hirdetés
Valószínűleg Babits Mihály előadását hallgatnám meg 1929. február 27-én este 8-kor a magyar irodalom legnagyobbjairól a Humboldt Egyetem nagytermében, majd átnéznék a szomszédos Collegiumba az azt követő fogadásra. Másnap elkísérném Babitsot a Van Gogh-kiállításra vagy a Koldusoperára.
Vagy a neves orvosdinasztiából származó Korányi Andráshoz és professzorához csatlakoznék 1930 nyarán, amikor meglátogatják Albert Einsteint Berlin melletti nyaralójában, és kivitorláznék velük a Schwielow-tóra.
De szívesen bekéredzkednék a Porosz Állami Könyvtár hangrészlegére is, amikor 1924. június 2-án viaszlemezre veszik a Collegium első igazgatója, Gragger Róbert beszédét. Olyan jó lenne megtudni tőle, hogy hívták a kutyáját, akit a dolgozószobájában készült egyik közös fotójukról ismerünk.
Az érzékenység és az együttműködés képessége a két kulcsszó. Meg kell értened, hogyan működik a város. Mi az érdekes, a trendi, mi a meglepő. Akkor tudsz bekerülni a köztudatba, ha részévé válsz Berlin kulturális vérkeringésének. Akkor leszel különleges és izgalmas, ha megérted, mi zajlik körülötted, mégsem állsz be azonnal a sikert garantáló sorba. Hozod magaddal a tudásodat, az országot, ahonnan jössz, a múltat, a hagyományokat, az aktuálisan fontos ügyeket, és ezekből itteni partnerekkel közösen rakod össze a programot. Akik ugyanezt hozzáteszik a maguk részéről. Berlinben, ahol napi 1500-2000 kulturális esemény van, csak így tudsz látványosan jelen lenni.
Az 1990-es évek végéig mindenütt több volt a férfi igazgató, mára megfordult az arány. Ma a Berlinben működő külföldi kulturális intézetek többségének igazgatónő áll az élén. A 26 külföldi magyar intézetnél hasonló a helyzet. Az 1924-ben alapított Collegium Hungaricum és az 1973-tól az NDK-ban működő Magyar Kultúra Háza esetében fel sem merült, hogy nő kerüljön vezető pozícióba. A rendszerváltás után részben a város méretével – mindig is a berlini volt az egyik legnagyobb intézet –, részben az akkori speciális teendőkkel függhetett össze, hogy egészen 2018-ig tartotta magát ez a trend. Telekvisszaszerzésre, építkezésre alkalmasabbnak tűntek a férfi vezetők.
Már 1926-ban sem mi voltunk az egyetlen érdeklődő, amikor a magyar állam megvásárolta a Herz-palotát és a hozzá tartozó telket. A tőszomszédságában található berlini egyetemnek nagyon is fájt rá a foga! Egy elvesztett háborúnak és a tudomány, az oktatás szerepéről nagyon hasonlóan gondolkozó három államférfinak – Klebelsberg Kuno magyar, Carl-Heinrich Becker porosz kultuszminiszternek és az intézetalapító Gragger Róbertnek – köszönhetjük, hogy végül a miénk lett. 1945-ban elpusztult a ház, s bár egy ideig tervezték, nem építették újjá. A fal felhúzása után a telek Kelet-Berlin része lett. Konténereket állítottak fel rajta, melyekben hol az egyetem óvodája, hol könyvraktár volt. Az 1989-es határnyitás, majd a tulajdonviszonyok tisztázását követően került ismét a magyar állam tulajdonába – az egyetem ekkor is pályázott rá – azzal a feltétellel, hogy az eredeti funkciójának megfelelő épületet kell építeni rá. A Collegium Hungaricum impozáns új otthonát 2007 végén adták át.
Mondok egyet-egyet az intézet történetének három különböző korszakából.
Az első húsz esztendő profilját Gragger víziója határozta meg: ekkor az intézet tehetséges fiatal kutatóknak és tudósoknak biztosított szállást berlini tanulmányaikhoz, az ösztöndíjat a magyar és a német állam adta hozzá. A Collegiumban teljes ellátást kaptak, a város világhírű kutatóintézeteiben és klinikáin dolgoztak, professzoraikkal tea- és söresteken mélyítették el ismeretségüket. Evezni egy Potsdam melletti tóra jártak, lányokkal bálokon, teaesteken, kávéházakban ismerkedtek. Nevezetes volt egy, a magyar–német jó viszony építése érdekében 1938-ban rendezett bál. A palotás nyitótáncra heteken át tanította az ösztöndíjas ifjakat és helybeli hölgypartnereiket a budapesti operaház táncmesternője, aki éppen az UFA-nál dolgozott. A jelmezek futárpostával érkeztek Budapestről.
Most ugrunk egy nagyot. 1973 januárjában a szürke és komor Kelet-Berlinben megnyílt a Magyar Kultúra Háza, amely hamar a félváros legendás kulturális helyszínévé vált. Nyáron zajlott a X. Világifjúsági Találkozó: ekkor rövid úton kirakták irodáikból az intézet munkatársait. Az épületbe sem léphettek be, azt az otthonról érkezett szervezőcsapat vette át. S bár dolguk nem volt, a várost nem hagyhatták el. A VIT magyar eseményeiről, köztük az LGT-koncertről a televízióból vagy az utcáról értesültek. Augusztusban aztán, mintha mi sem történt volna, visszaköltözhettek irodáikba.
Eltelt 50 év, 2023 szeptemberében járunk: az intézet alapításának 100. évfordulójára készülünk. Bújjuk az archívumokat – a sajátunkat, az egyetemit, a városit, az államiakat –, tanulmányokat és visszaemlékezéseket olvasunk, az internetet böngésszük. Egyszer csak mit találunk? Egy eddig ismeretlen, három perces hangfelvételt 1924-ből, amelyen Gragger Róbert a berlini magyar intézetről beszél. A kéziratos és nyomtatott dokumentumok, fotók és filmfelvételekhez hozzátehettünk egy unikális forrást, egy viaszlemezen őrzött 100 évvel ezelőtti hangfelvételt!
1973-ban érett meg a helyzet arra, hogy önálló épületben működhessen a Magyar Szocialista Népköztársaság kulturális intézete. Az Alex tőszomszédságában frissen felhúzott tömbházak egyikében béreltek ki egy 2000 négyzetméteres épületrészt, és rendezték be korabeli mércével rendkívül reprezentatív módon. A padlószőnyeg lila volt, a falakat lambéria borította. Az intézet elsődleges célja a két ország közti barátság erősítése, a kulturális csere támogatása volt, ami – minden egyéb, a háttérben zajló politikai feladat mellett vagy éppen ezek ellenére – tényleg jól sikerült. A Magyar Kultúra Házában olyan írók léphettek fel, akik máshol nem, olyan filmeket lehetett látni, amiket máshol nem, a Pepita diszkóban olyan zenékre táncolhattak a fiatalok, amelyeket máshol nem hallgathattak. A Ház híres lemezboltjában évente mintegy 120 ezer nagylemez talált gazdára – és csak azért nem több, mert ennyit engedtek behozni az országba.
A régebbi időkre csak a jelen szemüvegén keresztül van rálátásunk. Tudjuk, hogy történetének első húsz esztendejében rendkívül jó híre volt a Collegiumnak, kulturális és tudományos programjairól a német és a magyar sajtó egyaránt tudósított.
Városszerte ismertek voltak Keresztury Dezső 1929 és 1936 között tartott magyarórái, ezekről maga az író is megemlékezik. Az intézetalapító Gragger előadásairól és beszédeiről rendszeresen beszámoltak a berlini lapok. Amikor az 1936-os berlini olimpia úszóbajnokát, Csik Ferencet két évvel később – ekkor már a Collegium orvoskutató ösztöndíjasaként – felismerték a berlini úszóstadionban, a medence szélén álltak sorba autogramért.
Az NDK-s időkből máig emlegetik azt a programsorozatot, melynek keretében a hallgatásra ítélt keletnémet írók a magyar irodalom fordítóiként kerültek meghívásra, majd az est végén, mintegy mellékesen, saját műveikből olvastak fel. Óriási rajongótábora volt Koncz Zsuzsának, az Omegának vagy Szűcs Juditnak, koncertjeik tömegeket vonzottak.
A rendszerváltás utáni első igazán jelentős projekt az 1999-es Frankfurti Könyvvásár díszvendégsége volt, melynek előkészületei az akkor már Magyar Ház névre hallgató intézetben zajlottak. 2006 és 2008 között két olyan magyar-német programsorozat is futott, melynek hatása máig érezhető: a Magyar akcentus és a Bipolar. Az elmúlt évek legfontosabb eseményét pedig a Berlinische Galerie, a Szépművészeti Múzeum és a CHB együttműködésében 2022 novemberében nyílt Magyar Modern című kiállítás jelentette, amely a magyar művészek 1910 és 1933 között Berlinre gyakorolt hatását mutatta be. Ez egész Németországban minden idők egyik legnagyobb hatású magyar képzőművészeti eseménye volt.
Berlin sokszínűségéről, nyitottságáról, nemzetközi közönségéről híres. És különleges kulturális helyszíneiről. A város újraegyesítése utáni időszak egyedülálló lehetőséget nyújtott a kísérletezésre. Ennek nyomai ma is megvannak, jóllehet Berlin már rég nem polgárpukkasztó város. De rengeteg minden megfér benne békésen egymás mellett. Én azt is nagyra értékelem, hogy a magaskultúra a kispénzű közönség számára is hozzáférhető.
Hosszú közös múltunknak köszönhetően sok minden. Volt ugyan már jobb is a két ország viszonya, a kulturális kötődések azonban felül tudják írni az aktuális nehézségeket. Számos magyar vonatkozású hely van Berlinben: a Humboldt Egyetem Magyar Irodalom és Kultúra Tanszékén hungarológiát lehet tanulni, a Művészeti Akadémia Archívumában Kertész Imre, Konrád György, Esterházy Péter írói hagyatéka mellett Nágel Iván és Tábori György munkásságát kutatni. Miután a berlini Szimpla bezárt, a Badehaus lett a magyar zenekarok kedvenc helye. Fischer Iván rendszeresen vezényel a Konzerthausban, Eötvös Péter a berlini Állami Operaház megrendelésére írt operát, Németh Hajnal képzőművész viszi a Yellow Solo kiállítóhelyet, a Zönotéka együttműködésen alapuló projekteknek ad helyet. Valamennyien az itteni közegben működnek, itt mutatnak meg valamit a magyar kultúrából.
Ugyanazt csinálnám, csak még látványosabban és nagyobb léptékben, mint amit az év második felére tervezünk: úgy idézném fel a Collegium Hungaricum 100 éves történetét, hogy az ma is érdekes legyen. A hangsúly maradna az 1920- as és 30-as éveken, de alaposabban utánajárnék annak, hogyan élt együtt ebben a pulzáló világvárosban a magyar tudományos és művészeti élet elitje. Hol találkoztak, hová jártak, milyen közös témáik voltak. De ne legyünk szerénytelenek! Programokban és meglepetésekben gazdag évnek nézünk elébe.
Nyitottság, kíváncsiság és soha nem szűnő, folyamatosan megújuló lelkesedés. A háttérben nélkülözhetetlen a két nyelv és a két kultúra alapos ismerete, a jó kapcsolatrendszer, a szakmailag és emberileg egyaránt kiváló munkatársi csapat. Kollégáim nélkül nem sokra mennék: kitartásuk, tudásuk és alkotókedvük nélkül nem működne ilyen kiválóan az intézet.
Válaszolhatok egy Goethe-idézettel? Faust mondja egy vízesés feletti szivárvány láttán: „Am farbigen Abglanz haben wir das Leben”. Az életet nem lehet közvetlenül megragadni, de színes mozaikdarabokból sok minden összerakható. Különösen, ha egyszerre figyelünk környezetünk rezgéseire és arra, amit elődeink hagytak ránk. Még ha többnyire férfiak voltak is…
Ha kíváncsi vagy a jubileumi programokra, kattints, és tájékozódj a CHB oldalán!
Portréfotó: Antal Barbara; a Magyar Kultúra Háza: Zsebényi József; plakát a villamosmegállóban: CHB; látogatóközönség az épület előtt: Antal Barbara
hirdetés
