A szülés, az anyává válás komplex téma, sok változással, melynek során újrakereteződik a saját édesanyánkkal való kapcsolat is, így felmerül a kérdés, mit érezhet az, aki ekkor veszíti el az édesanyját?
Az anyává válás és az édesanya elvesztése is hatalmas, intenzív életesemények, ha a kettő egyszerre történik, akkor kiemelt érzelmi terhelésről beszélünk. Az anyaság során egyébként is identitáskrízist élünk meg. Újragondoljuk a korábbi szerepeinket, letesszük, amelyek nem szolgálnak már minket anyaként, felfedezzük, hogyan funkcionálunk az új szerepünkben. Átalakul az identitásunk, azon gondolkodunk, milyen anyák leszünk, és ezt tetézheti az édesanyánk gyászolása okozta identitáskrízis is, hiszen megélem, hogy már nem fogok anyám lányaként létezni többé.
A születés felfokozott érzelmi töltete és a gyász látszólag egymást kizáró állapotok, ellentétes megélések.
Az érzelmi kettősségek jellemzik az időszakot: a szülés, születés, az új családtag érkezése minden nehézségével együtt fokozott örömöt, hálát, boldogságot hoz, de ezzel párhuzamosan jelen van a gyászfolyamat, ha éppen ekkor vagy a várandósság alatt elhunyt a nagymama. Két teljesen ellentétes érzés jelenik meg az anyában, ami azt az illúziót keltheti, hogy ezek nem férnek meg egymás mellett. Sokakban megkérdőjeleződik, örülhetnek-e egyáltalán a babájuknak, de bűntudatot okozhat az is, ha merünk örülni egy újszülöttnek. Valamint felmerülhet bennünk az is, vajon érzi-e a baba a gyászunkat, hogyan hat rá, van-e jogunk gyászolni mellette, miközben az elvárások szerint egész nap boldognak kellene lennünk a kisbabánkkal. Alapvetően is nagyon sok dolog bűntudatot kelt bennünk a szülés körül, és erre még rakódik az is, hogy „nem merem meggyászolni anyát”.
A környezet erre még egy lapáttal rátehet, az olyan mondatokkal, mint: „Miért nem örülsz ennek a kisbabának”, „Belőle merítkezzél!”, „Őbenne él tovább anyukád!” Ezeket ugyan támogatónak szánják, de valójában ezek a mondatok magukban hordozzák az anya szomorúságának megkérdőjelezését, az érzései létjogosultságát. Ha nem tud elindulni a gyászfolyamat, ha nem engedik megélni az édesanya elvesztése okozta érzéseket, akkor a gyászfolyamat megakadhat. Ez pedig következményekkel járhat, ezért hangsúlyozom mindenkinek, szabad kisbaba mellett sírni, szomorúnak lenni, és szabad gyász közben nevetni és örülni a kisbabának. Mindent szabad érezni, ezek automatikusak, nem hozunk róluk döntést, arról döntök, hogy engedem-e magamnak, hogy átéljem őket.
Miben csúcsosodhat ki, ha a gyászmunkát elkerüljük?
Kérdés, hogy melyik fázisban akad meg a folyamat, mennyi időre, és ki tudunk-e mozdulni az állapotból. Volt-e időnk, terünk arra, hogy aszerint gyászoljunk, ahogyan az nekünk jó, erre sincs egységes forgatókönyv. Szülés után egyébként is a legtöbb nő találkozik a baby blues lehangolt, érdektelen állapotával, ami élettani jelenség, és 1-2 hét alatt elmúlik. De ha párhuzamosan jelen van egy gyászélmény is, az erősen kitetté teszi az anyát a szülés utáni depresszió kapcsán. A várandósság vagy gyermekágy alatti extra pszichés terhelés szintén fokozott kockázatot jelent. Egy kialakult szülés utáni depresszió már szakemberért kiált, mert az már nem múlik el magától, mint a baby blues. A barátoknak, a környezetnek szerepe lehet a felismerésben, és felelőssége, hogy a fiatal édesanya megkaphassa a megfelelő segítséget. Ha jókedvre akarjuk deríteni a gyászolót, akkor valójában nem biztos, hogy segítünk. Fontos, hogy úgy támogassuk az anyát, ahogy neki az jó.
Nem mindenkinek felhőtlen az édesanyjával való kapcsolata, lezáratlan konfliktusok maradhatnak a gyászolóban.
A gyásznak egyébként is sajátja, hogy megéljük a lezáratlanság érzését. Az anyává válás során az anyánkkal való kapcsolatot illetően általában felbukkan a megértés, jobban átéljük azt, milyen lehetett neki velünk kisgyerekként. Ha az elhunyt édesanyánkkal kapcsolatban felmerülő felismeréseket magunkban helyre tudjuk tenni, az remek, de sok esetben ez inkább már a terápiás munka keretei közé tartozik. Az anyává válás során édesanyjukat elvesztő nőknek jó szívvel javaslom a gyászspecikfikus terápiát, sok esetben a pszichoterápia tud végül valódi megnyugvást hozni. A hiányérzet, hogy anyám már nem láthatja az unokáját, nem láthat engem édesanyaként, szintén ott maradhat bennünk. Nem beszélve arról, hogy nem tudunk tőle segítséget, tanácsot kérni, ő hogyan csinálta, ő mit érzett. Nem tudunk iránymutatást kérni, csak fantáziálhatunk arról, vajon ő hogyan csinálta. A belső kép anyánkról más megvilágításba kerül, nehezebb lehet látni, mi az, amit tovább akarunk vinni, mi az, amit nem. Egy veszteségélménnyel nehezebb lehet a saját anyaképünket felépíteni. A „halottról jót, vagy semmit” mentén előfordulhat, hogy nem merünk kritikusak lenni a saját gyerekkori nevelésünket illetően, és a bűntudat ismét megszólalhat bennünk, pedig a cél az lenne, hogy a saját magunknak legkomfortosabb anyaképet alakítsuk ki magunknak.
A kisgyereknek hogyan érdemes elmagyarázni a családtag elvesztését?
Sokszor tapasztalom, hogy a szülők titkolni próbálják a szomorú életeseményeket, nehéz érzéseket. Például elbújnak a fürdőszobába sírni. A kisgyerek azonban érzi az elhallgatást, érzi ennek a feszültségét, az édesanya kilátástalanságát, szomorúságát, de nem kap rá magyarázatot, így félelmetes, bizonytalan légkört teremtünk neki. Hiszem, hogy minden korosztállyal a saját szintjén, de őszintén és nyíltan kommunikálni a legjobb. Így a gyermek megtanulja, hogy vannak nehéz életesemények, amelyek nehéz érzésekkel járnak, amiket meg szabad élni, mert így válnak azok feldolgozhatóvá. Hitünk szerint építhetünk fel történetet az elhunytról, amiket megosztunk a kisgyerekkel, de válasszuk meg körültekintően a szavainkat. Óva intek mindenkit az „elaludt, elment” szavak használatától. Hiszen aki elalszik, az felébred, aki elmegy az visszajön, így nem kap valódi képet a történet befejezettségéről, véglegességéről, valamint félelmetessé válhat számára az alvás is. Fontos megértetni a gyermekekkel a véglegességet, hogy nem várjuk vissza az illetőt. Az emlékőrzés, a közös történetek mesélése sokat segíthetnek a feldolgozásban.
Szabad használni a „meghalt” szót?
Szabad, csak meg kell értetnünk vele, hogy mit jelent, ha korábban még nem találkozott vele. Nekünk azért hat félelmetesnek, mert vannak élményeink a halálról, valamint a mi kultúránkban tabuként kezelt, félelmetes dolog a halál. Vannak kultúrák, ahol halálesetkor tulajdonképpen nem is a halottat siratják, hanem az életet ünneplik. Jó ezekről beszélni a gyerkekkel, 4-5 éves kor körül egyébként is ösztönösen elkezdenek a téma iránt érdeklődni a kicsik.
Fotó: Atlantic Ambiance, Andrea Piacquadio/pexels.com; freepick.com
