Keresés
Close this search box.

A veszteség ne legyen tabu – A perinatális veszteséget dolgozza fel a Loupe Színházi Társulás új darabja

Becsült olvasási idő: 7 perc
Néhány hónapja van műsoron a Loupe Színházi Társulás legújabb darabja, amely egy szerelem történetén belül a perinatális veszteségről is szól. A téma pedig mindenki számára fontos üzenetet hordoz. Kerekes Anna írása.

hirdetés

Közel teltház a Marczibányi téri Művelődési Központban a Loupe Színházi Társulás Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című előadásán. Az utolsó előtti sorban ülök, a színpad éppen fényárban úszik, így jól rálátok a közönségre is. Látom a megmerevedett tarkókat, a szemüvegek mögé nyúló, könnyeket törölgető ujjakat, az elő-előkerülő zsebkendőket, hallom a szipogást, az orrfújást, mely itt-ott felhangzik az egyébként néma csendben.

Nem azért nézelődöm, mert nem köt le, ami a színpadon történik. Nagyon is leköt. Talán túlságosan is magába szippant, hipnotizál a jelenet, melyben a női főszereplő, Alex kislányos kantáros farmerében szenvedélyesen és megállíthatatlanul festi fel a szabálytalan sárga csíkokat a gyerekszoba falára. Egy kisbabának, akit már nem hozhatott haza a kórházból. Jó is őt nézni, és nem is. Átérzem a fájdalmát, azonosulok vele, de közben azt kívánom, hogy hagyja már abba – ilyenkor fordítom el a szememet a színpadról pár másodpercre, és veszem észre azt a feszültséget, ami a nézőtéren is uralkodik. Amit aztán elmos egy empátia-hullám, egy nevetés-hullám, egy feloldozás-hullám. Megdolgoztatja a néző lelkét az, ami ebben a bő másfél órában történik.

Alex és Rupert szerelmi történetében is sok a hullámzás. A vége a feloldozás egyébként, és ez nagyon fontos volt a rendező, egyben a Loupe művészeti vezetője, Horváth János Antal számára is, amikor elhatározta, hogy színre viszi a feltörekvő angol drámaíró, Cordelia O’Neill darabját. A Bármi lehetséges egy szerelem története, amelybe a halvaszületés tragédiáját ágyazták. A darab azt boncolgatja, hogyan lehet ezt feldolgozni, milyen eszközeink vannak erre, mi történik a gyászfolyamat során, hogyan élhet ilyesmit túl egy kapcsolat. Egyben pedig nem titkolt célja az sem, hogy lerántsa a leplet egy taburól, hogy azok, akikkel ez a tragédia megtörténik, ne érezzék magukat egyedül a fájdalmukban, akikkel pedig nem, azok érzékenyebbé váljanak mások szenvedése iránt.

Remind

„Vegyétek észre, hogy ez megtörtént velem”

„Amikor 2021-ben megalapítottuk a Loupe-ot Lovas Rozival, Lengyel Tamással és Molnár Áronnal, úgy éreztük, van egy piaci rés a szigorúan vett, komoly kőszínházi és a szórakoztató, bulvárszínházi produkciók között. Olyan előadásokat szerettünk volna létrehozni, amelyek érdekes és fontos témákról beszélnek, miközben lekötnek és szórakoztatnak, amelyekben van humor és feloldás, de nincs kompromisszum: ha arról van szó, akkor a témát a maga legkegyetlenebb valójában mutatjuk meg” – mondja Horváth János Antal. Az író, rendező, forgatókönyvíró lépést tart a kortárs drámairodalommal, rengeteg angolszász művet is olvas, így talált rá O’Neillre, és a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című drámára is.

„Letaglózott a darab, és teljesen megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy a perinatális veszteség – tehát, amikor még az anyaméhben, vagy nem sokkal a születés után hal meg a babája – minden negyedik nővel megtörténik. Ez számomra felfoghatatlan tragédia. Az első gondolatom az volt: miért nem halljuk azoknak az embereknek a hangját, akik elveszítik a gyereküket?”

– mondja Horváth arról, mi fogta meg elsőre a darabban.

A rendező az alkotói folyamat során rengeteget beszélgetett a szerzővel, Cordelia O’Neill-el, aki egyszer azt mesélte neki, hogy ennek a témának a lényege nagyon jól megfogható egy hétköznapi jelenetben: egy kávézóban látunk két nőt, és az egyik mellett ott van egy kisbaba. Ilyenkor el tudjuk képzelni, hogy vele mi történt, mert erre van egy konvencionális forgatókönyv a fejünkben. Aki viszont ugyanúgy várandós volt, de elveszítette a gyerekét, arról nem látjuk kívülről, hogy min ment keresztül, nem tudjuk, hogy ő is anya. Ezekben a nőkben ott van az elfojtott kiáltás: „vegyétek már észre, hogy itt vagyok, és ez megtörtént velem.”

 „Nekem fontos, hogy ha színpadra viszek valamit, az önmagában is egy erős állítás legyen. Ezzel a darabbal az volt a célunk, hogy társadalomként nyitottabbak és empatikusabbak legyünk azokkal, akikkel ez megtörtént. Ők pedig érezzék végre, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukban” – mondja Horváth János.

Egy ilyen tragédiából is fel lehet állni

A rendezőnek rögtön Sodró Eliza és Rusznák András párosa jutott eszébe Alex és Rupert szerepére, mert együtt és külön-külön is remek színészek, és mert nagyon erős köztük a kémia. Ez abszolút lejön a nézőknek is, nagyon hiteles ez a két ember, ahogyan szenvedélyesen imádják vagy éppen utálják egymást, ahogyan marcangolják magukat és a másikat is, ahogyan küzdenek egy mérhetetlen fájdalommal és feloldozást nyernek az egymás iránti szeretet által.

„Volt bennem félelem, amikor elolvastam a darabot” – mondja az Alexet alakító Sodró Eliza. „Nem tudtam, jó ötlet-e elvállalni egy ilyen megterhelő szerepet. A téma azonban annyira húzott magához, hogy azt gondoltam, ez talán nem véletlen, nekem ezzel dolgom van. A családomban több perinatális veszteség is történt, és hordozok magamban egyfajta transzgenerációs traumát ezzel kapcsolatban. Úgy gondoltam, ha ezt a félelmet közel engedem magamhoz, ha kijátszom, akkor feloldódik bennem. Ez így is történt, és nemcsak a munka volt terápiás hatású számomra, de részben ennek a darabnak köszönhető, hogy elkezdtem pszichológushoz járni”.

A színész szerint a darab témájának fontossága abból is nagyon érződik, hogy a közösségi média platformokon rengetegen megkeresték, akikkel történt hasonló veszteség, és nagyon hálásak azért, hogy erről a taburól ilyen nyíltan beszélnek.

„Sajnos sok nőt, családot a kórházban még »felültraumatizálnak« egy ilyen veszteség után, mert az egészségügyi személyzet sem minden esetben tudja, hogyan kellene érzékenyen kezelni egy ilyen traumát. A felkészülés során sokat beszélgettünk dúlákkal és gyászterapeutával is, hogy még jobban értsük a két szereplő helyzetét, bár hozzátenném, szerintem O’Neill mély empátiával írta meg a szöveget, nem kellett hozzá sok külső segítség, hogy átérezzük, miben vannak a szereplők.” A színész szerint nagyon fontos, hogy a darabban a férfi nézőpont is megjelenik.

Mivel egy ilyen helyzetben az apa gyakran az érzelmileg megtartó szerepbe kényszerül, sokáig nem is fér hozzá a saját gyászához.

Ahogyan azt is fontos láttatni, hogy egy nagy szerelmet is mennyire megterhelhet egy ilyen esemény, hogy mi történik akkor, ha a két fél másképp gyászol, máshol tart ebben a folyamatban, és távolodnak egymástól, miközben egyúttal kapcsolódni is vágynak. Sodró Eliza szerint a darab azt is nagyon szépen megmutatja, hogy egy ilyen helyzetben a környezet sokszor eszköztelen, nem feltétlenül tudják, hogyan segítsenek, ugyanakkor sokszor türelmetlenek is, nem adnak kellő időt a gyászra a veszteségtől szenvedő embernek. Pedig az egyik legfontosabb, hogy egy ilyen folyamat abban az ütemben folyjon, ahogyan az a gyászoló számára szükséges.

„Akármennyire fájdalmas is a téma, a Bármi lehetséges mégis reményt ad, hogy egy ilyen tragédiából is fel lehet állni. Ez fantasztikus. Pontosan mutatja a bonyolult lelki folyamatokat. Nem érzek benne semmi didaktikusat. A szerelemről, a megküzdésről is igazul mesél. Amikor Andrissal játsszuk, az számunkra olyan, mint egy párterápia, nagyon közel hoz minket egymáshoz” – mondja Sodró Eliza.

Remind

Amikor felborul az élet megszokott narratívája

Sevcsik M. Anna az Élet. Érzés Egyesület vezetője csapatával többek között perinatális veszteséget átélt párokat támogat. Anna a bemutató után részt vett egy kerekasztal beszélgetésen, ahol szakemberek – dúlák, gyászterapeuták – is megszólaltak.

„Még nem is láttam a darabot, amikor felvettem a kapcsolatot a Loupe-pal, mert már a leírás alapján úgy éreztem, hogy nekünk ehhez közünk van, és szeretnénk támogatni. Nem is csalódtam, katartikus élmény volt, önmagában is, ahogyan együtt tudtam sírni és nevetni is a szereplőkkel, vagy akár ordítani, amikor ők ordítottak. Az is nagyon megérintett, hogy az atmoszférája mennyire illeszkedik a mi szemléletmódunkhoz” – meséli Sevcsik M. Anna. „Valósághűen mutatja meg a gyász különböző szakaszait, normalizálja még az elsőre extrémnek tűnő reakciókat is. Jó, hogy a darab az apák oldalát is ábrázolja, mert az ő gyászukról általában kevesebb szó esik, és maguk is kevésbé merik kimutatni az ezzel kapcsolatos érzéseiket. A bemutató után odajött hozzám egy férfi, aki elmesélte, hogy egy korábbi párkapcsolatában terhes lett a barátnője, de elvetette a babát, és ő azóta sem tudta még ezt elgyászolni. Ehhez kért tőlünk támogatást. Ismerek olyan anyukát is, aki a darab hatására vált képessé arra, hogy megnyíljon a környezete felé, és elmesélje, hogy több vetélése is volt. A legfontosabb üzenet számomra, hogy ne tabusítsuk a témát.”

Szimon Petra pszichológus, gyászkísérő szerint „a perinatális veszteség ma már nem akkora tabu, hogy elvi szinten ne lehessen beszélni róla, de amikor élesben találkozik vele a család, a szűkebb és tágabb környezet, akkor kiderül, hogy nagyon eszköztelen a társadalom ezzel szemben. Ilyenkor óhatatlanul előkerülnek azok a kérdések, hogy egyáltalán a veszteségekről, krízisekről, vagy konkrétan a halálról tud-e beszélni az adott közösség” – mondja, hozzátéve, hogy ezt a fajta gyászfolyamatot az is nehezíti, hogy gyakran sokkal árnyaltabb, nehezebben körülírható, mint az egyéb veszteségek.

Nincs feltétlenül mintánk például arra, hogyan éljük meg a korai vetéléseket, az abortuszt, vagy mondjuk lombik esetében azt, ha a beültetés nem sikeres. Pedig ilyen esetekben is adekvát az erőteljes gyászreakció.

„Egy magzat vagy újszülött elvesztésekor teljesen felborul az élet megszokott narratívája. Egy gyereket váró pár és a környezete is egészen másra készül, mint ami végül történik. Ez fókuszba hozza az élet esetlegességét, kiszámíthatatlanságát, a saját halandóság tényét is, és ez gyakran a környezetet is érinti, ezért fordul elő, hogy nem tudnak megfelelően kapcsolódni. Gyakori például, hogy a gyászoló vesztesége felidézi bennük saját korábbi veszteségüket, és azért fordulnak el, mert a saját gyászukkal nem tudnak mit kezdeni.”

A pszichológus szerint a szülők nagyon gyakran élnek meg ilyen esetekben izolációt, meg nem értettséget, türelmetlenséget – ez utóbbi pedig sokszor nem csak a környezet részéről, de saját maguk felől is érkezik. Siettetni szeretnék a folyamatot, mert társadalmi szinten kevés a forgatókönyvünk arra, hogyan kellene egy ilyen eseménynek lejátszódnia. Szimon Petra sokat dolgozik perinatális veszteséget átélt párokkal, és az a tapasztalata, hogy a megküzdési minták nagyon egyediek. Még azt sem szívesen mondaná, hogy a férfi és a nő gyásza különbözik, mert úgy véli, sokkal inkább egyéni jellemzők mentél dől el, milyen folyamatokon megy keresztül valaki, és nagyon sok minden teljesen normális.

Remind

„A gyászfolyamatba belefér az öröm is, és nagyon sok extrém érzelem is. Akkor beszélhetünk problémáról, ha valaki hosszan és mélyen beleragad a negatív érzelmekbe, például súlyos depressziót él át, illetve, ha valaki annyira elfojtja az érzéseit, hogy azok később szorongást, pánikzavart, pszichoszomatikus tüneteket okoznak nála. Emellett az egymásra rakódó elnyomott érzelmek egy későbbi megterhelő életesemény, krízis során erőteljesebb, pusztítóbb válaszreakciót okozhatnak, melyek jobban igénybe veszik az egyén megküzdését” – vallja Szimon Petra. A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy egy perinatális veszteségnek az idői lefolyása is egyedi lehet, mert sokkal inkább körkörös, mint lineáris.

Az évfordulók alkalmával – amikor a szülő arra gondol, hogy most éppen szoptatná a babát, vagy ez lenne az első nap a bölcsődében, óvodában – újra felszínre kerülnek a fájdalmas érzéseket. Ilyenkor ismét nagyon erősen jelentkezhet a gyász élménye. Az rengeteget segít, ha a veszteséget átélt szülők be tudják vonni a gyászba a rokonokat, mert gyakran attól félnek, hogy a többiek elfelejtik a babát, hogy nem kerül be a családi narratívába. Emellett pedig a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja azt az egyéni megoldást, amely számára a legjobban segít, hogy a gyászát megélhesse, és hogy fel tudjon épülni egy ilyen tragédia után.

„Nekem nagyon tetszett, hogy a darabban például a tánc az az eszköz, amely által végül a két fél képes lesz újra kapcsolódni, megélni a fájdalmát, és eljutni egyfajta katarzisig. Sokan ugyanis nem a verbalitáson keresztül tudnak a legjobban hozzáférni az érzéseikhez” – mutat rá a pszichológus.

Tetszett, inspirált? Oszd meg másokkal is!

Facebook
Twitter
Pinterest
LinkedIn