Izgultam, hogy milyen hangulatban ülünk le majd beszélgetni. A választások utáni első nap kritikus időpont, sírhattunk is volna, de szerencsére nevetünk. Fáradtnak tűnsz, a szemedben azonban ott a csillogás. Most, hogy érzed magad?
Tegnap egész nap annyira izgultam, hogy nem is tudtam igazán megnyugodni. Aztán ma reggel, miután elvittem Áront az óvodába, kiléptem az utcára, és hirtelen egyedül maradtam a tavaszi fényben. Vettem egy nagy levegőt. És tényleg azt éreztem: szia, új élet. Az emberek körülöttem mosolyogtak, rajtuk is látszott, hogy megkönnyebbültek. Mintha mázsás terhektől szabadultunk volna meg. Véget ért egy rémálom.
Te személyesen milyen változást vársz ettől az új élettől?
Hogy megszűnik a hazugság és a manipuláció, ami átszőte az életünket. Az egész művészeti életben várok egy felszabadulást, hogy megszűnik ez a megosztottság, a mérgező légkör. Hogy nem politikai alapon dől el minden. Hogy nem az számít, ki kire szavazott. Most konkrétan ott tartunk, hogy kimondták rólunk: feketelistán vagyunk. Nem hívtak, nem kaptunk lehetőséget, nem pályázhattunk. Nem is az a lényeg, hogy kapok-e pénzt, hanem hogy egyáltalán legyen esélyem a bizonyításra. De az se legyen gyanús, ha valaki támogatást kap.
Ebben a beszűkült művészi világban szerencsére megtaláltál hozzád hasonló, kreatív embereket, akikkel értékes darabokat hoztatok létre. Mikre vagy mostanában a legbüszkébb?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon szeretek mindent. A csodálatos Loupe társulattal két előadásban játszom. A 4:12-ben és a Túlélésben, mind a kettőt Horváth János Antal rendezte. És ott van az Üvegfal című darab, ami egy bántalmazó kapcsolatról mesél, és már száz előadás fölött járunk. Dobray Sarolta regényéből készült Soós Attila rendezésében és a férjemmel, Simon Kornéllal játsszuk.
Nemrég rendeztem is a Dugattyúsban – a Csak jöttem szólni, hogy megyek című darabot. 14 évvel ezlőtt született a nagyfiam, akkor tértem vissza „fél lábbal” Magyarországra. Úgy érzem szakmai szempontból mostanra sikerült visszaérkeznem az itteni helyzetbe. Most kezdem el elengedni Németországot, és ezzel a választási eredménnyel azt hiszem, eldőlt: oké, itthon maradunk.
Hogy kerültél Németországba? Tudatos döntés volt a részedről, vagy csak így alakult?
30 éves voltam és úgy éreztem, hogy itthon minden bezárult körülöttem. Eljöttem a Kaposvári Színházból, nem szerződtettek le Pesten ahhoz a két társulathoz, ahol szívesen dolgoztam volna. Nem volt munkám, akkor váltam el az első férjemtől, úgyhogy nem volt veszteni valóm. Kimentem Berlinbe egy hónapra nyelvet tanulni, és ott ragadtam. Megszerettem a várost, megtanultam a nyelvet, és kezdtem kiismerni magam az ottani viszonyokban, sokat forgattam, és Berlin a második otthonommá vált.
Mennyire volt könnyű beilleszkedni szakmailag az ottani művészvilágba?
Nem volt könnyű, időbe telt, amíg megértettem, mi hogyan működik. Ha most mennék ki, nyilván a mai eszemmel sokkal gyorsabban tudnék bizonyos dolgokat elérni, de így is elégedett és büszke vagyok. De azt is látom, hogy hol van az a bizonyos üvegplafon, amelyen túl már nem juthatok el. 30 évesen még azt hiszi az ember, hogy bármi megtörténhet, de az is az élet része, hogy egyszer csak rájön arra, hogy mit jelentenek az itteni gyökerek, és mi az, amit itt tudok megélni, és mi az, amit ott. Nem lett belőlem Rökk Marika, de nem sajnálom, mert most nagyon boldog vagyok így a két életemmel.
A gyerekvállalás mennyire befolyásolta a döntésedet Berlinnel kapcsolatban? Itthon van a családod, nem könnyebb itt gyereket nevelni?
Nem árulok el nagy titkot, a szüleim segítenek, ha ég a ház, de azért nem azok az unokázós nagyszülők. Gyerekkoromban mindenki azt hitte, hogy apukám otthon nekem furulyázik, a Kaláka együttes dalait dúdolja a fülembe. Nekik is megvan a maguk élete, de nyilván ott van mögöttem a nagy család és ha gond van, mindig van kit felhívni. A nagyfiam 5 éves koráig sokat ingáztunk, jött velem Berlinbe, onnantól kezdve változott a helyzet, hogy iskolás lett. Akkor kezdtem el az első színházi projektjeimet megcsinálni itthon. A színházi világ szép lassan vissza szivárgott az életembe.
Most főleg független produkciókban dolgozol. Hiányzik a kőszínház?
Nem is tudom. A Loupe bár független csapat, iszonyú profin működik. Kaposváron játszottam utoljára Magyarországon kőszínházban, ami pedig nem ma volt. Egy nagy színház mögött gyakran hatalmas apparátus áll, a független produkciókban több dolgot nekünk kell megoldani. De közben megszerettem ezt az életet, szeretem, hogy egyre többet játszom színpadon. És most már fontosabb lett a stabilitás is – hogy tudjam, mikor vagyok otthon, mikor megyek a gyerekekért. De a külföldi filmes munkákat is örömmel vállalom még.
Az idő múlása és az a tény, hogy elmúltál 50 éves mennyire befolyásolja a színészi karriered?
A német ügynököm mondta, hogy az 50 éves kor nagy vízválasztó a filmiparban, innentől még jobban szűkülnek a lehetőségek. Menj be egy moziba és nézd meg a filmek plakátjait! Hány 50 éves színésznőt látsz rajtuk? Vagy menj fel a Netflixre, és nézd végig a kínálatot. Nyolc 50 pluszos férfi színészre jut egy 50 pluszos színésznő. Kb. ez az arány. És ez így van a színházban is. Persze vannak női alkotók, és születnek új kortárs színdarabok, de azért iszonyú lassan mozdul minden. A magyar tévében sem jobb a helyzet, a legdurvább szerintem a Tanár című sorozat volt, amiben a tanári karban több volt a férfi, mint a nő. Szerinted a valóságban van ilyen? Mintaapák, Apatigris, ezek a sorozatok is férfiakról szólnak. Miért ne lehetne egy Mintaanyák sorozat? Több női vezetőre lenne szükség, és nem csak a színházi és filmes világban, de a politikában is. Erről sokat beszélünk, és bízunk benne, hogy lassan változik a világ.
Látsz változást ebben a fiatalabb generációnál?
A 30-asoknál már a párkapcsolatokban jobban működik a „fele-fele”. Megosztják egymás között a gyerek, a munka, az háztartás terheit, de ez még egyáltalán nem általános. Ne feledjük el, hogy a férfiak még mindig többet keresnek, mint a nők, és ez alapvetően befolyásolja a döntéseiket. Hosszú távon talán úgy járna jobban a családom, ha én a háttérből támogatnám őket, és ők keresnék a pénzt. Persze nyilván nem, de van, hogy még ez bennem is felmerül.
Nemrég rendezőként is bemutatkoztál, a Dugattyúsban vitted színre a Csak jöttem szólni, hogy megyek című darabot. Korábban is rendeztél már, vagy ez volt az első igazán nagy munkád?
Korábban már volt néhány fontos rendezésem, az első Eke Angéla monodrámája volt. Ő vetette fel, hogy rendezzem meg az egyik részét. Kemény, de izgalmas munka volt, ott kóstoltam bele igazán abba, milyen a kulisszák mögött dolgozni. Aztán jött a Trojka Társulat, velük született meg bennem egy transzvesztita show ötlete, amiből később megszületett a SZX_MCHN, avagy vágyaink meghurcoltatása. Most már kimondhatom, hogy ősszel újra műsorra kerül, a Vörös Neonban lesz látható.
Beszéljünk egy kicsit a mostani darabról is. Honnan jött az ötlet, hogy Anna Haug szövegét válaszd?
A külföldi ügynököm megnézte a SZX_MCHN-t, és nagyon tetszett neki. Azt mondta, szerinte mindenképpen rendeznem kellene, mert jó érzékem van hozzá. Én akkor még húzódoztam, mert sok volt a munka, a gyerekek, nem volt időm új szövegeket olvasni. Ő viszont ragaszkodott hozzá, és elküldött két darabot Annától. Az egyik szöveg azonnal betalált. Zseniális írás, egy „dühmonológ”: egy negyven körüli nő története, akit gyerekkorában bántalmaztak az osztálytársai. Ezek a gyerekek gazdagabb családból jöttek, és úgy érezték, megengedhetik maguknak ezt a viselkedést. A darab nagyon erősen reflektál arra is, hogyan változott meg a világ. A mi gyerekkorunkban még sokkal kisebbek voltak a különbségek: nagyjából mindenkinek ugyanaz jutott. Ma viszont hatalmasra nyílt az olló a szegények és a gazdagok között. A darab főszereplője egész életében azért küzd, hogy bebizonyítsa: ő is ér annyit, mint mások.
Ez ugye egy külföldi történet?
Igen, svájci, de sokaknak nagyon ismerős. Mindenhol léteznek ezek a különbségek. Szerintem rengetegen ismerjük az érzést, hogy bármennyit is dolgozunk, soha nem juthatunk el ugyanarra az anyagi szintre, mint azok, akik ebbe beleszülettek. Én egy csodálatos családba születtem, de ha nem dolgoznék, nem tudnék megélni.
Milyen gyakran játsszátok a darabot?
Havonta egyszer-kétszer a Dugattyúsban. Mindenkit nagyon megérint, én pedig nagyon büszke vagyok rá. A zenét pedig az unokatestvérem, Gryllus Ábris játssza élőben, ami különleges hangulatot ad az egésznek.
