Miért nem működik hosszú távon a kalóriacsökkentés?
Márciusban szerte a világon az elhízás kerül fókuszba – igen jó okkal. 1975 óta az elhízás előfordulása világszerte több mint háromszorosára nőtt, és napjainkban a globális népegészségügy egyik legnagyobb kihívásának számít. Ma már több mint egymilliárd elhízott ember él, és az előrejelzések szerint 2035-re a globális népesség több mint fele túlsúlyos vagy elhízott lehet.
A modern orvostudomány egyre inkább úgy tekint az elhízásra, mint a szervezet energia- és hormonális egyensúlyának felborulására utaló komplex állapotra. A túlsúly nem pusztán esztétikai vagy életmódbeli probléma. Gyakran együtt jár olyan krónikus betegségekkel mint a 2-es típusú cukorbetegség, a szív- és érrendszeri betegségek vagy bizonyos gyulladásos állapotok, ezért sok kutató inkább egy mélyebb anyagcsere-egyensúlyzavar jelzőjeként tekint rá, mint önmagában kezelendő tünetre.
A statisztikai adatok ennek ellenére arra utalnak, hogy valamit még mindig nem értünk teljesen az elhízással kapcsolatban. A számok mögött történetek vannak. Emberek, akik a jelenlegi ajánlások alapján próbálnak változtatni az életükön. A kialakult narratívával ellentétben az elhízás kialakulása nem pusztán döntés kérdése. Csodát ígérő diéták, edzésprogramok, látványos sikertörténetek szólnak az akaraterőről és a teljesítményről, de ritkán szolgálnak fenntartható, valódi megoldásokkal és magyarázatokkal.
Amiről ritkán szólnak a közösségi média posztok, az a statisztikákban jól látható magas visszaesési arány. Vannak, akik valóban lefogynak. A történet mégis túl gyakran ugyanúgy végződik: néhány év múlva a túlsúly visszatér. Egy sokat idézett áttekintő tanulmány szerint a fogyókúrázók jelentős része néhány éven belül visszahízza a leadott testsúly nagy részét, és a hosszú távú súlymegtartás csak az emberek kisebb részének sikerül. A túlsúlyos emberek körülbelül 20 százaléka képes hosszú távon fenntartani a testsúlycsökkenést, ami a tanulmány definíciója szerint a kiindulási testsúly legalább 10 százalékának leadását és ennek minimum egy éven át történő megtartását jelenti.
A leggyakoribb magyarázat még mindig az akaraterő hiánya. A burkolt áldozathibáztatás. A modern kutatások azonban egyre inkább azt mutatják, hogy a valóság ennél jóval összetettebb és árnyaltabb.
A klasszikus magyarázat
A testsúly szabályozásának legegyszerűbb modellje az energiaegyensúly: ha több kalóriát fogyasztunk, mint amennyit elégetünk, hízunk. Ha kevesebbet, fogyunk. Ez a calories in, calories out vagyis CICO-elmélet, amely a mai napig az egyik legelterjedtebb megközelítése a túlsúly értelmezésének.
A probléma ezzel nem az, hogy fizikailag ne lenne igaz, hanem az, hogy hosszú távon nem magyarázza meg kellően a valóságot. Egyre több tanulmány mutat rá arra, hogy a tartós fogyás és a testsúlymegtartás nem írható le pusztán a bevitt és az elégetett kalóriák egyszerű egyenlegével.
Míg a fizikában remekül működik a modell, a fiziológiában a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Az emberi test nem egy egyszerű kazán, amelybe kalóriákat dobunk, majd energiát kapunk vissza. Inkább egy összetett biokémiai műhely, ahol az elfogyasztott táplálék nem csupán energia, hanem információ is a sejtjeink számára.
A CICO-modell nem ad választ arra, miért reagálnak az emberek annyira különbözően ugyanazokra az életmódváltoztatásokra. Miért tud valaki viszonylag könnyen lefogyni vagy megtartani a súlyát, miközben mások évtizedeken át küzdenek a kilókkal?
A válasz nem pusztán az elfogyasztott vagy elégetett kalóriák számában keresendő, hanem a testsúlyt szabályozó, jóval összetettebb fiziológiai útvonalakban.
A test védekező rendszere
A szervezet egyik alapvető feladata a túlélés. Ez tartott életben minket az evolúció hosszú, rögös útján, és ennek fontos része az energia raktározása és megtartása is.
Amikor jelentős súlyt veszítünk, a test nem feltétlenül tekinti ezt sikernek. Sokszor inkább energiahiányként, sőt a túlélést fenyegető állapotként értelmezi, és különböző biológiai mechanizmusokkal próbálja visszaállítani az eredeti állapotot.
Ilyenkor több dolog történik egyszerre:
• csökken az alapanyagcsere
• nő az éhségérzetet szabályozó hormonok aktivitása
• csökken a teltségérzetért felelős hormonok szintje.
Ez az egyik oka annak, hogy a fogyás során és után sokan a korábbinál erősebb éhséget tapasztalnak, illetve azt is, hogy a korábban megszokott kalóriabevitel mellett is könnyebben gyarapodik a súlyuk, és komoly erőfeszítések ellenére sem sikerül hosszú távon fenntartani az új testsúlyt.
Egy amerikai reality show tanulsága
Ezt a jelenséget egy 2016-os vizsgálat a The Biggest Loser című amerikai televíziós műsor résztvevőin tanulmányozta. A műsor lényege az volt, hogy jelentősen túlsúlyos jelentkezőket, gyakran extrém módszerekkel, gyors és látványos fogyásra bírjanak. A versenyzők valóban rendkívül sokat fogytak rövid idő alatt.
Amikor azonban a kutatók hat évvel később újra megvizsgálták őket, azt találták, hogy a résztvevők nyugalmi anyagcseréje a fogyás után jelentősen lelassult. Hat évvel később átlagosan napi mintegy 500 kalóriával kevesebbet égettek el nyugalmi állapotban, mint azonos testsúlyú emberek.
A kutatók azt is megfigyelték, hogy a teltségérzetet szabályozó leptin hormon szintje jelentősen csökkent, ami tartós éhségérzethez vezethetett. Azok, akik képesek voltak hosszabb távon megtartani a leadott súlyuk egy részét, ezt rendkívül magas szintű napi testmozgás mellett tudták csak elérni.
A jelenséget nemcsak extrém fogyási kísérletekben figyelték meg. Egy, a New England Journal of Medicine folyóiratban publikált vizsgálatban a kutatók azt találták, hogy a fogyás után a testsúlyt szabályozó hormonok szintje tartósan megváltozik. A leptin – a teltségérzet egyik kulcshormonja – jelentősen csökken, miközben az éhséget fokozó hormonok szintje emelkedik, ami hosszabb távon fokozott étvágyhoz vezethet. Ezek a változások még egy évvel a fogyás után is fennmaradhatnak, ami részben magyarázatot adhat arra, miért olyan nehéz megtartani az elért testsúlyt.
A kutatók szerint ezek a hormonális változások a szervezet természetes védekező reakciói, amelyek megnehezíthetik a testsúly hosszú távú megtartását.
Ez a jelenség ma már jól ismert a metabolikus kutatásban: metabolikus adaptációnak nevezik. A modern kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy a testsúly nem pusztán matematikai egyenlet, hanem összetett biológiai szabályozás eredménye. A testsúly szabályozásának biológiáját vizsgáló kutatások ezt a jelenséget gyakran egyfajta testsúly-termosztátként írják le. Rudolph Leibel és munkatársai már az 1990-es években kimutatták, hogy amikor az emberek jelentős súlyt veszítenek, a szervezet energiafelhasználása aránytalanul csökken, miközben az éhségérzet fokozódik. Más szóval: a test aktívan próbál visszatérni ahhoz a súlytartományhoz, amelyet korábban megszokottnak érzékelt.
Ha valóban meg akarjuk érteni az elhízást, talán érdemes feltennünk egy másik kérdést: vajon hogyan állítja be a testünk azt a súlyt, amelyhez újra és újra visszatér? A válasz nemcsak az anyagcserében keresendő. A kutatások szerint a testsúlyt hormonális, idegrendszeri és környezeti tényezők bonyolult hálózata szabályozza és ebben a történetben a stressz és az idegrendszer állapota is kulcsszerepet játszhat.
