Honnan jött az ötlet, hogy idős, nagymama korú nőkkel dolgozzon? Mit tanult az első projektből, amit később is hasznosítani tudott?
A vágy még cirkusziskolás koromban született meg, több mint 25 évvel ezelőtt. 2006 óta foglalkozom a nagymama projekttel, rengeteget tanultam belőle az idős hölgyek révén az érintésről, a beleegyezésről, valamint arról, hogyan lehet valódi bizalmi kapcsolatot építeni valakivel, akit korábban nem ismertünk. Az akrobatikus emelésben vannak kulcsszavak, mint a bizalom, az egyensúly, az eséstől való félelem, és ezek a kérdések rendkívül láthatóvá válnak, amikor idős emberekkel dolgozunk.
Mi a projekt célja? Milyen üzenetet hordoz a nézők és a benne résztvevő idős nők számára?
Az idős nők számára ez egyfajta ajándék. Valami váratlan, ami megmutatja, hogy bármely életkorban képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyekre nem is számítanánk. Tágabb értelemben mindannyiunk számára hívás arra, hogy igent mondjunk a kíváncsiságra, az ismeretlenre, és ismerjük fel: minden életkorban többek vagyunk annál, mint aminek gondoljuk magunkat.
Hogyan találták meg a magyarországi előadás résztvevőit?
Minden helyszínen először a helyi partnerrel – színházzal vagy fesztivállal – dolgozunk együtt. Itt a budapesti Trafó Kortárs Művészetek Háza volt a partnerünk, akikkel már régóta kapcsolatban állunk, hiszen korábban is játszottunk náluk. Elmondtuk nekik, hogy milyen típusú embereket keresünk, és ők segítettek a kapcsolatfelvételben. Amikor megérkeztünk, már tíz hölggyel tudtunk találkozni az első napon.
Nehéz volt kapcsolatba lépni velük és bizalmat kialakítani a próbák során?
Minden alkalommal történik valami egészen csodálatos. Az életkor, a távolság, sőt néha a nyelvi különbségek ellenére is létrejön a kapcsolat és a bizalom. Van valami a fizikai gyengédségben, a figyelemben, a kölcsönös meghallgatásban, ami működteti a projektet. Még ha érintünk is nehezebb területeket – fájdalmas mozdulatokat vagy olyasmiket, amit már nem lehet megtenni –, a projekt alapvetően pozitív, és felemelő érzéseket vált ki bennük. Sokat nevetünk, sok mindent megosztunk egymással. Van benne valami gyermeki, ami miatt mindenki hamar otthon érzi magát benne.
Milyen szerepet játszik az idő az előadás megszületésében?
Az idő kérdése nagyon érdekes. A projekt a nagymama témán keresztül eleve az idővel, az elmúlt évekkel és a hátralévő idő tudatával játszik – tehát egy hosszú időtávval. Ugyanakkor a munkánk szándékosan gyors. A résztvevők nem profik, és nem is akarjuk, hogy azok legyenek. A lényeg a bizalom, és az, hogy gyorsan létrehozzunk egy egyszeri, megismételhetetlen aktust. Minden résztvevő csak egyszer lép színpadra velünk. Ez az egyszeriség és múlékonyság adja az előadás varázsát.
Hogyan zajlanak a próbák?
Amikor például két előadást játszunk, mint itt Budapesten, körülbelül tíz nővel találkozunk. Először közös műhelymunkát tartunk, hogy megnézzük, jól működünk-e együtt, mindenki szeretné-e folytatni a munkát. Ezután egyéni találkozók következnek. Ilyenkor velem dolgoznak, valamint Cathyvel, a dramaturggal, aki a próbák alatt figyel, jegyzetel, segít a megszólalásban és a megnyílásban. Van tehát egy közös és egy egyéni szakasz, majd ismét egy közös próba, végül az előadás. Az előadásban szerepelnek videórészletek az elmúlt húsz év munkájából, amelyek akrobaták és idős emberek testét állítják párhuzamba. Van szöveges, megszólaló rész is. Fontos, hogy lássuk, megérintsük és meghallgassuk egymást.
Idős hölgyek esetében az eséstől való félelem a hétköznapi életben is erősen jelen van, nemhogy egy akrobatikus mutatványban. Hogyan sikerül legyőzniük ezt az érzést?
Az eséstől való félelem mindig szemben áll a vággyal, hogy képesek legyünk még valamire. Mindig ott a belső konfliktus a „szeretném megtenni” és a „félek, hogy túl veszélyes” között. A projekt a lehetőségekre fókuszál: mit tudok még megtenni? Nem csinálunk őrültségeket, nem esünk el. Valójában sokkal kisebb az esély az esésre, ha tartjuk egymást.
Hogyan történik az emelés az akrobatikus mutatványban az idő nyomait viselő testek esetében?
A projekt központi kérdése immár húsz éve: mi az emelés? Az emelés nem azt jelenti, hogy megteszem a másik helyett azt, amit ő nem tudna. Hanem azt, hogy lehetőséget adok neki, hogy megtegye, ha szeretné.
Egy filozófus mondta egyszer – és az előadásban is idézem –, hogy az emelés annyit jelent: felkínálni magunkat támaszként. Lehetővé tenni, hogy a másik rám támaszkodhasson, ha szüksége van rá.
Tapasztalt kulturális különbségeket a projektben résztvevő nagymamák között az egyes országokban?
Gyakran kérdezik ezt, legutóbb épp Magyarországon. Azt hinnénk, nagy különbségek vannak, de valójában az öregedés univerzális folyamat. A térd mindenhol nehezebben hajlik. Természetesen vannak eltérések, de ezek inkább társadalmi jellegűek: milyen életet éltünk, milyen munkát végeztünk, milyen körülmények között. Ezek talán meghatározóbbak, mint a nemzeti kulturális különbségek.
Miért választották a videót, a színpadi jelenlétet és a sötétben megszólaló hangokat ötvöző, triptichonszerű formát az előadáshoz?
A projekt az érintkezésről szól. De mielőtt fizikailag megérinteném valaki vállát, fontos, hogy lássuk egymást, halljuk egymást. A munka gyakran intim terekben zajlik – próbateremben, otthonokban, idősotthonok szobáiban –, és ezt a nézők nem látják. Felmerült a kérdés: hogyan tehetjük láthatóvá ezt az intimitást? Cathyval, fotósokkal és videósokkal dokumentáltuk a folyamatot: jegyzeteltünk, rögzítettünk beszélgetéseket, képeket és videókat készítettünk. Így alakult ki a triptichonszerkezet: látni, érinteni, hallgatni.
Hogyan képzeli el a projekt jövőjét?
A projekt élete messze túlmutat azon, amit kezdetben elképzeltünk. Ugyanabban az évben eljut Mexikótól Prágán, Budapesten és Zágrábon át akár Amszterdamig. Amikor elkezdtem, 20 éves voltam, ma 45 vagyok, közben apa lettem. A projekt „nagymamái” ma már az édesanyám korosztálya. Ez a munka a generációkról és az átadásról is szól. Eljátszom a gondolattal, hogy egyszer talán „nagypapa-projekt” lesz belőle, ahol én állok majd a színpadon nagypapaként. A projekt folyamatosan alakul, ezért is hívjuk továbbra is Projektnek. Néha nagypapákkal dolgozunk, néha végigmegyünk egy városon úgy, hogy a hátamon viszek egy nagymamát, workshopokat tartunk, sőt fiatalabb akrobatáknak is átadjuk a stafétát. Ez valóban egy hosszú távú, intergenerációs projekt.
