Miért vállaltad el a kiállítás nagyköveti szerepét? Miért fontos ez neked?
Azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb az együttérzés körülöttünk, egyre könnyebben fordulunk el a rászorulóktól, ezért különösen fontosak számomra azok az alkalmak, melyek a szolidaritás és a segítségnyújtás jelentőségére hívják fel a figyelmet. Magyarországon 23 ezer gyerek él állami gondoskodásban. Ez riasztóan nagy szám, különösen az ellátórendszer állapotának fényében. A bekerülő gyerekek a gyógyulás helyett sok esetben csak tovább traumatizálódnak. A civil szervezetek munkája felbecsülhetetlen értékű, hiszen számtalan esetben ők pótolják azt, ami a gyermekvédelmi rendszerből hiányzik. Éppen ezért jó lenne, ha mindenki találna magának olyan ügyet, olyan alapítványt, ami mellé odaállva aktívan tehet valamit a rászorulókért. Annál is inkább, mert a segítő tevékenység két irányba is hat: annak is javára válik, aki kapja, de annak is, aki adja. A Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány munkájába egyszerűen beleszerettem és elhatároztam, hogy amiben csak tudom, támogatom őket. Nagy megtiszteltetés, hogy én nyithatom meg ezt a különleges kiállítást.
Az állami gondoskodásban élő gyerekeknek az érzelmi fejlődésükhöz szerinted mire van a leginkább szükségük? A család hiányát nehéz kárpótolni, de mivel lehet nekik segíteni? Egy ilyen esemény hogyan segít rajtuk? Mit kapnak tőle?
Egy „elég jó” család hiánya sosem pótolható teljesen, de egy „elég jó” kapcsolati háló sokat segíthet a gyógyulásban. A gyerekeknek elsősorban fizikai és érzelmi biztonságra, tartós és megbízható kapcsolatokra, illetve siker- és kompetenciaélményre van szükségük. A Világszépben éppen ezt kapják meg. Ez a kiállítás az alapítvány 15 éve tartó elkötelezett munkájának az ünnepe. Maga a kiállítás is fontos tapasztalatot jelenthet, hiszen képzeld el, milyen énerősítő élmény lehet a gyereknek és a fiataloknak végigsétálni a múzeum termein és meglátni a saját alkotásaikat a falakon. Ez képes kitágítani a lehetőségeik horizontját. De a legtöbbet mégis a stabilitás és az alapítványnál hétről hétre megélt megtartó kapcsolatok jelentik.
Hat alkalommal vettél részt workshopokon, így testközelből megtapasztalhattad a Kapcsolódások projektet. A gyerekekkel is szorosabb kapcsolat alakult ki. Mesélj egy kicsit a személyes élményeidről! Hogyan viselkedtek a gyerekek? Láttál-e változást rajtuk egy-egy workshop után?
Amint beléptem a Világszép központjába, olyan volt, mintha egy nagycsalád otthonába érkeztem volna. Emlékszem, csak álltam, és néztem a gyerekeket és a fiatalokat, ahogy szabadon és otthonosan jöttek-mentek, nyüzsögtek, ahogy a jókedvük betöltötte a teret. A worshopok alatt olyan fesztelenül alkottak, kérdeztek, ötleteltek, amit csak akkor tapasztalni, ha valaki biztonságban érzi magát. Engem leginkább az apró gesztusaik fogtak meg: az, ahogy odanyújtották egymásnak az ecsetet, ahogy egy pillantással biztatták a másikat, ahogy kapcsolódtak a társuk ötletéhez vagy történetéhez – ezekből láttam, hogy ők itt egy megtartó közösség részének érzik magukat, ahol mérlegelés nélkül lehetnek önmaguk. A worshop után együtt vacsoráztunk, zsongott az étkező a beszélgetésektől, a nevetésektől. Utána figyeltem, ahogy segítenek elpakolni, mosogatni. Úgy dolgoztak együtt, mint egy olajozottan működő gépezet. Néhány órára biztonság és elfogadás vette körül őket, ami minden rezdülésükön érezhető volt. Nekem is jólesett megmerítkezni ebben és feltölteni a fogyó reménytartalékaimat.
A kreatív alkotás, a művészet hogyan tudja támogatni a gyerekek fejlődését? Miért fontos rajzolni, festeni, zenélni gyerekkorban?
Egyrészt nem lehet mindent a szavak szintjén megfogalmazni. Felnőttként is tudjuk, hogy számtalan érzésünk, élményünk és történetünk csak a festés, a mozgás vagy a zene által válik kifejezhetővé. Másrészt a kutatások egyértelműen alátámasztják, hogy a gyerekkori zenehallgatás, az éneklés milyen jótékonyan hangolja az idegrendszert. A ritmus pozitívan hat a későbbi matematikai készségekre és fejleszti a nyelvi kifejezőkészséget. A festés, a kreatív alkotás pedig olyan kéz-szem-agy hálózatokat edz, amelyek később az írás, az olvasás, a problémamegoldás és az érzelemszabályozás folyamataiban töltenek be fontos szerepet. A közös tevékenykedés öröméről nem is beszélve, ami ráadásul a társas készségek és az együttműködés fejlődését segíti. Ha rajtam múlna, sokkal több ilyen jellegű foglalkozást tartanék az iskolákban.
Az Én SORSOM című konferenciádon egy különleges beszélgetést vezettél „És te mit örököltél?” témában Cseri Richárddal, Esterházy Marcellel és Wirtz Ágnessel. Én sajnos nem voltam ott, gondolom, nagyon izgalmas gondolatok hangzottak el. Szerinted, ha egy állami gondoskodásban élő gyereknek felteszik ezt a kérdést felnőtt korában, milyen válaszokat adhat rá?
Ez az attól függ, mi történik vele a családból való kiemelés után. Ha stabil, támogató közegbe kerül, olyan érzelmi tapasztalatokra tehet szert, amik gyógyítják a korábbi hiányok és sérülések sebeit. Megtanulhat bízni az emberekben és elhinni, hogy van, akinek az ő élete is fontos, hogy számítanak az érzései és a szükségletei. Ezáltal erősödhet a lelki ellenálló képessége, így felvértezettebb lesz a későbbi nehézségekkel szemben. Ezzel szemben, ha az ellátórendszer cserbenhagyja, mert nem tud korrektív élményeket nyújtani, nagy eséllyel szomorú válaszok születnek majd. Az ember nem tud önmagába kapaszkodni; a személyiség kiteljesedéséhez pozitív társas élmények kellenek. Talpra állni csak úgy lehet, ha van egy másik ember, aki felsegít.
Vannak kedvence műveid a kiállítás anyagából?
Egytől egyig lenyűgözőek az alkotások. A szívemhez – kissé önző módon – azok állnak a legközelebb, amiknek a létrejöttekor személyesen is jelen lehettem, de tényleg minden mű kirobbanóan életigenlő. Ez egy olyan kiállítás, amit, ha bárki megnéz, nem csak esztétikai, de komoly érzelmi élményt is kap.
Mi a véleményed a patchwork takaróról, amely közéleti szereplők részvételével, közösségi gyűjtés formájában valósult meg, és amely szimbolikusan láthatóvá teszi azt a 201 állami gondoskodásban élő gyereket és fiatalt, akikkel az alapítvány jelenleg kapcsolatban van?
Ennek a takarónak erős szimbolikus üzenete van. Láthatóvá és kézzelfoghatóvá teszi azoknak a gyerekeknek a létét, akik gyakran láthatatlannak érzik magukat, közben azt is üzeni: ebben a sokszor hideg világban mégis van mivel betakarózni. Maga a patchwork technika pedig a gyógyulás jelképe lehet, hiszen az a folyamat is apró élménydarabokból áll: amikor valaki odafigyel rád, meghallgat, észrevesz, és fontosnak tartja az életed.
A tárlat 2025. szeptember 12. és október 12. között látogatható a Ludwig Múzeumban.
Bővebb információ:
Tárlatvezetések: https://vilagszepalapitvany.hu/adomanybolt
Kiállítás: https://www.ludwigmuseum.hu/kiallitas/vilagszep-kortars-kapcsolodasok
https://vilagszepalapitvany.hu/kapcsolodasok
Kisvideók: https://www.youtube.com/playlist?list=PL5_XCgpt78DwOawErQDMN82Q5ovliLnxT
Fotó: Glódi Balázs, Egyed Péter
