és levonjuk a következtetéseket: legközelebb másként döntünk, határokat húzunk, jobban gondoskodunk magunkról” – sorolja fel a megbocsátás kapcsán bekövetkező belső változásokat a pszichológus. „Talán olyan ez, mint egy heg, ami valamikor seb volt és fájt. Most is látom a nyomát, lehet, hogy emlékszem is rá, milyen érzéseket váltott ki, de már nincs ott az az elviselhetetlen fájdalom, ami egykor volt.”
Amikor gyógyul a lélek
A lelki jóllét érdekében tehát mégiscsak jobban járunk, ha megbocsátunk – ezt azonban nem lehet erővel, akarattal elérni, célként kitűzni. „Nem attól gyógyulok, hogy próbálok megbocsátani, ez nem cél, inkább következmény. Ha már gyógyultam annyit, hogy meg tudok bocsátani, akkor el tudom engedni a haragot és a fájdalmat is” – magyarázza a szakember. Talán azt is kimondhatjuk, hogy nem lehet és nem is kell mindent megbocsátani: „Nem mindig az gyógyít, ha megbocsátunk: lehet, hogy nincs lehetőségünk tisztázni a konfliktust, vagy lehet, hogy nem is szeretnénk. Lehetnek olyan sérelmeink, amiket nem tudunk megbocsátani. Ilyenkor azzal lehet dolgunk, hogy hogyan bírjuk el a »nem tudok megbocsátani« feszültségét, és ebben hogyan lelhetünk mégis békére” – árulta el Szabó Jennifer.
Fotó: freestocks, Elina Fairytale/pexels.com; freepik.com
