Amikor az interjú készült, még javában folytak a Walk My World próbái a Millenárison: a fellépő művészek éjjel-nappal gyakoroltak, a szorgos díszlet munkások a fantasztikus, hatezer négyzetméteres látványvilág legapróbb részleteire is odafigyeltek. Magyar és külföldi újságírók, szakértők, illusztris színházak vezetői jöttek el megnézni a próbákat és vitték jó hírét a készülő előadásnak. Ebben a felfokozott hangulatban, az alkotómunka közepette ültünk le beszélgetni a Recirquel társulat vezetőjével.
Jó látni, milyen profi módon, tele lelkesedéssel készültök Európa legnagyobb immerzív produkciójára. Mennyire felemelő és mennyire nyomasztó számodra most ez a kihívás?
Ha eltávolodom a jelentől és kívülről nézek rá a produkcióra, azt mondhatom, hogy mindig is erről álmodtam. Gyermekkoromban sokszor voltak olyan álmaim, hogy belecsöppenek egy ilyen színdarabba, egy filmszerű világba, ahol minden körülöttem történik. Karnyújtásnyira vagyok a szereplőktől, benne vagyok az élmény szívében. Emellett eltörpül az a néha nyomasztó érzés, amit a felelősség terhe vált ki bennem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz egy ilyen léptékű előadást létrehozni, mert ez az immerzív színházi produkció, amelyben az újcirkusz elemei is benne vannak, megelőzi a korszellemet, elébe megy a dolgoknak. Hasonló méretű és koncepciójú immerzív előadás eddig csak New Yorkban, Londonban és Sanghajban volt látható. Elmesélni is nehéz, hogy a nézők mit élnek át majd az előadás alatt. De, amikor bemegyek a díszletek közé és egyedül sétálok a hatalmas, több ezer négyzetméteres játéktérben, könnybe lábad a szemem, mert tudom, milyen emocionális élményben lesz része a nézőknek, akik még most nem értik, miről beszélek.
Mikor találkoztál először immerzív színházi előadással és ha visszaemlékszel, milyen hatással volt rád?
Amikor először láttam New Yorkban egy immerzív színházi előadást, elállt a lélegzetem. Azt mondtam magamban, Úristen, én is ilyet szeretnék egyszer létrehozni. Tisztán emlékszem minden pillanatára: a nézők az előadás elején beléptek a játéktérbe, egy hatalmas hálószobában találták magukat, ami egy bálteremre hasonlított. Egyszer csak berohant két táncos, elképesztően gyönyörű szerelmi jelenetnek voltunk tanúi, úgy mozogtak a térben, mintha a nézők ott sem lettek volna. Ezután a két szereplőnek elváltak az útjai, a néző dönthette el, hogy a férfi, vagy a női karakter sorsát követi tovább, hogy a történetet melyik irányból szeretné tovább nézni. Könnyen rá lehet kapni ennek az élménynek az ízére, van benne némi voyeurség is, de a lényeg az benne, hogy te vagy a történet mesélője, az író ebben a varázslatos, filmszerű birodalomban. Úgy alakítod a történetet, ahogy te létezel, lélegzel, mész és felfedezel, mint amikor egy erdőben kirándulsz és te döntöd el, hogy melyik ösvényre lépsz rá. És minden ösvényen egy újabb csodát találsz, és a döntéseid új irányt adnak a történetednek. Olyan ez, mintha beszippantana egy jó könyv: elkezdünk benne élni a regényben, ahogyan Bastian tette azt A végtelen történetben. Kilépsz a saját valóságodból és átlépsz egy másik világba.
A Walk My World előadás témája a múltba megy vissza, az ókori Róma költője, Vergilius eposzának ismert történetét, Aeneas és Dido szerelmi tragédiáját kelti életre. Miért pont erre esett a választásod, mi az, ami megihletett benne?
Mindig is sokat foglalkoztam a mitológia és a mítoszok kutatásával. A korábbi produkcióinkban is mindig ott voltak az ősi történetetek, amelyek függetlenül attól, hogy hova születtél a világban, és milyen ember vagy, mindenkiben ugyanazokat az érzelmeket, érzéseket váltják ki.
Egyszer, mint egy villámcsapás, beugrott az agyamba az a szó, hogy diverzum. Gyönyörűen hangzott, elgondolkodtatott, rákerestem a neten, hogy vajon mit jelenthet pontosan. Egy idézet jött fel Vergilius Aeneas és Dido történetéből. Megvettem a művet, elkezdtem olvasni és azonnal kezdett összeállni a könyv térváza, az, hogy hogyan lehetne színre vinni a művet.
Mennyire befolyásolja az élményt, ha a néző nem ismeri az alapművet? Vergiliust viszonylag kevesen olvasnak manapaság…
Az élmény akkor is teljes, ha valaki nem ismeri az eredeti történetet. Egyrészt számos olyan jól ismert karakter és szimbólum jelenik meg az előadásban, mint például a Minótaurosz, Ámor vagy a trójai faló, mely egy robotként jelenik meg az előadásban. Másrészt nagyon figyelünk arra, hogy minél több információt adjunk át előzetesen a nézőknek. Már a fogadótérben elkezdjük finoman ráhangolni a közönséget arra, hogy mi várja őket. A falakon megjelenő szövegeken, vizuális elemeken keresztül elkezdhetnek ismerkedni a történettel. Egy 33 képből álló, festmény-szerű kálvária bemutatja az egész legendát, az összes karaktert. Fontos az is, hogy senki ne egy klasszikus, kosztümös előadásra számítson, hiszen a mitikus történetet modern formában keltjük éltre. A látvány a 20. század karakteres korszakait idézi, egyszerre retro és futurisztikus.
5 évig tartottak az előkészületi munkák, amiben sokan voltak a segítségedre. Mit csináltatok pontosan ez idő alatt?
Az első három év a darab megírásáról, az előadás dizájnjának fejlesztéséről szólt. Hosszabb időre elvonultam Olaszországba és heteken keresztül ültem egy kertben, minden nap reggeltől estig írtam. Amikor elkészültem a történet vázával, megmutattam a tervező csapatnak, akikkel ezután hetente háromszor összeültünk és úgy terveztük meg az előadás minden részletét, mint egy mérnök a házat. Egy gigantikus installációt, egy filmszerű látványvilágot álmodtunk meg. Holp Nándor, egy elképesztően kreatív, fiatal srác, aki a MOMÉ-n végzett animációs szakon, lett a társiróm, a kreatív stilisztikai munkáknak a vezetője. Amikor a történet és a dizájn megállta a helyét, már pontosan láttam, hogy milyen karakterek vannak benne és hogyan kelnek majd életre, nyilván akkor következett a következő szakasz, megtalálni a szereplőket.
Szívesen megnéztem volna a castingot, ahogy kiválogatjátok a szereplőket!
A casting egy több hónapos, több lépcsős nemzetközi válogatás volt, és alapvetően az online térben zajlott. Az USÁ-tól Ausztráliáig érkeztek jelentkezések, nagyon költséges lett volna mindenkit elreptetni hozzánk. A több mint 900-an jelentkezőből először kiválogattuk azokat, akik a mi stílusunknak megfeleltek. Komplex előadóművészeket kerestünk, az artistatechnika mellett a táncos és a színészi képességek is nagyon fontosak voltak. A kiválasztottak kaptak tőlünk egy videót, amelyen három stílusban tánckoreográfia szerepelt és egy színész jelenet, amit el kellett táncolniuk, játszaniuk egy videóban. Ezután jött a harmadik rosta, egy videós interjú, amely során jobban megismertük őket, ami nagyon fontos, hiszen nekünk egy csapatot kellett összeraknunk. Ahogy egy vízilabda, vagy focicsapat is akkor működik jól, ha a játékosok között szinergia van. Most már mondhatom, hogy 35 világklasszis előadóművész alkotja majd a szereplőgárdát.
Hogyan emlékszel vissza arra a napra, amikor először találkoztál a kiválasztott, új művésszel?
Előző este már nem tudtam aludni, annyira izgatott voltam. Túl voltunk már jó néhány beszélgetésen, láttunk róluk képeket, felvételeket, gondolatban már elhelyeztük őket a darabba, de azt nem tudtuk, hogy működnek-e majd bennük, tényleg azok a karakterek-e, amelyeknek gondoltuk őket. Azt gondolom, hogy 98 százalékban telitalálat az összes új művész, azért nem 100 százalék, mert az lehetetlenség. Évekre van szükség, hogy teljesen kiismerjük egymást.
Nagyon magasra tettétek a lécet ezzel a produkcióval. Van ennél még feljebb?
Mi soha nem akartuk „überelni” az előadásainkat, amikor elkészültünk a Solus Amor darabunkkal, nem törekedtünk arra, hogy egy még nagyobb produkciót csináljunk, hanem megcsináltuk az IMA-t, ami egy egyszemélyes mű. Utána jött egy hatszereplős előadás, a Paradisum. Pont ugyanolyan nagy a kihívás abban, amikor kitágult szemszögből alkotok és hatalmas ecsetvonásokkal festek fel egy darabot, mint amikor egy egyszemélyes előadást hozok létre. Egyikben sem lehet üresjárat, a gondolatoknak, érzelmeknek ugyanúgy kell hatniuk.
A Vági Bencével készült interjúnkat megtalálod a Remind Bookazine 12. lapszámában! Kattints, és rendeld meg most a webshopunkból!
