Nem a reflektorfény számít
Szabó Imola Julianna a Kösz, jó(l) vagyok! című podcastben őszinteséggel beszélt arról, hogy sokáig úgy érezte, hogy láthatatlan, mert bár pályája során fontos szakmai elismerések is megtalálták, mégsem nyíltak meg előtte fontosnak vélt ajtók. Emiatt az alkotás mellett el kellett vállalnia olyan munkákat is, amelyekből fenn tudta tartani magát és a családját. Akkor úgy érezte, nehéz helyzetben van, ma már azonban másként tekint minderre, és nem a reflektorfény érdekli, hanem az, hogy évről évre létrehozhasson valamit, amibe teljes szívvel és lélekkel beleadhatja önmagát. Meggyőződése, hogy az élet nem attól lesz jó vagy rossz, hogy mennyi nehézség ér bennünket, hanem attól, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Ebben a humor az egyik legfontosabb kapaszkodója.
Állatokkal való gyógyulás
A háromgyermekes édesanya életének egyik legnagyobb fordulópontját a természet közelsége és az állatok hozták el. Először kutyák, majd macskák érkeztek az otthonába, végül pedig a lovak, amelyek – ahogy fogalmaz – valódi gyógyítóivá váltak. A gyógyulás azonban nem azt jelenti, hogy eltűnnek a sebek, hanem azt, hogy megtanulunk velük együtt élni – és közben önmagunkra találunk.
Imolát az állatokkal való kapcsolat tanította meg arra is, hogy az erélyesség nem egyenlő az erőszakkal, a határozottság nem arrogancia, a félelem pedig nem szégyellni való érzés. A mentett állatokkal való közös munka során önmagát is újra felfedezte, miközben megtapasztalta az ítélkezés nélküli kapcsolódás erejét.
Túlélés helyett megélés
Őszinte és egyben megrendítő része volt a beszélgetésnek, amikor a fiatal író és grafikus arról mesélt, hogy volt idő, amikor maga sem volt biztos benne, szeretne-e élni. A családjában látott minták sokáig azt sugallták számára, hogy az élet egyet jelent a túléléssel és a szenvedéssel. Ő azonban tudatosan más utat választott.
Ma már nem akarja kitörölni a fájdalmas emlékeket, inkább dolgozik velük, és megírja őket, mesél róluk a gyerekeinek, és hagyja, hogy idővel alkotássá szelídüljenek. Mert hisz abban, hogy a legmélyebb sebekből is születhet valami értékes.
Egy ilyen különleges seb története az is, hogyan talált rá a rajzolásra. Bár Imola ma már grafikusként is ismert, harmincéves koráig egyáltalán nem rajzolt, mert a gyermekkori elfojtások miatt sokáig nem hitte el, hogy képes lehet rá.
Szabó Imola Julianna legfontosabb felismerése mégis az, hogy ma már szereti önmagát. Ez azonban korántsem volt mindig így. Önmaga elfogadásában az anyaság, az állatok szeretete és azok az emberek segítették, akik feltétel nélkül elfogadták.
A fenntartások nélküli elfogadás megértését segítette számára is, amikor egy által írt színdarab kapcsán betekintést nyert az ép és sérült színészekkel dolgozó MáSzínház kulisszái mögé. Ez a munka megerősítette benne azt a hitet, hogy a tehetségnek nincs külső formája, a valódi zsenialitás minden emberben ugyanazzal az erővel tud megszületni, függetlenül attól, milyen testben vagy milyen élethelyzetben él valaki.



