„A testünkkel kapcsolódni az önértékelés legmélyebb formája” – Interjú Karkecz Virág pszichológussal

Ki ne emlékezne a kétezres évek elején uralkodó csípőnadrág trendre? A csíkra szedett szemöldökre és a boxolós sportcipőkre utcai viseletként? Bárcsak találnék a gépemen egy fotót – mondjuk 2003-ból – jó lenne újra látni magamat oldalzsebes nadrágban, magassarkúval és haspólóval. Korábban mindenáron el akartam volna tüntetni az ezredfordulón rólam készült fotókat, de ma már nem kavar fel, ha az élet elém sodor egy képet azonból az időkből. Miért is kavarna? Az a lány éppen keresi önmagát, bizonytalan. A mai énem biztosan megölelgetné.

Christina, Britney, a fiú- és lányzenekarok lassú lecsengése a mainstreamben örökre megváltoztatták, ahogyan a divatról gondolkodom. Ez az a korszak, amikor szentül meg voltam győződve róla, hogy minél többet megmutatok magamból, annál jobb. Muszáj volt valamelyik popsztárhoz hasonlóan öltözködnöm, és úgy éreztem, ha nincs deszkás cipőm, haspólóm, valamint a nadrágom nem „eléggé trapéz”, cikinek számítok, és jobb nem kimozdulnom. Fun fact: alig tíz évvel később az egyetlen viselhető nadrágszárnak a slim csőfarmer számított, a trapéz pedig az elkövethető legnagyobb divatbakinak.

Most is csodálom tizenhét év körüli énem magabiztosságát. Senki nem szólhatott bele, milyen összeállításokkal kísérletezem. Viszont senki sem tudta, hogy az akkoriban kialakult erős testképzavarom miatt kövérnek hittem magam és brutális fogyókúrákkal sanyargattam a még mindig fejlődő szervezetemet. A kilencven napos, szétválasztó diéta ismerős valakinek? Istenem, volt olyan, hogy csak vizet engedett inni egy teljes napon keresztül – ezt sosem tartottam be.

A nőideál a kétezres évek elején Britney Spears-nél kezdődött, Jennifer Lopez számított a „kerek” nőnek, mindenki a kisporolt, lapos hasra törekedett, csirkemellen és puffasztott rizsszeleteken élt. Arra a hasra, amibe „érdemes” köldökpiercinget lövetni. Mondanom sem kell, a belső bizonytalanságom minden egyes nap azt duruzsolta a fülembe, hogy nincs elég erőm koplalni, lefogyni, így biztosan nem lesz kapcsolatom sem. A kor kulturális jellegzetességei miatt nincs min csodálkoznom, sajnos a szülői megerősítés, támogatás is hiányzott a megfelelő önértékelésemhez, a krónikus diétázásnak van hagyománya a családunkban.

Kíváncsi voltam, mit mond a pszichológia az önértékelés kialakulásáról, a nőideálok változásáról és arról, hogy a nők médiareprezentációja milyen hatással van a fiatal lányokra. Karkecz Virággal, az Almafa Pszichológiai Centrum pszichológusával beszélgettem.

Mit gondolsz a kétezres évek nőideáljáról, esztétikájáról? Britney, Christina popikonok, mindenki vékony, lapos hasú vagy az szeretne lenni. Ezzel szemben napjaink nőideálja a széles csípő, tükörsima bőr, a kortalan szépség. Hogyan értékeled ezt a változást?

A kétezres évek nőideálja erősen a „heroin chic” vagy az extrém karcsúság irányába tolódott, ami nemcsak irreális elvárásokat teremtett, hanem sokszor testi-lelki torzulásokhoz is vezetett, gondoljunk csak az evészavarok, önértékelési zavarok gyakoriságára. A vékony, lapos has volt a mérce, függetlenül testalkattól vagy genetikai adottságoktól. Britney Spears, Christina Aguilera és a hasonló popikonok nemcsak zenéjükben, de külsejükben is mintaként szolgáltak, gyakran mesterségesen, a média sajátos reprezentációján keresztül formálva a valóságot. A mai nőideál látszólag diverzebb: széles csípő, telt idomok, de valójában ez is irreális ábrázolás: sok esetben plasztikai beavatkozásokkal, szűrőkkel és digitális manipulációval elért esztétika. A kortalan szépség eszménye pedig egy újabb nyomás: a nőknek ma már nemcsak fiatalon kell „tökéletesnek” lenniük, hanem egész életükön át. Pszichológiai szempontból ezeknek az ideáloknak mindegyike külső megfelelési kényszert generál. Valójában nem az történt, hogy mostanra megszabadultunk egy elvárástól, ez inkább csak átalakult, és sok esetben még rejtettebb, még nehezebben elérhető formát öltött.

Milyen hatással van a közéletben, a médiában látott nők külseje az átlagos kislányra, felnőtt nőkre?

A média által közvetített nőképek belső mérceként épülnek be. Már egészen kiskorban elindul a hasonlítgatás, akár öntudatlanul is. A gyerekek nemcsak azt figyelik meg, hogy milyenek a „szépek” a reklámokban, videókban, hanem azt is, hogyan reagálnak rájuk mások. A külső visszajelzések és a társadalmi elismerés összekapcsolódik a megjelenéssel.

A közéletben látott nők, hírességek, influenszerek, celebek gyakran „tökéletesre” retusált testképet mutatnak be. Ez az átlagos kislány számára olyan elvárást alakíthat ki, amit saját testével sosem tud teljesíteni, így kialakulhat a testképzavar, az önbizalomhiány, sőt hosszú távon depresszió, szorongás, evészavarok is.

A felnőtt nőknél is fennáll ez a hatás: ha valaki nem érzi magát elég csinosnak, hajlamos azt gondolni, hogy értéktelenebb. A női önértékelés gyakran még mindig a külsőre épül, nem a teljesítményre, tudásra, belső értékekre és ezt a média szinte minden fronton megerősíti.

Hogyan alakul ki az önképünk, mi minden van rá hatással az egyes életszakaszokban?

Az önkép kialakulása már kisgyermekkorban elindul, és erősen függ attól, hogy milyen visszajelzéseket kapunk a szüleinktől, óvodai/iskolai közegtől. Ha például egy kislány gyakran hallja, hogy szép, ügyes, értékes, akkor ez belsővé válik. Ha azonban kritika, bántás, összehasonlítás éri az beépül, és nehezebben oldható meg később.

Serdülőkorban az önkép különösen érzékeny, mert itt válik hangsúlyossá a „ki vagyok én másokhoz képest” kérdés. A társak véleménye ekkor a legfontosabb, és ha itt sérül az önértékelés, például egy testi változás, bántás vagy kiközösítés miatt, akkor az maradandó sebeket hagyhat.

Felnőttként már több lehetőségünk van tudatosan formálni az önképünket, de csak akkor, ha felismerjük, hogy a korábbi sérülések, torz tükrök még mindig bennünk élnek. Itt jön képbe a terápia, az önismeret, és az önelfogadás jelentősége. De ehhez idő és bátorság kell.

Mit gondolsz, a jelenlegi tizen- és huszonéves lányok szüleinek milyen kihívásokkal kell megküzdeni? Hogyan érdemes egy fiatal nőt nevelni a mai világban?

A mai szülőknek szinte emberfeletti kihívással kell szembenézniük: az online világ gyakorlatilag folyamatosan versenyezteti a gyerekeiket. Még akkor is, amikor azt hiszik, csak nézegetnek valamit. Az önértékelést tehát nemcsak otthon, hanem több ezer képernyőn megjelenő impulzus is formálja.

A legfontosabb, amit egy szülő adhat: a feltétel nélküli elfogadás. Az, hogy nem csak akkor kap dicséretet a gyerek, ha jól teljesít, hanem akkor is, ha csak önmaga. Az értékesség érzését nem szabad kizárólag a teljesítményhez vagy külsőhöz kötni.

A másik kulcs: önreflexió tanítása. Hogy egy lány tudja: „ez most rám hatott, de ez nem az igazság rólam, csak egy elvárás vagy trend.” Ezt csak úgy tudja megtanulni, ha látja a szülein, hogy ők is figyelnek magukra, és nem kritizálják folyton saját testüket. Az önelfogadás modellálása talán az egyik legerősebb nevelési eszköz.

A krónikus diétázás, úgy tűnik, nem akar kikopni a köztudatból, pedig egyre több tudományos bizonyíték szól amellett, hogy nem működik. Ismered az intuitív étkezés módszerét?

Igen, az intuitív étkezés egy forradalmian más megközelítés, amelyet egyre több pszichológus, dietetikus és testpozitív szakember támogat. Lényege, hogy nem szabályokon, tiltásokon, „jó vagy rossz” ételeken alapul, hanem a testünk természetes jelzéseinek követésén: éhség, jóllakottság, kívánósság.

A krónikus diétázás egy ördögi körbe zárja az embereket: bűntudat, kényszeres evés, visszahízás, újabb szigor, és így tovább. Ráadásul sok esetben a diétázás pszichés stresszt okoz, ami hosszú távon még inkább károsítja a testképet.

Az intuitív étkezés viszont visszaadja a testbe vetett bizalmat, ami különösen fontos a női önkép szempontjából. Nem arról szól, hogy mindegy, mit eszel, hanem arról, hogy megtanulj figyelni magadra, újrakapcsolódj a testedhez. Ez a kapcsolódás pedig az önértékelés egyik legmélyebb forrása lehet.

Fotó: Roberto Hund / Pexels

Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!