hirdetés
Anyukám fiatalkoromban egyszer szeretett volna meglepni egy keramikus által készített medállal, amelyen az a felirat szerepelt: elmúlik. Ennek a szónak az alapvetően a keleti filozófiából származó tartalma nagyon fontos a családunk számára. Igyekszünk úgy élni, hogy ne ijedjünk meg, ha rossz dolog ér bennünket, és nem feltétlenül adjuk át magunkat mélyen és hosszan a jó érzéseknek sem. Tudjuk, hogy körülöttünk minden változik, minden múlandó. Visszatérve a medál történetéhez, a keramikusművész azt mondta anyukámnak, hogy olyan fiatal vagyok, hogy nem hajlandó nekem az eredeti medált odaadni, inkább készít helyette egy másikat, amelyre a következő feliratot írta: soha el ne múljon. Jó, hogy így történt. Mindig elképesztő érzelmi amplitúdóval éltem, amikor még nem figyeltem elég tudatosan magamra. Egy ideje – köszönhetően például a jógának, a meditációnak, a légzéstechnikának – arra törekszem, hogy az életemet az elengedés állapotában tartsam. Nem szeretnék a múlton rágódni, a jövőtől félni, az egyensúlyt kívánom fenntartani. Több mint húsz évvel ezelőtt kezdtem el jógázni, jó ideje tartok órákat is. Ezeken megosztom a tapasztalataimat a résztvevőkkel, tartok nekik meditációt és egyéb gyakorlatokat is, ha igénylik, de senkire nem erőltetem rá a világomat.
Nem erről van szó, csupán elkezdtem kinyitni a színház világából, amelybe beleszülettem. Esetemben a távolodásom a színháztól mást jelent, mint sokaknak. A szüleim, Jordán Tamás és Lázár Kati révén a kaposvári színészházban nőttem fel. Az önmagam megtalálása nem ugyanazt jelentette, mint egy olyan színésznek, aki távolabbról érkezik a pályára. Soha nem fogok tudni igazán eltávolodni tőle, mert a színház sejtszinten bennem van. Jelenleg mindkét dologra szükségem van, egyik nélkül sem élnék teljes életet. Jól ki is egészítik egymást.
Az első közösség, amely egy életre meghatározta a hozzáállásomat a színházhoz, de az élethez is, az osztályom volt a Színművészeti Főiskolán. Elképesztően húztuk egymást szakmailag. Ha egyikünk kiemelkedően jól hajtotta végre a feladatát, mindannyiunknak példát mutatott, és utána senki sem próbált meg az ő szintje alatt teljesíteni. Pontosan értettük egymást, remek humorral tudtunk egymás felé fordulni, egymást és magunkat is képesek voltunk görbe tükrön át nézni, ezáltal hihetetlenül őszinte szakmai és emberi kapcsolatok alakultak ki közöttünk. Kivétel nélkül mindegyiküket a testvéremnek hívom, az osztályfőnökünket, Máté Gábort is, akibe egészen kicsi gyerekként szerelmes voltam. Miután lediplomáztunk, AlkalMáté Trupp néven tizennégy éven át minden nyáron összejöttünk két hétre, hogy feldolgozzuk az egyik osztálytársuk életét. 2021-ben, éppen az én történetem jelentette az utolsó előadást.
A főiskola elvégzése után Egerbe kerültem, ahol Csizmadia Tibor lett az igazgatóm. Csodálatos csapatot hozott össze, nagyon boldog időszakom volt. A főiskolai osztályomból is többen oda szerződtek, így az a közösség, amelyben addig éltem, nem szűnt meg számomra létezni. Ráadásul fantasztikus lehetőségeket is kaptam. Rögtön az első évben eljátszhattam Eliza Doolittle-t a My Fair Lady főszerepét, ami a szerepálmom volt. Ott és akkor éreztem meg először azt, milyen, amikor képes vagyok a nézőket magammal vinni: ha kellett, nevettek, ha kellett, sírtak.
Színésznek lenni nagy erőt jelent.
Inkább színpadi szerepekről fogok beszélni, mert abban mozgom otthonosabban. A My Fair Lady után Ascher Tamás a Katona József Színházban megrendezte Csehov Ivanov című drámáját. A 2004-es bemutatót követően a társulattal beutaztuk a világot: Párizstól New Yorkig, Sidneytől Bogotáig. Szása szerepét volt, hogy egymás után tízszer eljátszottam. Emlékszem, sokszor álltam a takarásban, és arra gondoltam, lesz, ami lesz. Holt fáradtnak éreztem magam, ezáltal képes voltam minden manírt levetkőzni. Megannyi izgalom és munka után képes voltam letisztultan játszani, ami új élményt jelentett. A nézők minden rezdülésemet érezték és értették. Ha belegondolok, onnantól kezdve Ascher Tamás valamennyi darabjában rengeteget tanultam, a jelenléte fontos kapaszkodót is jelentett. Később Pintér Bélával éltem meg hasonló, hihetetlenül inspiráló élményeket. Játszottam az Ascher Tamás Háromszéken, A bajnok vagy az Anyaszemefénye című előadásaiban is… Kiemelném Székely Krisztát, akivel a Hedda Gabler című darabot csináltuk, ráadásul pont abban az időszakomban, amikor már betöltöttem a negyvenedik életévemet, ezáltal megmutathattam magamat egy másik, érettebb minőségemben is. Azt hiszem, hogy azok a darabok, amelyekben igazán hittem, jól sikerültek. Azok az előadások, amelyek nem sikerültek jól, a tanulás lehetőségét hordozták magukban, ahogy minden bukás vagy mélypont.
Rosszul. Fáj, ha megítélnek. Ma már rendkívül óvatos vagyok akkor is, amikor én magam alkotok véleményt. Ezek nagyon alacsony rezgésű energiák. Szinte azonnal jelez a lelkem, a testem… Úgy szoktam hívni, hogy összetört a tükröm. Mintha saját magammal harcolnék, mintha belebokszoltam volna egy tükörbe, amelynek a darabjai persze idővel össze is tudnak állni.
Emlékszel, amikor a beszélgetésünk elején azt mondtam, fontos, hogy megtaláljam az egyensúlyt? Na igen, de annyi minden képes egy pillanat alatt kizökkenteni a középpontomból.
A saját fejlődésem szempontjából valahol ott tartok most, hogy felismerem, amikor valami kibillent.
Tudok ingerült és türelmetlen lenni, aminek az az oka, hogy elég gyorsan jár az agyam, és bosszant, amikor valaki nem tud lépést tartani a gondolatmenetemmel. Persze van, amikor pedig én vagyok lassú. Más helyzetekben erőszakosan lépek fel. Empatikus is vagyok, ezért egy adott szituációban hamar korrigálom a viselkedésemet. Milyen érdekes, hogy szinte kivétel nélkül negatív jellemvonást mondtam, miközben tudom, hogy vannak pozitív tulajdonságaim is, de valamiért azokat kevésbé mondom ki…
Nagyon jó. Azt érzem, fontos jelen lennem, még a saját művészi fejlődésem szempontjából is. Megbocsátó vagyok, ha egy darab, vagy abban egy színész kevésbé tetszik, mert tisztelem és értékelem a munkát.
Balra: Jordán Adélnak a jóga is segít, hogy az életét az elengedés állapotában tartsa (fotó: Jordán Sára); jobbra: a Hedda Gablerben (fotó: Horváth Judit)
A szerepeim egy része inkább megterhelő. Azokon a reggeleken, amikor tudom, hogy este nehéz feladatom lesz, úgy is ébredek, hogy szorongok az előadás miatt. Azután jólesik, amikor sikerül teljesítenem. Számomra a színház már nem a gyermeki, felhőtlen állapotot jelenti. Nagy a felelősség, de azért sokszor tud könnyed és örömteli is lenni a játék. A közeget magát szeretem. A színészlét ad egyfajta gyermeki állapotot. Az a dolgunk, hogy egy szerepet megtanuljunk, a legjobb tudásunk szerint adjuk elő, de például a felelősség szempontjából a munkatársaink sok terhet levesznek a vállunkról.
Egyre inkább tudatosodik bennem, hogy mit és hogyan közvetítek. December közepén mutattuk be a Katona József Színházban a Nyílt tárgyalás című darabot, amely egy feltételezett szexuális erőszak ügyet vizsgál, ezen keresztül pedig a női és férfi társadalmi szerepeket. Az Ónodi Eszter által játszott televíziós műsorvezető viszonyt kezd a vezérigazgatójával, majd miután szakítanak, a nő feljelenti az egykori szeretőjét szexuális erőszak vádjával. A darab valójában egy büntetőper, egy tárgyalótermi dráma, amelyben állítások kerülnek szembe állításokkal. Érdekes megfigyelni, hol tart egy ilyen kényes kérdés megítélésben a magyar társadalom, milyen érzékenyen reagálnak a felvetésre. Eddig nagyon vegyes a megítélése. Volt olyan néző, aki nem értette a témaválasztást, mert meglátása szerint az, amit színpadra vittük, nem egy létező probléma. A legérdekesebbek talán azok a visszajelzések voltak, amelyek szerint egyes nézők ingerültek lettek. Persze olyanok is voltak, akik rögtön értették, és őszinte empátiával viseltettek a téma iránt. Az író, Ferdinand von Schirach nagyon ügyes, képes kiugrasztani a nyulat a bokorból.
Minden olyan esztétika, amely hatást gyakorol az érzékszerveimre.
Szeretem az olyan kifejezésformákat, amelyek a szabad gondolkodást testesítik meg, amelyek elrepítenek valahova.
Imádom azt is, amikor egy előadás vagy színészi játék megmozgat, amikor bele kell helyezkednem az adott szituációba, amikor valami újszerű helyzettel szembesítenek… Foglalkoztat a színházi műfaj jövője is. A közelmúltban voltam a bécsi Burgtheaterben, ahol a Molnár Ferenc által jegyzett Liliomot néztem meg. Az előadás érdekessége az volt, hogy a címszerepet egy nő alakította. Hihetetlenül izgalmas és váratlan volt. Az előadás iránt nagy az érdeklődés, de a nézők átlagéletkora negyven körül lehetett. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon azok a mai huszonévesek, akik még nem járnak színházba, fognak-e, vagy esetleg generációknak marad ki ez az élmény.
Egy ideje igyekszem minél kevesebbet használni a közösségi médiát. Szándékosan használom most a digitális detoxikálás fogalmát, mert ezek a médiafelületek egy idő után méreggel töltöttek el. Egyébként is szívesebben élem az életemet a valóságban. Ha ezt többen tudatosítanák, sokan azt vennék észre magukon, hogy a problémákra például a színház egy másfajta közösségi megoldás lehetne.
Megpróbálom megérteni a helyzetet, de nem feltétlenül szeretném elfogadni. Közben persze eszembe jutnak a fiatal színművészek, akik az újszerű gondolkodásukkal frissességet hoznak a színházak életébe. Kíváncsi vagyok rájuk, és ez nagyobb nyomatékkal bír, mint az, hogy vannak, akik életéből kimarad a színházi élmény.
Ebben a közegben szocializálódtam. Színésznőként elsősorban a férfiak ízlésének szerettem volna megfelelni. Vagy legalábbis annak, amit én gondoltam a férfiak vágyairól. Azt hiszem, a színházi emberek kollektív tudata is változott ezzel kapcsolatban, mert már egy férfi is más energiákkal, nyitottsággal és megértéssel van jelen a színházban, mint korábban. Nehezen mondok ítéletet erre a kérdésre, de mintha az egók is másképpen működnének. Talán többen is kérdőjelezik meg magukat, mint tették ezt az elődeik.
Nagyon sokáig próbáltam megfelelni nemcsak egy nőideálnak, de egy – leginkább általam meghatározott – színésznőideálnak is. Azután ezt – főleg a magánéletemben – elengedtem. Színházban még el tudom képzelni, hogy a nőiességemmel dolgozzak, de a színpadon is finomabb eszközökkel, keretek között teszem. Nyugaton ma már számos példa van arra, hogy egy színésznő nem vetkőzik meztelenre egy jelenet kedvéért, mert a szexisségét másképpen is képes kifejezni. Mások nem hajlandók magas sarkú cipőt húzni, csak azért, hogy azáltal kihangsúlyozzák a nőiességüket.
Sztereotípia, hogy egy nő a testétől, a mély dekoltázsától vagy egy szép lábbelitől lesz igazán kívánatos és figyelemfelkeltő.
Nagyon jól érzem magam a bőrömben. Azt hiszem, ez az életkorral is együtt jár. Közben persze látom, hogy a szépség uniformizálódik, a közösségi médiában, szépségversenyeken egyforma nőket látunk, ami hatással van a társadalomra is. Ma már szinte az a furcsa, ha valakinek nincs feltöltött ajka, megműtött orra vagy botoxolt arca. Ezáltal nagyon hasonló figurákat látunk, pedig a Jóisten ennél sokkal színesebb embereket teremtett.
Frusztrálna, ha sokkal többen ismernének. Nem szeretnék olyan emberekhez eljutni, akikkel nincs dolgom. Ezért is adok igen ritkán interjút.
Bizonyítani senkinek. Adni szeretnék, mégpedig azoknak, akik egy estén kíváncsiak rám a színpadon. Elégedett vagyok a szakmai életemmel. Jól vagyok ott, ahol vagyok, ennél többet nem is szeretnék, de talán még jön egy-két jó szerep is…
Portréfotó: Fényes Gábor
Tetszett a cikk? Ez is tetszeni fog!
hirdetés
